A szórakoztatóipar imádja a nosztalgiát, nyilván, ki utasítaná vissza az ismerősségben rejlő megelőlegezett üzleti sikert, így a Szerencsekerékkel kapcsolatban nem is az volt a meglepetés, hogy újra képernyőre kerül, hanem az, hogy miért csak most. Hiszen annak idején Prokopp Dóra, Gajdos Tamás és Klausmann Viktor olyanok voltak a magyar tévénézőknek, mint egy messze lakó, de gyakran látogató rokon, az pedig, hogy ha nyer, ki mit választott volna a kiállított, megvásárolható gőzölős vasaló és hifi-szett közül, családi viták és csendes álmodozások tárgya volt. A műsor ugyan 2011-ben egy rövid időre visszatért, ám messze nem akkora elérésű csatornán és nézettséggel, mint annak idején, most viszont a TV2 újra megpróbálkozik a dologgal – és bár a retró-ziccer kihagyása némiképp fájdalmas, ám ettől eltekintve, ha úgy sikerül minden epizód, mint az első, akkor alighanem sikeresek is lesznek.
Sajnos ritkán írhatunk igazán komoly pozitívumokat hazai kereskedelmi tévés projektekről – mindegy, mert ugyanolyan dühödt olvasói reakciókat kapunk a pozitív, mint a negatív kritikákra, ez műfaj már csak ilyen –, ám itt az a helyzet, hogy ezzel az új Szerencsekerékkel tulajdonképpen nincsen nagy baj. Az egyetlen feltűnő dolog, hogy a játékszabályzat kissé tökéletlen abban az értelemben, hogy meglehetősen könnyen alakulnak ki nagyon egyenlőtlen erőviszonyok: kevés a veszélyes cikkely a keréken, így viszonylag ritka a pénzveszteség vagy a válaszadás lehetőségének elbukása, így szinte borítékolható, hogy az elsőként pörgetni kezdő játékos komoly előnybe kerül, ami azt jelenti, hogy már a nyitó villámjátéknál eldől nagyon sok minden. Emellett van némi zavarosság a szabályzatban a tekintetben is, hogy mikor érkeznek olyan különeljárások, mint például a popdalocskával megnyerhető vagy ingyenes magánhangzó-vásárlás – a műsorvezető néha egyszerűen bemond egy ilyet, minden látszólagos előjel nélkül.
Apropó műsorvezető: Kasza Tibit az ő haknikon tökéletesített tenyeres-talpas stílusa alapesetben nem tenné az évszázad tévés személyiségévé, de be kell látnunk, hogy ehhez a nagyon egyszerű, inkább a kaszinók, mint a kvízműsorok hangulatát idéző formátumhoz tulajdonképpen nagyon is jól passzol. Kasza ügyesen beszélteti a játékosokat, képes elérni, hogy feloldódjanak a kamerák előtt, és még a Szerencselány néven futó Sydney van den Bosch-sal is képes fenntartani némi kekeckedő haverkodást, szerepe leginkább egy vőfélyére emlékeztet, és ezt üzembiztosan el is látja. Szegény Sydney ugyanakkor egy személyben hozza a műsor egyéb elemeiből maximálisan kimaradt retro vonalat abban az értelemben, hogy ilyen egyértelműen biodíszlet szerepkörben utoljára a korai 2000-es években volt szokás alkalmazni a nőket.
S ha már szóba jött a retro: sajnálatos látni, hogy a TV2 egy az egyben kihagyta azt a ziccert, hogy egy kicsit meglovagolják az utóbbi években még a korábbiaknál is erősebben tomboló retrólázat. Azok a szocreálnak csúfolt kárpitok és bútorok, amelyek a mi kárpát-medencei szemünket leginkább pártházak és átkos-beli művházak, esetleg a budapesti hármas metró stílusára emlékeztetik, Amerikában divatba jöttek, és nemcsak az otthonokon, a tévéműsorok díszleteiben is visszaköszön. A TV2 ugyanakkor erre meg sem próbált rácsatolni, és ugyanazt a csilli-villi, szupermodern, LED-falas, kékes-fémes dizájnt hozzák a díszletekben, amely gyakorlatilag az összes futó tévéműsorban látható különböző iterációkban. Nincs ezzel gond, a néző szereti, kontrasztos, éles, űrkorszaki, showműsoros, de ha már egy ennyire retro játékhoz nyúlunk vissza – a Szerencsekerék eredetije a ’70-es években született, és még a magyar verzió is közel harminc évvel ezelőtt indult –, akkor jópofa lett volna valamit visszahozni ebből a hangulatból.
Ez a Szerencsekerék ugyanakkor egyértelműen nem ezt célozza: szórakoztató, vicces game show-t akarnak hozni, azt is kapunk, annak összes elemével: kissé cikis mozzanatokkal, mint például a popdal-folytatás mint feladvány vagy a névtelen férfimodell, akit a nyereménytárgyak bemutatására alkalmaznak, és természetesen a lényeg itt is a túltolt harsányság. Mintha a mai magyar tévés showműsorok készítői meg lennének győződve, hogy a hangerő egyenértékű a sikerrel, úgy ajvékolnak az összes kereskedelmi adón, és ez alól a Szerencsekerék sem kivétel, az egyetlen mázlija a műsornak, hogy ehhez sikerült olyan szereplőket találni, akiktől valamennyire hihető ez a talponálló kocsmákból és kártyaasztaloktól ismerős stílus. Kasza Tibinek gyakorlatilag ez a hangos haverkodás az egyetlen igazi erőssége, ehhez pedig Pápai Joci mint sztárvendég személyében az abszolút tökéletes partnert találták meg a szerkesztők.
Az első adás gyakorlatilag Pápai Joci Show-vá avanzsált hamar, az énekes a nyitásban elmondta a nyaralási kalandjait, majd rontást hozó nyakláncát tépte le, hogy hátha azzal megváltja a sikerességét a játékban, az események egy pontján még a Szerencselány mellé is felment betűt forgatni – de amikor épp nem volt magánszáma, akkor is folyamatosan csinálta a hangulatot. Az ő jelenlétének hála a Szerencsekerék első adása leginkább arra emlékeztetett, amikor az ember egy balatoni nyaraláson a haverjaival néhány fröccs után megváltja a másnapi macskajaj-jegyét azzal, hogy belekezdenek valamelyik ivós társasjátékba – hogy közben itt megy a démintdénes meg kiforognak kisebb-nagyobb összegek, amelyből szarvasmarha-telep születhet, az igazából csak apropó a felszabadult röhögésre. Az persze kérdés, hogy a későbbi sztárvendégek is képesek lesznek-e ennyi életet hozni ebbe az alapvetően nem épp bombasztikus a játékba – kétlem –, de az első adással a TV2 sikeresen csinált kedvet ahhoz, hogy a néző legalább még egyre visszatérjen.
A Szerencsekerék hétköznap esténként megy majd a TV2-n, de a csatorna online felültén a TV2 Playen vissza is nézhető, amennyiben a néző képes kibírni, hogy a műsort minden jelzés nélkül nagyjából ötpercenként megszakítja egy reklám, amit még csak ki sem lehet kapcsolni.
