Megmutatta a világnak a háború igazi arcát a magyar kalandor

Robert Capa nemcsak a halált, de az életet is tetten érte a spanyol polgárháborúban. Az erről készült könyve több mint nyolcvan év után jelent meg újra, magyarul pedig most olvashatjuk először.

Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel

– szól Robert Capa leghíresebb, szállóigévé vált mondása, amit ugyanúgy közhellyé koptattak már, mint Churchill vagy Oscar Wilde frappáns beszólásait. Szavakkal mégis nehéz lenne ennél tömörebben megragadni Capa fotóinak átütő erejét: őt ugyanis tényleg az az egyszerűnek tűnő gesztus tette a 20. század egyik legnagyobb fotóriporterévé, hogy közel ment ahhoz, amit be akart mutatni. Akkor is, ha lőttek, akkor is, ha mindenki, aki tehette, menekült onnan, akkor is, ha ehhez az életét kellett kockáztatnia. Ezzel nemcsak magát a fotózást változtatta meg, de a háborúról alkotott képünket is. Merészsége, elszántsága és persze emberi és kompozíciós érzékenysége is kellett ahhoz, hogy képes legyen arcot adni a háborúnak, kirángatva azt a száraz tudósítások és a propaganda személytelen közegéből. Capa képein valódi sorsokat, egyediségükben is univerzális drámákat villantott fel, szinte kikényszerítve az erős érzelmi viszonyulást a gyanútlan nézőből.

Robert Capa Nők tölténytartó övet készítenek köztársasági katonáknak egy lőszergyárban Madridban, 1936. november–december.

Ezt a képességét először a spanyol polgárháborúban tudta kamatoztatni, ahol egy évet töltött a fronton, és amit sokan az első mediatizált háborúnak tartanak – részben épp Capa és a hozzá hasonlóan elszánt fotóriporterek munkája miatt. Az ott készült képeivel szerzett hírnevet magának, különösen A milicista halála című fotóval, amely egy köztársasági katona halálát örökíti meg, és az egész polgárháború, sőt, általában a háború okozta szenvedés ikonikus képévé vált. Az sem változtat ezen, hogy a fotográfusok évtizedek óta vitatkoznak, vajon beállított képről van-e szó, vagy tényleg a halál pillanatát ábrázolja.

Capa spanyolországi fotói meghozták számára az áttörést, ráadásul nemcsak magazinokban jelentek meg, de egy albumot is kiadott belőlük 1938-ban New York-ban Death in the Making, vagyis A tetten ért halál címen. A polgárháború tehát még zajlott a megjelenésekor, és már látszott, milyen következményekkel jár, hogy Amerika és a nyugati nagyhatalmak a be nem avatkozás politikáját választották. A kötet ennek megfelelően nem is igazán fotóművészeti babérokra tört, inkább politikai kiállás a köztársaságiak egyre elveszettebbnek tűnő ügye mellett, és egyfajta tisztelgés a spanyol polgárháborúban a Franco fasisztái ellen küzdő férfiak és nők, civilek és katonák előtt. A második világháború, majd az ötvenes évek amerikai kommunista paranoiája miatt némileg feledésbe merült a könyv, de azóta jelentős kultusza lett, súlyos árakon lehetett csak hozzájutni az épségben megmaradt példányokhoz (Rochlitz András, a Park Kiadó alapítója 750 dollárért, azaz több mint 200 ezer forintért rendelt meg az internetről egy védőborító nélküli példányt).

Robert Capa Az állomáson indulásra készen álltak a katonavonatok. A polgárháborúvá szélesedő harcban a lázadók meghátráltak a köztársaságiak előtt. S mert Katalóniában mindenütt vereséget szenvedtek, most Aragónia ellen fordultak. A frontra induló katonák énekelve, nagyokat nevetve, ökölbe szorított kezüket magasba emelve búcsúzkodtak. Mert nem tudták, hogy ez most már háború. Nem tudhatták, mi vár még rájuk. Nem tudhatták, hogy időközben nagyhatalmak sorakoztak fel a puccsista lázadók mögé.

