A 9. rész premierjével egyúttal jubilálnak: éppen húsz éve jött ki a széria első filmje. Mi a titka annak, hogy még most is töretlen a népszerűsége a franchise-nak?
A Halálos iramban mindig is az a film volt, amelyben a nézők úgy érezhették, részesei ennek az univerzális történetnek. Emiatt a világon mindenhol szívesen nézi mindenki. Ez az a film, ahol úgy érzed, ott ülsz velünk a hátsó kertben annál a bizonyos asztalnál, és együtt grillezünk. Ha belegondolok, teljesen eszement dolog, amit csinálunk. Tényleg őrültek vagyunk, hogy mit meg nem teszünk ennek a filmnek a kedvéért és a nézők szórakoztatásáért. Egy kicsit hidegrázós is az egész. Isteni szerencse, hogy mindig megúsztuk ép bőrrel, és mindenki biztonságban van.
Ha visszatekint, mi volt az elmúlt húsz év legemlékezetesebb pillanata az ön számára?
Amikor az emberek az emlékeimről kérdeznek, azt szoktam mondani, hogy a forgatási emlékeim éppen annyira szórakoztatóak, amennyire annak látszanak a filmekben. A sors iróniája, hogy még azok az emlékeink is meg vannak örökítve a backstage-videókban, amelyeket a színfalak mögött éltünk át. Viszont az egyik napot sosem fogon elfelejteni. Talán 2001 áprilisában lehetett, egy mexikói reptéren voltunk, vártuk a repülőgépünk indulását. Ekkor még nem jött ki az első Halálos iramban film. Paul Walker és én a földön ültünk, elcsigázva vártuk, hogy hazaérjünk végre.
Az emberek jöttek-mentek körülöttünk, majdnem felrúgták a táskáinkat, ügyet sem vetettek ránk. Azt kérdeztem Paultól, »hogy lehet az, hogy nem ismernek fel minket«, mire azt válaszolta: örüljek neki, hogy átgyalogolnak a lábamon, és észre se vesznek minket, mert miután ez film kijön, túlságosan is sok figyelmet fogunk kapni.
Szerintem ez a történet sokat elmond arról az „utazásról”, amit húsz év alatt megtettünk.
És a legrosszabb emlék?
A legszörnyűbb élményem egyértelműen az volt, amikor a forgatások kellős közepén elveszítettem a testvéremet (Paul Walkert – a szerk.). Egyik pillanatról a másikra szakították ki őt az életemből. Erről a bolygóról. Nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e ezt a szörnyűséget feldolgozni. Mostanáig ez életem legnagyobb tragédiája.
Hogyan emlékszik vissza a legelső forgatási napra?
Az első nap Paulé volt, én nem forgattam azon a napon. Csak a többieket mentem megnézni, támogatni. Emlékszem, a Dodgers stadionjában volt a tesztvezetés, nagyon izgalmasnak találtam az egészet. Ez még javában azelőtt volt, mielőtt a CGI kiharapott volna egy jó nagy darabot Hollywoodból. Szóval akkor még éreztük az elektronikát és a lóerőket, mert igazi tuningolt kocsikat vezettünk. Szinte hihetetlen volt, hogy a munkánk a száguldásból állt.
Legendák szólnak arról, hogy a Halálos iramban csapata a forgatásokon kívül is „családdá” vált, és összejárnak a szabadidejükben. Valóban így van?
Ez így igaz, de amikor forgatási napom van, akkor körülöttem mindenki nagyon fegyelmezett, a szakmai feladatokra fókuszál és komolyan veszi a munkát. Amikor forgatok, abban hiszek, hogy bármelyik pillanatban megtörténhet velünk a csoda. Kattog az agyam, figyelem, keresem, honnan jöhet ez a csoda, és nyitott vagyok – bárhonnan is jöjjön a katarzis. Másrészt filmesként abban is hiszek, hogy fel kell készülnöd a legjobb tudásod szerint a feladatra, nem lehet csak úgy odaállni a kamerák elé. A forgatások után, hétvégente tényleg összejövünk a csapattal. Érdekes például, ahogyan John Cenának kell velem (azaz a filmbéli Dommal) viselkednie Jakob bőrében. Eljátssza a mélyről jövő haragot, vérre megy köztünk a testvérháború, aztán a hétvégén nyilván nem visszük tovább a szerepeket, hanem John focizik a fiammal, vagy Mozartot játszik a zongorán a kislányommal. De azt hiszem, hogy a forgatásokon túli közös élmények segítenek nekünk létrehozni a Halálos irambant.
