Kultúra

Csak saját magától félt Amy Winehouse, akinek emlékét most visszaszerezné a családja

BEN STANSALL / AFP
BEN STANSALL / AFP
Magatehetetlen áldozat volt-e Amy Winehouse vagy egy erős akaratú, felnőtt nő, akit nem lehetett irányítani? Kell-e egyáltalán felelőst keresni a haláláért, vagy inkább azzal kéne foglalkozni, hogyan előzhetjük meg a hasonló tragédiákat? Ezekre a kérdésekre keresi a választ az énekesnő halálának tizedik évfordulójára készült dokumentumfilm.

Amy Winehouse-ról hat éve már készült egy dokumentumfilm, méghozzá nem is akármilyen: Asif Kapadia Amy című filmje hatalmas sikert aratott, díjak tucatjait hozta el, beleértve a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscart is, és tulajdonképpen bőven kielégítette a definitív Amy Winehouse-film iránti igényeket. Tényleg megvolt benne minden: az énekesnő valamennyi fontosabb ismerőse, családtagja, munkatársa, barátja megszólalt, tele volt addig nem ismert hang- és filmfelvételekkel, és szépen végigkövette Winehouse útját a kezdetektől a tragikus befejezésig.

Joggal merül fel tehát a kérdés, hogy minek erről a témáról még egy bőrt lehúzni, pedig azért nagyon fontos szempont az is, hogyan viszonyul a filmhez Amy Winehouse legszűkebb környezete. Mert hiába ünnepelték Kapadia filmjét széles körben, pont az énekesnő családtagjai és barátai nem elégedettek az Amyvel, különösen az édesapja, Mitch Winehouse, aki szerint a rendezőt az a cél vezérelte, hogy őt tegye meg a történet főgonoszának. Mitch szerint a film egyenesen rossz színben tünteti fel őt is és a lányát is, emiatt többször is nyíltan kritizálta, míg Amy édesanyja, Janis Collins ugyancsak sértőnek érezte rá nézve a dokumentumfilmet:

Azt hiszem, az egyik, amit Janis a legfájdalmasabbnak talált a lánya halála óta az Amyről szóló munkákban, hogy boldogtalan és szeretet nélküli családból származott, és ez valamilyen módon a későbbi életében jelentkező problémáihoz vezetett

– mondta a Varietynek a Reclaiming Amy című új film egyik executive producere, Dov Freedman. Az énekesnő halála tizedik évfordulójára ugyanis készült egy új Winehouse-film, méghozzá ugyanattól a Curious Filmstől, amely nemrég a kétezres évek bulvársajtójában – Winehouse-hoz hasonlóan – állandó szereplőnek számító Britney Spearsről készített dokumentumfilmet. Freedman szerint az alkotók az évforduló közeledtével fel is tették maguknak a kérdést, lehet-e még bármi újat mondani Amy Winehouse-ról, de miután leültek teázni Janisszel, megbizonyosodtak róla, hogy igenis van még egy film a témában, mely az Amyhez legközelebb állók szemszögéből mutatja meg a történetet.

JEFF PACHOUD / AFP Amy Winehouse  az Eurockeennes Music Fesztiválon 2007. június 29-én.

Ez a film lett tehát a Reclaiming Amy (magyarul Amy visszaszerzése), amely már a címében is reflektál az Amy című filmre. A film – melyet az évforduló estéjén adott le a BBC – olyannyira a szülők nézőpontját mutatja be, hogy maga Janis Collins a narrátor, rajta kívül pedig Mitch Winehouse szólal meg a legtöbbször. A Reclaiming Amy semmiképpen nem a teljes képre törekszik: nincs egyórás sem, és kimaradt belőle a történet jó pár fontos szereplője, így például Winehouse férje, Blake Fielder-Civil, mint ahogy utolsó élettársa, Reg Traviss is. De hiába keresnénk az énekesnői karrierben oly fontos szerepet játszó producert, Mark Ronsont is, és még említés szinten sincs nyoma az annak idején Winehouse-hoz hasonlóan botrányhősnek elkönyvelt, az énekesnővel gyakran együtt bulizó Pete Dohertynek. Sőt, magáról az énekesnő Amy Winehouse-ról sincs nagyon szó a filmben, amely inkább az emberre koncentrál.