Tavaly azonban újra megjelent angolul a könyv reprint kiadásban, mostantól pedig végre magyarul is kézbe vehető a Capa műveit gondozó Park Kiadó jóvoltából. A tetten ért halált lapozgatva hamar szembesülünk vele, hogy hiába szólt az adott kornak a könyv, ezek a képek és Capa hozzájuk írt kommentárjai nem vesztették el erejüket az idő múlásával, több mint nyolcvan év elteltével is ugyanúgy mellbe vágják az embert.

Az ember feladata az életben nem az, hogy megtalálja magát, inkább az, hogy megalkossa magát

– ezt épp nem Robert Capa, hanem Bob Dylan mondta egy dokumentumfilmben, de nyugodtan lehetett volna akár a frontról frontra járó művész mottója is. Hisz természetesen ő sem a nagy Robert Capaként, hanem a kis Friedman Endreként született Budapesten, ahol egészen 18 éves koráig élt is. A 30-as években költözött el Magyarországról, nem puszta kalandvágyból, zsidó lévén emigrálásában szerepet játszott az egyre fokozódó antiszemita közhangulat is. Bécs, majd Prága érintésével Berlinben kötött ki, ott kezdte el kitanulni a fotózást, megkapta első Leicáját, majd az első megbízásait is. Már ekkor megmutatkozott rátermettsége és szemfülessége, hiszen egy riporteri útján egyedül neki sikerült lefotóznia Trockijt az 1932-es koppenhágai szocialista kongresszuson. A nácik 1933-as hatalomra jutása után azonban Berlint is kénytelen volt elhagyni, így került Párizsba, ahol már André Friedmanként próbálta eladni képeit, eleinte nem túl sok sikerrel. A párizsi évek alatt vette fel a Robert Capa nevet, amit barátnőjével, a szintén a nácik előtt elmenekült Gerta Pohoryllével közösen találtak ki – ő Gerda Taróra változtatta a nevét. A nemzetközi szakirodalomban sok helyen úgy szerepel, hogy Robert Taylor és Frank Capra nevéből ötvözte a művésznevet, de a Capa Intézet honlapja szerint ez tévedés, a választás a budapesti becenevéből ered: a gimiben ugyanis Cápának szólították nagy szája és rámenős természete miatt. Akárhogy történt is, egy idő után már Robert Capa, a neves tengerentúli fotós imázsa alatt próbált lehetőségekhez jutni, így próbálva áttörni a francia lapok közönyét.

Robert Capa Köztársasági katonák sakkoznak Madridban, 1936. november–december.

Életrajzírója, Richard Whelan szerint a két karakter – Friedmann Endre és Robert Capa – jól kifejezte a személyiségében rejlő kettőséget is. Azt, aki volt, illetve azt, akivé válni akart. A hosszú hajú, nehezen kezelhető és borotválatlan kalandort, illetve a kifinomult és világszerte ünnepelt amerikai fotóst. És ez a pár évtizeddel később Bob Dylan által is alkalmazott kommunikációs trükk, pontosabban alkotói metamorfózis működött: tényleg megbízásokhoz segítette Capát és Tarót, akik így kivívhattak ahhoz elegendő anyagi függetlenséget és mozgásteret maguknak, hogy elutazhassanak tudósítani a spanyol polgárháborúba. Ott pedig megszülettek azok a fotók, amelyek elindították Capát a világhírnév felé, és amelyekből összeállt A tetten ért halál című kötet.

Vele voltam, amikor a négy rövid szirénajel – »Bombázók fölöttünk!« – nyomán kitört a pánik, és láttam, milyen nyugodtan fényképezi az arcokat, míg ki nem ürül az utca. Láttam a fronton, ahogy komor, kifejezéstelen tekintettel nézi a halált. Nem úgy a fényképezőgépe – annak a tekintete sosem maradt kifejezéstelen

– írja a könyv eredeti előszavában Jay Allen, a Spanyolországban élő, a köztársaságiakat elkötelezetten támogató amerikai író, aki a frontra érkezve találkozott Capával és Taróval, és egyből mitikus alakká kezdte gyúrni mindkettejüket. Különösen Tarót, aki nem hagyhatta el élve Spanyolországot, ugyanis az egyik légitámadás során, a nagy kavarodásban felkapaszkodott egy kocsira, ami összeütközött egy „baráti” tankkal, és ő is életét vesztette a balesetben. Capát tehát nemcsak politikai és eszmei, de személyes veszteségek is érték a polgárháborúban. Kegyetlen egybeesés, hogy élete legnagyobb tragédiája és az első nagy szakmai sikerei is a spanyolországi harcokhoz kötődnek. Nem véletlen, hogy A tetten ért halált is Gerda Tarónak ajánlotta, „aki egy évet töltött a fronton, és nem jött vissza.”

