A lipcsei zsidó családba született Eddie Jaku – születési nevén Abraham Salomon Jakubowitz – gyerekként nagyon büszke volt arra, hogy a világ egyik legműveltebb és legfejlettebb nemzetéhez, a némethez tartozhat. Mindez akkor kezdett változni, amikor 13 éves korában hatalomra került Hitler, és az antiszemitizmus szabad utat kapott a gazdasági válságtól sújtott társadalomban. A gépészmérnöki középiskolát már hamis okmányokkal, álnéven, állandó félelemben kellett elvégeznie, ám így is évfolyamelső lett. A német büszkesége maradékát az söpörte el végérvényesen, amikor az iskola elvégzése után hazatérve nem találta otthon a szüleit a lipcsei házukban, majd mit sem sejtve lefeküdt aludni, ám az éjszaka folyamán a náci barnaingesek betörtek, kirángatták az ágyából és félholtra verték. Ez volt 1938. november 9-e, a hírhedt Kristallnacht, vagyis kristályéjszaka, amikor a barnaingesek kifosztották és feldúlták a zsidó tulajdonú boltokat, a zsinagógákat és a zsidó otthonokat.
Eddie, gondoltam, vége az életednek. Most meghalsz
– idézi fel memoárjában a szörnyű kiszolgáltatottságot, de nem ölték meg, inkább elvitték az egyik első német koncentrációs táborba, Buchenwaldba. Fél év múlva kiengedték, és családjával átszöktek Belgiumba, ahol évekig bujkáltak. Ám 1943-ban újra elfogták és Auschwitzba deportálták őket. Szüleit és csaknem a teljes rokonságát megölték, ám ő hihetetlen viszontagságok árán túlélte a szörnyű éveket, és a háború utolsó hónapjaiban sikerült megszöknie.
Nagyon rossz állapotban volt testileg és lelkileg, és meg volt róla győződve, hogy soha nem lesz felesége és családja. Szerencsére nem lett igaza, Brüsszelben hamarosan megismerte Flore-t, akivel összeházasodtak, és végül Ausztráliában kezdtek új életet, ahol azóta is élnek. Eddie évtizedek után tudta először elmesélni, miken ment át a holokauszt alatt, azóta viszont küldetésének tartja, hogy erről beszéljen. 2019-ben már nem csak a helyi közösségekhez jutottak el a szavai, egy virálissá vált TEDx-előadásával világszerte ismert lett, azóta pedig könyvben is megírta a történetét, amelyben a megrázó emlékek mellett megejtően egyszerű és lényegre törő életbölcsességeit is megosztja, amiket leszűrt a Földön eltöltött 101 éve alatt. A közvetlen hangvételű, minden olvasót ismeretlen barátként vagy unokaként kezelő A világ legboldogabb embere magyarul is megjelent a Libri Kiadónál, a fáradhatatlannak tűnő Jaku ennek apropóján válaszolt a kérdéseinkre írásban.
Arra biztatja olvasóit, hogy élvezzék ki életük minden napját. Ma például mi okozta önnek a legnagyobb örömet?
Ahogy minden egyes nap, a legnagyobb örömömet ma is a családom jelentette. A fiaim, a csodálatos, önzetlen menyeim és az összes csodálatos unokám, akikkel megajándékoztak. Vagy ahogy leülök a feleségemmel este, hogy igyunk egy csésze teát. Ennél nagyobb boldogság nem létezik a számomra.
Azt mondja, nem gyűlöl senkit, mert a gyűlölet destruktív. Hogy volt képes ennyire pozitív hozzáállást kialakítani azután, ami önnel és a családjával történt a holokauszt során? És hogy tudta visszaépíteni az emberekbe vetett bizalmát, emlékezve arra, miként fordultak önök ellen a gyerekkori barátaik és szomszédaik?
A gyűlölet méreg. Lehet, hogy megöli az ellenségünket, de közben minket is elpusztít a folyamat során. Az egyetlen módja a gyűlölet felszámolásának a világban, ha magunkon kezdjük, és megpróbáljuk elengedni az azok iránt érzett heves gyűlöletünket, akik ártottak nekünk. Amint ez sikerül, és megszabadultunk a gyűlölettől, onnantól van esélyünk arra is, hogy elkezdjük jobb hellyé tenni a világot.
A világ legboldogabb emberének tartja magát. Ez a boldogság egyfajta lázadás a világban lévő szenvedés és gonoszság ellen?