Gareth Davies / Getty Images Amy Winehouse a szüleivel 2008. május 22 -én.

Azok jelennek csak meg tehát, akiknek a család szerint itt van a helyük: a szülőkön kívül a legközelebbi barátok, akiknek a visszaemlékezéseit archív bejátszások teszik teljessé. A barátnők egyikéhez fűződik a film egyetlen újdonságszámba menő információja is: Catriona Gourlay azt mondja, egy időben (még Winehouse pályája elején) több volt köztük barátságnál, de sosem definiálták a kapcsolatukat, Winehouse pedig húszévesen még nem volt teljesen tisztában a saját szexuális identitásával. De ennek a filmnek nem a szenzációhajhászás a célja, ez is csak egy mellékes mondat az egyébként családias hangulatú filmben. Ott van a kamera, amikor a család hosszú évek után először nyitja fel a konténert, ahová Winehouse lakásából szállították el halála után a holmiját, és a Janis házában berendezett „Amy-szobába” is betekintést nyerhetünk, ahol a lánya díjait, aranylemezeit, egyéb relikviáit tartja.

Az sem túlzás, hogy bár a film időrendben végigköveti Amy Winehouse rövid életét a gyerekkortól a halálig, mégis leginkább arról szól, hogy a hozzátartozók miként birkóztak meg a tragédiával.

Ez már csak azért is lehet egy film témája, mert Winehouse esetében is – ahogy a nagy publicitást kapó haláleseteknél gyakran – a közvélemény rendszerint felelőst keres a halálért, és a brit bulvársajtó ebben különösen hatékony tud lenni. Különösen sokan firtatták például az apa felelősségét, aki Amy pénzügyeit is kezelte, és láthatóan szerette a reflektorfényt, ráadásul utólag nem minden döntése bizonyult helyesnek. Azonban a Sun és társai által felhergelt közvélemény Kapadia filmje után tényleg majdhogynem őt hibáztatta a lánya haláláért, így például még azért is, hogy az énekesnő nem mondta le az utolsó, botrányba fulladó belgrádi fellépését (melyben egyébként semmi szerepe nem volt). Nem csoda, hogy azt állítja, idegösszeomlást kapott az Amy bemutatója után.

BEN STANSALL / AFP Mitch és Janis Winehouse, Amy Winehouse szülei a lányuk házához vitt leveleket és virágokat nézik 2011. július 25-én.

A filmben előkerül a szülők válása is: annak idején a kommentelők törvényszéke ezt a gyerekkori traumát is okolta Amy későbbi bajaiért (ő a válás idején tízéves volt). Erről most egy archív interjúrészlet került a filmbe, melyben az énekesnő arról beszél, nem rázta meg különösebben, hogy az apja elköltözött tőlük, és a megszólalók abban is egyetértettek, Amy problémái nem a gyerekkorban gyökereztek. Láthatunk pár gyerekkori videórészletet is, melyek közül a legtanulságosabb az, hogy már kilencévesen milyen kiforrott énekhangja volt, amikor fellépett egy iskolai előadáson. A visszaemlékezők szerint sokáig nem sok minden utalt rá, hogy Amy Winehouse-szal komoly bajok lesznek: a húszéves korában megjelent első album egy fokozatosan építkező karrier fontos állomása ugyan, de még korántsem irányul rá akkora figyelem, hogy ne tudna vele megbirkózni.