Az albumban Capáé mellett Taro képei is szerepelnek, sőt, kisebb számban ugyan, de egy harmadik fotósé, David Seymouré is, aki később Chim néven vívott ki magának ismertséget. A reprint kiadás nagy erénye, hogy egy alapos tanulmánnyal és egy képjegyzékkel is kiegészítették az eredeti anyagot, így most már pontosan beazonosítható, melyik fotót ki hol és mikor készítette (az 1938-as kiadásból ugyanis ez hiányzott).

Capáék könyve egy pillanatra sem hazudja magát pártatlannak, teljesen világos, „melyik csapatnak drukkol”. Amúgy Capa egész munkásságára jellemző a nyílt elkötelezettség: nem az objektív tudósító szerepét tűzte ki magának ideálként, de ez a szenvedélyes eszmei-politikai oldalválasztás talán itt nyilvánul meg a legtisztábban. A tetten ért halál és a nyomában megrendezett New York-i kiállítás is azt a célt szolgálta, hogy felrázza a köztársaságiakat cserben hagyó nyugati közvéleményt – igaz, ebben nem sikerült túl nagy eredményt elérnie.

A nyílt elkötelezettség ellenére Capa és Taróék fotói távol állnak a propagandától. Kivételes tehetsége épp abban mutatkozott meg, hogy képes volt a háború hétköznapjait is bemutatni. Ugyanúgy érdekelték a földművesek, a halottas házban sirató asszonyok, a miséző szerzetesek vagy épp a bombázások szüneteiben mulató, olvasó, napozó, sakkozó katonák, mint maguk a hadmozdulatok. Egy félszeg mosoly vagy egy elszánt tekintet ugyanolyan fontos, mint a mellkasába épp golyót kapó milicista. Ezért is írhatta Jay Allen, hogy Capa nevezhette volna könyvét A tetten ért életnek is, mert ez a cím ugyanolyan találó lett volna. Az 1938-as kiállítás brosúrája pedig még direktebben fogalmazott arról, mit láthat a néző:

Ez a kétszáz fénykép több, mint háborús tudósítás, több, mint a borzalmak dokumentálása – egy új nemzet születését örökíti meg. Hírt ad arról, ahogyan egy elnyomott, kizsákmányolt nép teljes egységben fölkel, hogy lerázza bilincseit, és szembeszálljon a rabszolgaságot jelentő fasizmussal

– írták, és hasonlóan vélekedik Korniss Péter is, aki A tetten ért halál júniusi bemutatóján beszélgetett Rohlitz Andrással és Gyárfás Dorkával a könyvről és Capa múlhatatlan érdemeiről.

Robert Capa A légiriadót jelző sziréna hangjára siető járókelők Bilbaóban, 1937. május.

Korniss azt fejtette ki, ez a könyv számára új jelentéssel gazdagította Capa elkoptatott szlogenjét. „Ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel – ezt általában a halált megvető Robert Capára vonatkoztatják, aki egy 35 milliméteres objektívű Leicával közel merészkedett a halálhoz, a fronthoz. De van ennek a mondásnak egy sokkal áttételesebb értelme is: ő érzelmileg is közel volt ahhoz, amit fényképezett. Az együttérzés, a lelkesültség süt Capa képeiről” – mondta a számos díjjal elismert fotós, aki szerint Capának ebben a munkájában domborodik ki leginkább ez a vonás. Korniss úgy látja, hogy az objektivitás/elköteleződés nem lehet univerzális mérce, ez sokkal inkább alkati kérdés. Ő nagyon tisztel olyan fotóriportereket is, akik az események távolságtartó, pártatlan dokumentálásában hisznek, de Capán ettől még otrombaság lenne számon kérni a szenvedélyes elkötelezettségét, ugyanis ő ilyen alkat volt.