Amikor átevickéltem életem legsötétebb szakaszán, megígértem magamnak, hogy életem végéig boldog leszek és minden egyes nap mosolyogni fogok. Mert ha mosolyogsz, a világ is veled mosolyog. Ez a legjobb lázadás a gonoszság ellen.
Mit érez, amikor arra a bizarr egybeesésre gondol, hogy a házassági évfordulója épp Hitler születésnapjára esik?
Minden év április 20-án, vagyis Hitler születésnapján megünnepeljük Flore-ral a házassági évfordulónkat. Mi még mindig itt vagyunk; Hitler már nincs. Az én szememben ez a legjobb bosszú, és az egyetlen bosszú, amiben érdekelt vagyok – a legboldogabb embernek lenni a földkerekségen, amivé a drága Flore-ral kötött házasságom tesz engem.
Hány évbe telt, míg képes volt mesélni a háború alatt átélt borzalmakról és dehumanizáló élményekről? Fontos lépésként élte meg a kommunikációt a lelki gyógyulásban?
Számos év eltelt, mire el tudtam mondani, mi mindenen kellett átmennem. De csak miután megnyíltam, és elkezdtem másokkal is megosztani a történetem, jöttem rá, hogy amíg félelem és fájdalom van a szívemben, nem lehetek igazán szabad. Túléltem a haláltábor borzalmait, de csak akkor szabadultam fel valójában, amikor elengedtem a fájdalmamat.
Említi ön is az aggasztó jelenséget, hogy ma is vannak, akik tagadják vagy bagatellizálják a holokausztot. Fél attól, hogy a történtek emléke elhalványul, miután a túlélők utolsó generációja eltávozik közülünk?
Nekünk, túlélőknek a legfontosabb mondatunk a következő: „Sosem felejthetünk”. Ez nem csak a nácik rémtetteire vonatkozik, de arra a tapasztalatra is, hogy egy őrült elméletei miként voltak képesek a teljes német nemzetet magával rántani. Mindezt a félelem és a gyűlölet miatt. Ezért mesélem a történetemet. Nehezemre esik a mesélés, sokszor nagyon fájdalmas is. De pont ezt a kérdést teszem fel magamnak ilyenkor, hogy mi lesz, ha mi már nem vagyunk itt? Eljött az új generáció ideje, a fiataloké, akik égnek a vágytól, hogy jobb hellyé tegyék a világot. Meghallják a fájdalmunkat és megöröklik tőlünk a reményt.
Szabadulása után tett egy ígéretet, hogy sosem fog visszatérni a szenvedései helyszínére. Vannak holokauszttúlélők, akik azt mondják, épp az segített nekik a traumafeldolgozásban, amikor évtizedek után visszatértek Auschwitzba (például a magyar származású Edith Eva Eger, aki az utóbbi években szintén könyvet írt az életéről). Megkísértette valaha a gondolat, hogy az ígéretét megszegve visszamenjen?
Nem, én máshogy működöm. A magam módján tisztelgek mindazok emléke előtt, akiket elvesztettem. Vagyis azzal, hogy boldog életet élek új otthonomban, Ausztráliában.
A kortárs Németországot gyakran emlegetik jó példaként arra, hogyan nézhet szembe egy nép a történelmi bűneivel és rémtetteivel, számos ország még mindig inkább a tagadást választja. Mit gondol erről a szembenézésre épülő emlékezetpolitikai erőfeszítésről?
Ez bonyolult kérdés. A mai Németország egy nagyon kifinomult, művelt, társadalmilag, kulturálisan és technológiailag fejlett nemzet. De az volt a holokausztot megelőzően is. Én rettentő büszke voltam, hogy német lehetek, és azt hittem, ismerem ezt az országot, de aztán a nácik nagyon hamar rémálommá változtatták. Ha ott megtörténhetett, akkor bárhol megtörténhet, ezért nagyon fontos, hogy az országok és népek szembenézzenek a hibáikkal, és dolgozzanak azon, hogy amennyire lehet, jóvátegyék azokat. Ha ez elmarad, annak következményei túl szörnyűek ahhoz, hogy elképzeljük őket.
Évszázados tapasztalata szerint, mire buzdítaná az embereket egy ilyen kollektív válság idején, mint egy világjárvány?
Legyünk kedvesek egymáshoz, segítsünk a szomszédainknak. Ja, és mossuk meg a kezünket! Haha!
