A meglehetősen undorító italként körülírt máktea elkészítésének mikéntje és egy brutális trip Budapest egyik forgalmas kereszteződésében, ami mai napig eszembe jut minden alkalommal, amikor a kérdéses kereszteződésben járok: ezek a legerősebb emlékeim Szabó Győző 2012-ben megjelent kötetéről, a Toxikomáról. Egy adrenalin- és extázisfüggő személyiség portréja – akinek egyébként ezen minősége nem tűnt el, csak átcsatornázódott más, kevésbé életveszélyes függőségekbe –, útja az örvény mélyére, az emberi nyomorúság legmélyebb bugyraiba, a minden statisztikai esélyt meghazudtoló kiút egy szokatlan módszerekkel dolgozó „akkor-még-nem-sztár” pszichiáter segítségével. Nos, a filmfeldolgozás pont nem ilyen – a könyv és a film teljesen külön kezelendő, és mindkettő saját jogán érdemes a figyelemre.
Míg a könyv ígéretéhez híven valóban mintegy tíz évnyi kábítószerezés emlékképein vezet végig, és csak egy része a Csernus Imre vezette rehab, addig a film fókusza szűkebb: Szabó Győző még nem országosan ismert sztár, de azért már elég ismert ahhoz, hogy helyből sem kicsi arca napról napra nagyobb legyen, és hogy előnybe kerüljön az élet számos területén. Amikor először látjuk, épp egy rockbanda frontembereként ordítja ki a világfájdalmát, miközben nyelvére kábszit nyal egy lelkes rajongó, ám a szer ahhoz nem elég erős, hogy hősünk ne szaladvást menjen a koncert végén az első vécéfülkébe, hogy beadhassa magának az aktuális heroinadagját. A témában kevésbé járatos olvasók kedvéért álljon itt az infó: a heroin a keménydrogok csúcsragadozója, annál feljebb – pontosabban épp ellenkezőleg, inkább lejjebb – nincsen, nem is elsősorban azért, mert nincs ennél erősebb hatású szer, hanem azért, mert a heroinnal fejeződik be rendszerint a drogosok karrierje, magyarán: ebbe halnak bele.
Győző persze, mint minden heroinista, meg van győződve, hogy ő nincs „rajta” a szeren, ez nem férne bele az egoizmusába, ami mindenből versenyt csinál. Egy tévéműsorban találkozik először Csernus Imrével, akit egyből fel is használna némi korrupcióra, ám a doki nem annyira egyszerű eset. Marad tehát a szokásos ügymenet: szép sorban elhelyezkedő szúrásnyomok az alkaron, rángatózás-vakarózás, ha késik az adag, mocskos drogtanyákon nyálukat csorgató „barátok” között beszúrt adagok, ám amikor már a színpadra és a gyerekért az oviba is teljesen készen megy, rájön, hogy talán mégsem tartja annyira kontroll alatt a heroinfogyasztását.
Elmegy Csernushoz az addiktológiára, ám befeküdni egy komplett rehabra nem akar, kikövetel hát egy szert, ami a fizikai függésről lehozza, mondván, kibírja az elvonás kínjait. Persze a kórház kertjéből nem jut ki, olyan rosszul lesz, így végül mégis befekszik, de amint túl lesz a fizikai elvonás poklán, túlméretezett arca is visszatér, és afféle wellness programként kezd a rehabra tekinteni – belerondít a terápiás csoport munkájába, vamzerkedik, elkezdve ezzel azt az összefeszülést Csernus doktorral, ami végeredményben a film cselekményének jelentős részét kiteszi.
A film tehát leginkább e két alfahím kakaskodása – na jó, legyünk konkrétak: farokméregetése körül forog, melynek szikráiban időnként megpörkölődnek az osztály egyéb lakói, sőt, az egykori függőből lett főnővér, Éva is. Győző szabályt szeg és bajt kever, de nem csak ő viselkedik ütnivalóan, és a dinamika éppen akkor változik meg, amikor ez a dominanciaharc eljut a forráspontig. A forgatókönyv – Bárány Márton és Gergely Dorka munkája – dramatizálja és kiélezi az alapanyagot, Herendi Gábor rendező meg amellett, hogy erős látványvilággal és hangulatfestéssel megágyaz nekik, szabadjára engedi a jó érzékkel kiválasztott főszereplőit. Bányai Kelemen Barna, Molnár Áron és Török-Illyés Orsolya pedig hozza az összes többit. Karakter- és színészfókuszú film lett a Toxikoma, mindhárom főhős brillírozik, és a mellékszereplők is kiválóak – Sodró Eliza megint nem tud hibázni –, de a személyes kedvencem mégis a Csernust alakító Bányai Kelemen Barna, aki egyszerre hozza őrült szórakoztatóan a ma már szállóigeszerű csernusizmusokat, miközben marad érzékeny és gazdag karakter, nem válik az orvos paródiájává.
Mivel az alapkötetből a hangulatokon kívül kevés konkrétum maradt – hogy „filmesebb”, mi több, közönségfilmesebb, azaz akciódúsabb, kevésbé befelé forduló legyen a forgatókönyv –, ezért a könyv néhány fontos momentumára nem jutott figyelem, ami helyett kapunk ugyan mást, de azért a hiány érezhető. Nem igazán érzékelteti például a film azt a fontos, Szabó Győző által a premieren külön megemlített mozzanatot, amit a Valami Amerika főszerepe játszott abban, hogy hősünk érezze a leszokás tétjét és a második esélyt mint jövőképet. Ugyanígy nem igazán rajzolódik ki az a belső váltás sem, amelynek révén Győző eljut a bomlasztó ördög ügyvédje szereptől oda, hogy valóban gyógyulni akarjon. Annak megértése, hogy az életével játszik, kevésbé érezhető, csak egy komolyabb razziától ijed meg – mintha sem a karrierje, sem a családja nem érdekelné annyira, mint a győzelem.
Így a film lépett egyet a Toxikoma konkrét története felől a Észvesztő, a Száll a kakukk fészkére és egyéb elmegyógyintézet-drámák felé. Ez persze egyfelől érthető, mert a szélesebb közönségnek így vélhetően befogadhatóbb a dolog – bár tegyük hozzá, hogy a nagyon magas nézettséget a féktelen tűhasználat és szex miatti tizennyolcas karika azért jócskán megnehezíti majd –, másfelől viszont az igazi lecsupaszodást, amiből a könyv annak idején jóval többet adott, nem teszi lehetővé.
A Toxikoma a Magyar Mozgókép Fesztiválon debütált – Molnár Áron szivárványos szíves pólóban üzent a színpadról – és hamarosan a széles közönség is láthatja: szeptember elején kerül mozikba. 24.hu értékelés: 7/10