John Cena karaktere meghatározó a történetben, ő Jakob, a rossz útra tévedt testvér. Miért éppen őt választották ön mellé? Volt beleszólása a castingba?
Nagyon szerencsések voltunk John Cenával. Köztudott rólam, hogy egy etnikailag sok gyökerű, multikulturális filmsztár vagyok. Ez azt jelenti, hogy bárkit mellém castingolhattak volna, aki a testvéremet játssza. Szóval a teljes világ szóba jöhetett. Ahogy az egyik producer mondta, John Cena mindig részese akart lenni ennek a franchise-nak, és emlékszem a napra, amikor megkérdezték tőlem, akarok-e vele találkozni. Természetesen. Úgyhogy elmentünk együtt egy dob-szentélybe. A forgatás előtt egy hónappal jártunk – ebbe a szentélybe szoktam járni meditálni. Szóval John eljött velem, és aznap este kiírtam az Instagramra, hogy: „Köszönöm, Pablo”. Ugyanis mindig Pablo (Paul Walker – a szerk.) volt az, aki enyhítette a szorongásaimat a castingokon, és úgy éreztem, most is ő segített, hogy megtaláljam a megfelelő embert. És másnap John Cena megkapta Jakob szerepét.
Ezek szerint fontos önnek, hogy az emberi kapcsolatai mélyek legyenek, ahogy a filmbéli Dom is nagyon szorosan kötődik a családjához.
Ez az egész franchise a testvéri kapcsolatokon alapul, ugyanakkor a vér szava független a testvériségtől. Vissza kell menned a történetben annyira, hogy megértsd: valaki, akiben bíztál, felelős az apád haláláért, miközben ő is a saját véred. És ez egy nagyon kemény dolog.
A Halálos iramban szériának Dom a központi alakja, minden körülötte zajlik, ő a centrum. Húsz éve játssza ezt a karaktert. Hogyan változott Dom, illetve miként formálta önt ez a szerep?
Az egész szériát olyan alacsony önbizalommal kezdtem, mint Dom Toretto.
Úgy éreztem, hogy ebben a szakmában kevés az esélyem arra, hogy mellette saját családom legyen. Dom Toretto pedig nem áll távol ettől, tőlem – nagyon kevés hite van a jövőben és a társadalomban. Abban sem hitt, hogy saját gyereke lehet ezen a világon. Végül neki és nekem is megadatott.
Kritikus önmagával, amikor visszanézi a filmeket? Vagy inkább elégedetten nyugtázza, hogy ezt is megcsináltam?
Tudom, hogy többet kellene reflektálnom önmagamra, de nem szeretek a múltban élni. Utólag csak akkor nézem meg a korábbi filmeket, ha keresek valamilyen visszacsatolási pontot a történetben a következő rész sztorijának felépítéséhez. Már másfél-két éve a Halálos iramban 10-et készítjük elő, úgyhogy fejben már ott járok. Ha ma befejezem ezt a médianapot, azonnal vissza fog kapcsolni az agyam a Fast and Furious 10 valóságába. Úgyhogy most elég szürreális dolog számomra, hogy a kilencedik részről kell beszélnem. A premiert a pandémia előttre tervezték, és majdnem egy évvel el kellett halasztani, a sors iróniája, hogy így a bemutató több értelmet nyert. Például a járvány előtt garantáltan kasszasiker lett volna, most viszont megváltozott a küldetése: emlékeztet minket arra, mekkora érték, amikor egy ilyen filmet nagy vásznon, a sötétben, egy mozi kényelmes foteljében tudunk végignézni. Az elmúlt egy évben – amikor mindenki be volt zárva, és a kanapén heverve csak az otthoni képernyőkön vagy a telefonunkon nézhettünk filmeket – felismerhettük, mennyire hiányzik a vetítőtermek, a mozik varázsa és a közösségben megélt filmélmény.