Capa megszállottságát jelzi, hogy mikor a könyv megjelent, ő nem tudott együtt ünnepelni a többiekkel, ahogy a hozzá kapcsolódó kiállítás megnyitóján sem vett részt. Addigra ugyanis már hónapok óta Kínában volt, hogy a kínai–japán háborúról tudósítson, ám előtte még visszament Spanyolországba, hogy végig fotózza a terueli csatát. Emiatt már a szerkesztési munkálatokat sem tudta felügyelni. Az albumot amúgy egy másik neves, magyar származású fotós, André Kertész tervezte, ám a Covici-Friede nevű kiadó eléggé mostohán kezelte a kiadványt, ami így sok tekintetben összecsapott lett. Ezt nemcsak a szerény képminőség jelzi, de az a furcsa döntés is, hogy Capa már addigra is legikonikusabb képe, A milicista halála csak a védőborítón kapott helyet, magából az albumból teljesen kimaradt. A Covici-Friede nem sokkal A tetten ért halál kiadása után meg is szűnt, és hogy Capában maradhatott egy kis tüske, azt a kiadó vezetőjének szánt ironikus szavai jelzik, amelyekkel egy évtizeddel később dedikálta neki Kissé elmosódva című memoárját:

Pat Covicinak, aki első könyvemet megjelentette, és tíz év alatt eladott belőle 317 darabot, nem múló szeretettel.

Robert Capa Végül egy falu mellett, amelyet több más spanyol faluhoz hasonlóan Santa Eulaliának neveznek, rátaláltunk a frontra. A szurdok túloldalán rejtőző ellenséget nem lehetett látni. A falu védői – katonák, parasztok, fiatal alkalmazottak, itt-ott egy nő – fedezék nélkül hasaltak a kukoricaföldön; ezen a katonai hagyományok nélküli vidéken még nem ismerték a lövészárokásás művészetét.

Capa eddigre már nemcsak a kínai–japán háborút járta meg, de a második világháborút is végig fotózta, aminek kalandos történetét el is meséli a memoárban: Londonban, Észak-Afrikában, Olaszországban, a normandiai partraszállásnál, az Omaha Beachen és Párizs felszabadításánál is ott volt. A D-napon készült fotóihoz csatolt kanonikus történetet – ő több tekercsnyi fotót küldött Londonba, ám a laborban a technikus fiú tönkretette a nagy részét – azóta szintén megkérdőjelezték, de ez mit sem von le a tizenegy kép ikonikus értékéből. Az biztos, hogy Capa nemcsak rettenthetetlen fotós, de nagy mesélő is volt, aki gondosan ápolta saját legendáját. Ezt cinkos kikacsintással be is vallja a Kissé elmosódva felütésében:

A valóságot megírni mindig nagyon nehéz. Így hát az igazság kedvéért megengedtem magamnak, hogy néha egy kicsit túllépjek rajta, vagy egy kicsit eloldalazzak mellette. Ennek a könyvnek minden eseménye és szereplője a képzelet szülötte, de van valami közük az igazsághoz is.

Rövid, de sűrű élete végéig hasonló fordulatszámon pörgött. 1947-ben több neves kollégájával együtt megalapította a Magnumot, a szabadúszó fotósok első közös nemzetközi ügynökségét. Ugyanebben az évben John Steinbeckkel utazott a Szovjetunióba, majd tudósított Izrael megalapításáról, beleértve az első arab–izraeli háborút is. Végül Indokínában érte a halál, amikor a Life magazin megbízásából Vietnám és Laosz határára utazott, hogy a franciák évek óta húzódó gyarmati háborúját fotózza. 1954. május 25-én lépett aknára, és az életét már nem tudták megmenteni. Nagy dolog, hogy az első állandó Robert Capa-kiállítás hamarosan megnyílhat a budapesti Capa Központban, ugyanis végre elkészültek az ehhez szükséges fejlesztések. Addig is érdemes forgatni A tetten ért halált, ha arra a magyar fotósra vagyunk kíváncsiak, aki megmutatta a világnak a háború igazi arcát.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.