A gondok 2006-ban kezdődtek: meghalt apai nagyanyja, Cynthia, aki rendkívül nagy szerepet játszott Amy életében, és a család szerint itt indult el a lejtőn a lányuk. Janist ráadásul egy-két évvel korábban diagnosztizálták multiplex sclerosisszal, így ő egyre kevésbé tudott jelen lenni, amikor igazán szükség lett volna rá. Pláne, hogy pont abban az évben jelent meg az Amy Winehouse-ból világsztárt csináló Back to Black album, mely után már nem volt visszaút: a közvélemény annyit láthatott ebből, hogy az addig ártalmatlan, „retrós” külsejű, méhkasfrizurás lányból tetovált, már-már extrém megjelenésű nő lett, aki ráadásul láthatóan le is fogyott. Ők nem tudhatták, hogy Winehouse addigra már evészavarral küzdött, magánélete pedig kaotikussá vált, leginkább azért, mert felbukkant az életében későbbi férje, akivel egy sehova se vezető, kaotikus, se veled, se nélküled kapcsolatba kerültek, ráadásul megismertette őt a legkeményebb drogokkal is, az énekesnő pedig addikcióra hajlamos személyiségként onnantól kezdve a következő években függő lett. (A megszólalók arról is beszélnek, hogy az evészavarok vagy a különféle mentális problémák akkor még – pedig már a 21. században jártunk – bőven tabutémának számítottak.)

Utána hiába sikerült megszabadulni Fielder-Civiltől és a drogfüggőségtől, azt később az alkohol váltotta fel. A film narratívája szerint egyszerűen tehetetlenek voltak a hozzátartozók, hiszen Winehouse még a legrosszabb állapotában is elég erős volt ahhoz, hogy keresztülvigye az akaratát, és ha valamit nem akart, azt képtelenség volt ráerőltetni. Az apja a drogfüggősége közepén kényszergyógykezelésre is kötelezte volna, de Amy az orvosoknak mindig el tudta játszani, hogy minden oké vele. Az óriási nyomás alatt lévő énekesnő tragikus vége egyszerűen kódolva volt: a halálát hivatalosan alkoholmérgezés okozta, de orvosi vélemények szerint annyira legyengült a szervezete az evészavarok és a korábbi drogfüggősége miatt, hogy a kettő egyszerre vezetett tragédiához.

Egész biztos vannak kérdések, amiket a film készítői tapintatosan nem tesznek fel, és nem is a felelősöket keresik, sokkal inkább azt mutatják meg, tíz év elteltével hogyan tekintenek vissza azok, akik testközelből élték meg a történetet. Egyszerre van jelen az az álláspont, miszerint hülyeség, hogy Amy Winehouse elpazarolta volna az életét, hiszen díjakat nyert, platinalemezei voltak, milliók szeretik a mai napig a dalait; illetve az, hogy az énekesnő többször is beszélt róla, gyereket szeretne, és anyaként látja magát a jövőben, ez mégsem adatott meg neki. A Reclaiming Amy nem szeretné bármiről is meggyőzni a nézőt, de ebben a mai, rögtön ítélkező korban mégis üdítő egy olyan film, amely nem sulykolni akar egy álláspontot, hanem csak hagyja az érintetteket emlékezni. Annál is inkább, mert

Amy Winehouse élete nem egy krimi volt, amelyben felelőst kell keresni. A filmből kirajzolódó kép alapján ő nem áldozat volt, akit bedarált a show-biznisz és az őt dróton rángató menedzsmentje, hanem egy nagyon erős személyiség olyan mentális zavarral, amellyel végső soron nem bírt el sem ő, sem a hozzátartozói. Nem véletlenül látható egy interjúrészlet, amiben az énekesnő azt mondja: saját magától fél a legjobban.

A korai halála természetesen tragédia, de erre a felelőskeresésnél sokkal szimpatikusabb reakció az Amy Winehouse alapítvány, amit Mitch Winehouse hozott létre lánya halála után függőséggel küzdő fiataloknak, és amely már sokakon segített az addikciójuk leküzdésében. Lehet, hogy a díjnyertes Amy filmélményként jobb, de a Reclaiming Amy mégis közelebb visz a valódi Amy Winehouse megismeréséhez.

A Reclaiming Amy című filmet a BBC2 sugározta, magyarul egyelőre nem látható.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik