Mrs. Myerson? Le kell ülnie? Parancsoljon! Csak lélegezzen! Szeretné, hogy felhívjunk valakit, Mrs. Myerson?
Carla leroskadt a kanapéjára. Kétrét görnyedt, az arcát a térdének nyomta, és rájött, hogy úgy vinnyog, mint egy kutya.
– Theót – sikerült kinyögnie. – Hívják fel Theót, kérem. A férjemet. A volt férjemet. Benne van a telefonomban. – Felnézett, körbefuttatva a tekintetét a szobában; nem látta a telefont. – Nem tudom, hol van, nem tudom, hová…
– A kezében, Mrs. Myerson – mondta a nyomozónő szelíden. – A kezében van a telefonja.
Carla lepillantott, és látta, hogy hevesen reszkető kezében szorongatja a mobilját. A fejét csóválta, és átadta a készüléket a rendőrnőnek.
– Megőrülök – mondta.
A nő összepréselt ajakkal halvány mosolyra húzta a száját, és a kezét Carla vállára tette, csak egy pillanatra. Kivitte a telefont, hogy tárcsázza a számot.
A másik detektív, Barker felügyelő megköszörülte a torkát.
– Jól tudom, hogy Daniel édesanyja elhunyt?
Carla bólintott.
– Hat… nem, nyolc héttel ezelőtt – mondta, és nézte, ahogy a nyomozó szemöldöke odáig szalad fel, ahol egykor a haja kezdődött. – A testvérem elesett – mondta –, otthon. Nem volt… Baleset volt.
– És maga tudja esetleg Daniel apjának az elérhetőségét?
Carla megrázta a fejét.
– Nem hiszem. Amerikában él, már hosszú ideje. Nem folyik bele Daniel életébe, soha nem is tette. Csak… – Carla hangja elcsuklott, vett egy mély lélegzetet, és lassan kifújta. – Csak Angela és Daniel volt. Meg én.
Barker bólintott. Elhallgatott, és úgy állt a kandalló előtt, mint aki karót nyelt, várva, hogy Carla összeszedje magát.
– Nem nagyon régóta lakik itt? – kérdezte rövid szünet után. Az asszony feltételezése szerint annyit várt, amennyit a tiszteletadáshoz elegendőnek vélt. Carla zavarodottan pillantott fel a férfira. Barker hosszú mutatóujjával az ebédlő padlóján lévő dobozokra, a falnak támasztott festményekre bökött.
Carla hangosan kifújta az orrát.
– Már vagy hat éve készülök kifüggeszteni ezeket a festményeket – mondta. – Egyszer majd elmegyek akasztókat szerezni. A dobozok a testvérem házából valók. Levelek, tudja, fényképek. Olyan dolgok, amiket nem akarok kidobni.
Barker bólintott. Karba fonta a kezét, egyik lábáról a másikra állt, kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de megakasztotta a bejárati ajtó csapódása. Carla összerezzent. A nyomozónő, Chalmers érkezett sebbel-lobbal a szobába, bocsánatkérőn húzva be a fejét.
– Mr. Myerson úton van. Azt mondta, nemsokára itt lesz.
– Ötpercnyire lakik – felelte Carla. – A Noel Roadon. Ismerik? Joe Orton lakott ott a hatvanas években. A drámaíró. Ott ölték meg, agyonverték vagy összeszurkálták? – A detektívek kifejezéstelenül néztek rá. – Nem… nem fontos – mondta Carla, és egy szörnyű pillanatig azt hitte, el fogja nevetni magát. Különben is, miért mondta ezt? Miért beszél Joe Ortonról, egy olyan emberről, akit agyonvertek? Kezd megőrülni. Olybá tűnt, hogy Barker és Chalmers nem veszik észre, vagy nem törődnek vele. Talán mindenki eszelősen viselkedik, amikor arról értesül, hogy meggyilkolták egy hozzátartozóját.
– Mikor látta utoljára az unokaöccsét, Mrs. Myerson? – kérdezte Barker.
Carlának hirtelenjében fogalma sem volt.
– Ööö… Jézusom… Angelánál láttam. A testvérem lakásában. Nincs messze, úgy húsz perc gyalog, a csatorna túloldalán, a Hayward’s Place-en. Angela dolgait szortíroztam, és Daniel eljött pár holmiért. Nagyon régóta nem ott lakott, de még mindig maradt pár cucca a régi szobájában, főleg vázlatfüzetek. Komoly művészi tehetséggel volt megáldva. Képregényeket rajzolt, tudják. Egész albumokat. – Carla önkéntelenül megborzongott. – Szóval, úgy egy héttel ezelőtt? Két héttel? Jézusom, nem emlékszem, teljesen szétcsúszott a fejem, én… – Végigszántott a körmeivel a fejbőrén, ujjaival beletúrva rövidre nyírt hajába.
– Semmi gond, Mrs. Myerson – mondta Chalmers. – Tisztázhatjuk a részleteket később.
– És mióta lakott odalent a csatornánál? – kérdezte Barker. – Nem tudja esetleg, mikor…
Hangos kopogtatás hallatszott az ajtó felől, és Carla megint összerezzent.
– Theo – sóhajtotta, és már talpon is volt. – Hála istennek!
Chalmers az ajtónál volt, mielőtt Carla odaérhetett volna, és bevezette az előtérbe Theót, aki kipirultan, lihegve érkezett.
– Atyaisten, Cé – mondta a férfi, megragadva és szorosan magához ölelve Carlát –, mi történt, az ég szerelmére?
*
A rendőrök újra végigmentek mindenen: hogy Carla unokaöccsét, Daniel Sutherlandet holtan találták egy lakóhajón a De Beauvoir Road közelében, a Regent-csatornán aznap reggel. Hogy megkéselték, sok-sok szúrással. Hogy valószínűleg a megtalálása előtt huszonnégy–harminchat órával ölték meg, és hogy miképpen tudták meghatározni, hogy a gyilkosság ebben az intervallumban történt. Kérdéseket tettek fel Daniel munkájáról és barátairól, meg hogy tudtak-e esetleg a pénzügyi gondjairól, fogyasztott-e drogokat.
Nem tudtak ilyesmiről.
– Nem álltak közel egymáshoz? – vetette fel Chalmers.
– Én alig ismertem – felelte Theo, a feje búbját dörzsölgetve a mutatóujjával, ahogy olyankor szokta, amikor nyugtalanítja valami.
– Mrs. Myerson?
– Nem, nem álltunk közel. Nem… hát… A testvérem meg én nem túl gyakran találkozunk, tudja…
– Annak ellenére, hogy itt lakott a csatorna túloldalán? – kérdezte Chalmers.
– Nem. – Carla megrázta a fejét Theo mellett. – Mi… Hosszú ideje nem töltöttem időt Daniellel – mondta Carla –, nem igazán. Gyerekkora óta nem. Mint mondtam, akkor láttam újra, amikor a testvérem meghalt. Egy darabig külföldön élt. Spanyolországban, azt hiszem.
– Mikor költözött a hajóra? – kérdezte Barker.
Carla összepréselte az ajkát, és a fejét ingatta.
– Nem tudom – felelte. – Tényleg nem.
– Fogalmunk sem volt, hogy ott lakik – mondta Theo.
Barker szúrós pillantást vetett rá.
– Pedig a maga otthonához igencsak közel volt. Noel Road, ugye? Jól mondom? Úgy másfél kilométernyire attól a helytől, ahol a hajó volt.
– Az könnyen lehet, de nekem fogalmam sem volt róla, hogy ott van.
A nyomozók összenéztek.
– Mrs. Myerson? – pillantott Barker Carlára.
Carla megrázta a fejét.
– Nem tudtam – mondta halkan.
A nyomozók ekkor hosszas hallgatásba merültek. Carla úgy képzelte, arra várnak, hogy mondjon valamit, hogy ő vagy Theo megszólaljon.
Theo kötélnek állt.
– Azt mondták… huszonnégy óra, ugye? Huszonnégy–harminchat órával ezelőtt?
Chalmers bólintott.
– Úgy becsüljük, hogy valamikor péntek este nyolc és szombat reggel nyolc között állt be a halál.
– Ó! – Theo ismét megdörzsölte a fejét, és kibámult az ablakon.
– Eszébe jutott valami, Mr. Myerson?
– Láttam egy lányt – mondta Theo. – Szombat reggel. Korán volt, úgy hat lehetett… Odakint a vontatóúton, ami a házam mellett elvezet. A dolgozószobámban álltam, és megláttam, emlékszem rá, mert véres volt. Az arca. A ruhája is, azt hiszem. Nem volt csuromvéres, vagy ilyesmi, de… véres volt.
Carla hitetlenkedve nézett a férfira.
– Miről beszélsz? Miért nem szóltál nekem?
– Aludtál – felelte Theo. – Felkeltem, kávét akartam készíteni, és a dolgozószobába mentem cigarettáért. Megláttam az ablakból. Fiatal volt, valószínűleg nem sokkal múlt húsz, és a vontatóúton közeledett. Sántikálva. Vagy tántorogva talán? Azt gondoltam, részeg. Nem… nem gondolkoztam rajta sokat igazából, mert hát London tele van fura részeg alakokkal, nem igaz? Abban a napszakban gyakran látni hazafelé tartó embereket…
– Véresen? – kérdezte Barker.
– Nos, talán nem. Talán nem véresen. Ezért is emlékszem rá. Azt hittem, elesett vagy verekedett. Azt hittem…
– De miért nem mondtál semmit? – kérdezte Carla.
– Aludtál, Cé, nem gondoltam, hogy…
– Mrs. Myerson magánál aludt – szólt közbe Chalmers, összevonva a szemöldökét. – Így van? Mr. Myersonnál töltötte az éjszakát?
Carla lassan bólintott, az arcáról merő zavarodottság áradt.
– Együtt vacsoráztunk pénteken, ott maradtam éjszakára…
– Bár külön élünk, kapcsolatban vagyunk, tudják, gyakran…
– Ez nem érdekli őket, Theo – szólt közbe Carla éles hangon, és Theo arca megrándult. Az asszony papírzsebkendőt szorított az orrára.
– Bocsánat. Sajnálom. De ez nem fontos, ugye?
– Sosem tudjuk, mi lesz fontos – mondta Barker titkozatosan, és elindult az előtér irányába. Névjegykártyákat adott át, mondott Theónak valamit a hivatalos azonosításról, a családi kapcsolattartóról, arról, hogy majd hívni fogja. Theo bólintott, a nadrágzsebébe csúsztatva a névjegykártyát, és megrázta a detektív kezét.
– Hogyan tudták meg? – kérdezte hirtelen Carla. – Mármint ki jelentette be… ki találta meg?
Chalmers a főnökére nézett, aztán vissza Carlára.
– Egy nő találta meg – mondta.
– Egy nő? – kérdezte Theo. – Egy barátnő? Fiatal volt? Vékony? Csak az az illető jár a fejemben, akit láttam, véresen, talán ő…
Chalmers megrázta a fejét.
– Nem, az egyik szomszéd lakóhajóról valaki, nem fiatal nő, középkorúnak mondanám. Feltűnt neki, hogy egy ideje nincs mozgás a hajón, és átment, hogy ránézzen a fiúra.
– Akkor nem látott semmit? – kérdezte Theo.
– Nagyon sokat segített tulajdonképpen – válaszolta Barker. – Jó megfigyelő.
– Az jó – mondta Theo, megdörzsölve a feje búbját –, nagyon jó.
– Egy bizonyos Mrs. Lewis – tette hozzá Barker, mire Chalmers kijavította: – Miss.
– Úgy van – mondta Barker. Carla nézte, ahogy kifut a vér Theo arcából, amikor Barker így folytatta: – Miss Miriam Lewis.
***
Ő kezdte, világos? Mielőtt bármit mondanának. Ő kezdte.
Vártak rá, amikor hazaért. Így kellett lennie, mert szó szerint harminc másodpercig dörömböltek a bejárati ajtón, miután bekecmergett Izlandról. Még a lélegzetét sem nyerte vissza – a hetediken volt, és a lift megint nem működött –, és ott voltak, amitől ő dühbe gurult, és nyugtalan is lett. Így aztán, mint egy kibaszott idióta, azonnal beszélni kezdett, holott jól tudta, hogy nem lenne szabad. Nem ez az első eset, hogy bajba keveredik.
Meg kell hagyni, általában másféle bajba. Közterületen való lerészegedés, piti tolvajlások, birtokháborítás, vandalizmus, garázda viselkedés. Tettlegesség vétségében egyszer sem találták bűnösnek. Egy könnyű testi sértéssel kapcsolatban még folyamatban volt az eljárás.
– Nem bánja, ha bemegyünk, Miss Kilbridge? – kérdezte a fickó, elég udvariasan. Magas volt, nyúlánk, kopasz, akár egy tojás. – Jobb lenne, ha odabent beszélnénk erről.
–Mélyen ülő szemével vetett egy pillantást a konyhaablakra, amit ő deszkázott be, úgy-ahogy.
Laura máris a fejét rázta.
– Nem, szerintem nem lenne jobb. Nem hiszem. Szükségem van egy törvényes képviselőre, engem nem kérdezhetnek csak úgy… Különben miről van szó? Az a fickó a bárból? Mert az már benne van a rendszerben, tudják. Kaptam bírósági idézést, a hűtőmre van ragasztva egy mágnessel. Megnézhetik, ha akarják… Nem, nem, nem, várjanak! Várjanak! Nem úgy értettem, hogy behívom magukat, ez csak egy szófordulat…
– Miért lenne szüksége törvényes képviselőre, Miss Kilbridge? – A másik rendőr, a kollégájánál nagyjából harminc centivel alacsonyabb nő, akinek durva szálú, sötét haja volt, és mintha az összes arcvonása a jókora kalácsképe közepén lett volna, felvonta az egyik szemöldökét. – Nem fiatalkorú, ugye?
– Huszonöt vagyok, tudják jól – csattant fel Laura.
Nem lehetett megállítani őket, Tojás máris a folyosó közepénél járt, Szemöldökös pedig ezt kérdezte, miközben elfurakodott mellette:
– Honnan az ördögből tudnánk?
– Ki kezdett mit, Miss Kilbridge? – kiáltott hátra Tojás. Laura követte a hangját, a konyhájába, ahol a férfi a kezét maga mögött összekulcsolva előrehajolt, és az idézést vizslatta. – Laura hangosan fújtatott, és a mosogatóhoz botladozott, hogy eresszen egy kis vizet. Össze kell szednie magát. Gondolkoznia kell. Amikor visszafordult, hogy szembenézzen a férfival, az előbb rátekintett, majd át a válla felett, az ablakra. – Volt valami zűr? – vonta fel a szemöldökét, ártatlan képet vágva.
– Nem igazán.
Megjelent a másik, komoran nézve a szemöldöke alól.
– Megsérült, Laura? – kérdezte.
– A lába, Laura… – Tojás is kezdi. – Megsérült?
– Elütött egy autó gyerekkoromban. Többszörös combcsonttörés. Lett egy ronda hegem – mondta Laura, a farmernadrágja cipzárjához nyúlva az ujjaival. Merőn Barkeréba fúrta a tekintetét. – Akarja látni?
– Nem különösebben – felelte a férfi szelíden. – Mi van a karjával? – mutatott az ujjával a Laura jobb csuklóját fedő kötésre. – Ez nem gyerekkorában történt.
Laura az ajkába harapott.
– Elveszítettem a kulcsomat, ugye? Péntek este. Be kellett törnöm, amikor hazaértem – hátrafelé intett a fejével, a konyhaablakra, amely az épület teljes hosszában végigfutó külső függőfolyosóra nézett. – Nem végeztem túl jó munkát.
– Összevarrták?
Laura megrázta a fejét.
– Annyira nem volt súlyos.
– Sikerült megtalálni? – A felügyelő elfordult tőle, és átvágott a konyhát a nappalival összekötő alkóvon, úgy nézve körül, mintha azt fontolgatná, hogy vételi ajánlatot tesz az ingatlanra. Bár ez nem valószínű, hiszen a lakás egy kacatraktár benyomását keltette. Laura tisztában volt vele, hogy szégyellnie illene: az olcsó bútorokat, a kopár falakat és a padlón a hamutartót, amit valaki felrúgott, minek folytán most hamu borította a szőnyeget, méghozzá a franc tudja, mióta, mert ő nem dohányzik, és nem emlékszik, mikor járt nála legutóbb valaki, de nem tudta rávenni magát, hogy törődjön vele.
– Nos? Sikerült? – Szemöldökösnek összeráncolódott az orra, miközben végigmérte Laurát, tetőtől talpig, és vissza, a bő nadrágját, a pecsétes pólóját, a pattogzásnak indult körömlakkját, a zsíros haját. Laura időnként elfelejtett zuhanyozni, időnként napokig, időnként perzselő volt a víz, időnként meg egyáltalán nem volt meleg, mint most, mert a bojler megint kipurcant, és nem számított, hányszor hívta az önkormányzatot, azok rá se hederítettek.
– Mi sikerült?
– Megtalálni a kulcsát – felelte Szemöldökös halvány mosollyal az ajka körül, mintha rajtakapta volna őt valami hazugságon. – Megtalálta a kulcsát?
Laura a szájába vett még egy utolsó korty vizet, lenyelte, és ciccegett.
– Megengedi? – kérdezte, és a könyökével csinálva utat magának, elfurakodott Szemöldökös mellett, hogy Tojás után menjen.
– Hogyne – válaszolta a férfi. Most a nappali közepén állt, és a szoba egyetlen díszét szemlélte, egy bekeretezett családi fényképet, amelyen egy szülőpár és egy kislány látszott. Valaki vette magának a fáradságot, hogy elcsúfítsa: szarvakat rajzolt a férfi fejére, villás nyelvet a nő szájához, a gyerek szemét pedig x-ekkel húzta keresztül, és vérvörösre színezte az ajkát, mielőtt a kép keretbe, majd a falra került. Tojás felvonta a szemöldökét, és megfordult, hogy Laurára nézzen. – Családi kép? – kérdezte. Laura vállat vont. – Apa az ördög?
Laura megrázta a fejét, és egyenesen a nyomozó szemébe nézett.
– Felszarvazott – felelte.
Tojás csücsörített a szájával, lassan bólintott, és visszafordult a kép felé.
– Nahát – mondta. – Nahát.
– Sérülékeny felnőtt vagyok – szólalt meg Laura ismét, mire a detektív felsóhajtott.
– Nem, nem az – tiltakozott fáradtan. Elfordult a fényképtől, és nehézkes mozdulattal leült a kanapéra. – Egyedül él, részmunkaidőben a Spencer Street-i Napfény mosodában dolgozik, és tudjuk, hogy számos alkalommal kihallgatta már a rendőrség törvényes képviselő felnőtt jelenléte nélkül, szóval hagyjuk ezt, jó? – Éle volt a hangjának, gyűrött ruhát viselt, és nagyon kimerültnek tűnt, mint aki hosszú utat tett meg, vagy keveset aludt az éjjel. – Miért nem ül le? Meséljen nekem Daniel Sutherlandről.
Laura egy kis asztalnál foglalt helyet a szoba sarkában, ahol vacsorázni szokott tévénézés közben. Egy pillanatig megkönnyebbülést érzett. A füléig húzta fel a vállát, úgy vonta meg.
– Mi van vele? – kérdezte.
– Tehát ismeri?
– Naná, hogy ismerem. Naná, hogy panaszkodott maguknak rólam. Ami rossz duma, szabadjon így mondanom, mert nem történt semmi, és különben is, ő kezdte.
Tojás elmosolyodott. Meglepően meleg volt a mosolya.
– Nem történt semmi, de ő kezdte? – ismételte.
– Úgy van.
– És mikor történt ez a semmi – kérdezte Szemöldökös a konyhából a szobába érkezve –, amit ő kezdett? Leült a kollégája mellé a ronda, kétszemélyes, bőrutánzat kanapéra. Mókásan festettek egymás mellett – a kicsi és a nagy, a hosszú és szikár komornyik, Lurch meg a kövér kis Fester. Laura elvigyorodott.
Szemöldökösnek ez nem tetszett; elsötétült az arca, és felcsattant:
– Mi olyan vicces? Úgy gondolja, hogy van valami mulatságos ebben a helyzetben, Laura?
Laura megrázta a fejét.
– Fester – mondta, és mosolygott. – Maga úgy néz ki, mint Fester bácsi, csak van haja. Nem mondták még ezt magának?
A nő kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Tojás pléhpofával megelőzte.
– Daniel Sutherland – szólalt meg ismét – nem mondott nekünk magáról semmit. Azért jöttünk ide, mert két személy ujjlenyomatait rögzítettük egy poháron, amit Daniel hajóján találtunk, éspedig az övéin kívül a maga ujjlenyomatait.
Laura hirtelen fázni kezdett, megdörzsölte az ujjaival a kulcscsontját, és közben a torkát köszörülte.
– Rögzítették… micsoda? Ujjlenyomatokat rögzítettek? Mi folyik itt?
Paula Hawkins: Lassan izzó tűz
21. Század Kiadó
