Buster Keaton csaknem száz éve, a Hét esély című némafilmjében bizonyította, mekkora humorpotenciál rejlik egy félresiklott esküvőben. A burleszk zsenije egy hadseregnyi menyasszony elől volt kénytelen menekülni, akik az oltártól árkon-bokron át üldözték a kapós vőlegényt, hogy övék lehessen a mesés örökség – ebből lett a filmtörténet egyik legviccesebb és legizgalmasabb hajszája. Azóta a romantikus vígjátékok külön iparága épült az esküvői bonyodalmak köré, amit jelez, hogy már a parádés magyar címfordítók is kezdenek kifogyni az erőltetett szóvicceikből: az Ara-para, a Nászfrász, a Nászok ásza, a Lagzi-randi, az Oltári nő, az Oltári vőlegény, az Apósok akcióban, az Ünneprontók ünnepe vagy a Bazi nagy görög lagzi után nehéz lesz igazán eredeti ötletet villantani.
Címét és témáját tekintve is ebbe a hagyományba illeszkedik a TV2 új napi sorozata, az Oltári történetek, ami egy hétig minden este egy újabb esküvői bonyodalmat állít majd a középpontba. A hétfő este leadott első részben Görög Zita alakítja a menyasszonyt, Evelint, aki épp a nagy nap reggelén tudja meg, hogy vőlegényét, Patrikot (Gere Dénes) a kórházban látták. A rendelőbe szaladva kiderül, hogy nem is akárhol, de az urológián volt dolga, ám azt nem hajlandó elárulni, mi baja. Innentől a titkolózás egyre nagyobb kalamajkákhoz vezet, főleg miután Patrik a nászéjszakán sem hajlandó elvégezni férfiúi „kötelességeit”.
És bár az esküvői romkomokat hoztam fel előképként, az Oltári történetek első epizódja nagyvonalúan lemond a humor eszközéről, inkább valamiféle drámába oltott krimi akar lenni, nyakon öntve egy jó adag valóságshow-esztétikával. Legalábbis poénok nincsenek, cserébe a felzaklatott Evelin hol megszállottan nyomoz újdonsült férje után (krimi!), hol veszekszik vele (dráma!). Annyit szpojler nélkül is elárulhatok, hogy urológiai osztályon induló rejtély nagyon soványka egy ütős sztorihoz, amit esetleg még jól megírt dialógusokkal, hiteles színészi játékkal és/vagy ízléses rendezéssel lehetett volna feledtetni. Nem sikerült. Az alkotók elképzelése a drámaiságról láthatóan kimerül abban, hogy mindent a maximumra kell tekerni, hadd szóljon: a szereplők így folyamatosan egyszerre beszélnek, a kézikamera idegesen pásztázza a szűk tereket, a zene pedig megállás nélkül dübörög a háttérben. Az arcunkba tolt kavalkád véletlenül sem segíti a nézői azonosulást, sőt, nagyon hamar legyalulja a szereplők iránti empátia lehetőségét is. Persze így sem marad el az érzelmi hullámzás, de ez nem az aggódás vagy az öröm, inkább az irritált zsibbadtság és a szekunder szégyen váltakozásában merül ki.
A zenehasználatról külön is érdemes szót ejteni, mert szemléletesen vonultat fel mindent, ami miatt fojtogató ez a fajta túlpörgetett elbeszélés. Az első percekben járunk, még az alapkonfliktus sem indult be, de máris úgy szól a faltól-falig zene, mintha minimum Bruce Willis indulna megmenteni a Földet, vagy Júlia mondaná utolsó monológját Rómeó holtteste fölött, tőrrel a kezében. Ráadásul sikerült elérni a bravúrt, hogy a zenei aláfestés egyszerre indokolatlanul monumentális és teljesen jellegtelen, mintha egy Wagner-nyitány liftben szóló midiverziója lenne. A lényeg, hogy innentől nincs hova fokozni az intenzitást, így teljesen elveszik a dramaturgiai építkezés lehetősége. Egyetlen szabály marad érvényben, amit akár a kereskedelmi tévézés főparancsolatának is tekinthetnénk: a csendet el kell kerülni, bármi áron. Inkább hömpölyögjön a szervetlen és funkció nélküli háttérzene és kiabáljon egyszerre mindenki, csak nehogy egyszer véletlenül minden egyszerre hallgasson el, mert a végén még gondolkodni kezdenénk az pillanatokra beálló csendben (vagy ami majdnem ilyen rossz: elkapcsolnánk).
Nem véletlen, hogy az Oltári történetek is a domináns kertévés műfajhoz, a realitykhez fordul segítségért. Nemcsak a mesterkélt, cserébe folyamatosan fenntartott konfliktusokat veszi át, de konkrét műsorelemeket is: a szereplők itt is egy „kibeszélő-szobában” értékelik utólag a történteket, és van egy amolyan műsorvezetőnk is, aki narrátorként foglalja össze időről időre az eseményeket. Ez a fiktív valóságshow-keret akár szellemes is lehetne, ha kezdene vele valamit a sorozat, de nem teszi. Iróniát nyomokban sem tartalmaz a dolog, a karakterek pedig olyan bárgyún és unalmasan összegzik az érzéseiket, hogy ahhoz képest a Szomszédok kamerába nézős bölcsességei sziporkázó remekműnek tűnnek. Meglátjuk, hogy a többi epizód kezd-e valamit a reality formulával, vagy legalább eltolja-e egy kicsit a humor irányába az arányokat. Ugyanez igaz a műsorvezetői/narrátori szerepkörre, amit az Evelint és Patrikot összeadó anyakönyvvezető vállal magára. Ebben is rejlene humorlehetőség, de sajnos alig van több gondolat és átélés a szövegekben, mint egy lebutított, szirupos Coelho-idézetben, amit az ezredik esküvőjén darál le monoton, hivatalnoki hangon. A veszekedések és enervált monológok után azért kapunk némi tanulságot az epizód végére, arról, hogy egy párkapcsolatban milyen fontos az őszinteség és a kommunikáció. Jegyesoktatásra tehát még lehetne is alapanyag az Oltári történetek, csak a filmkészítést ne tanulja ebből soha senki.
Oltári történetek, TV2, 5 epizód, 24.hu értékelés: 3/10
