Hagymázas összeesküvés-elméletekről spekuláló, depressziós kisemberek üldögélnek a szobácskájukban. Nagyon egyedül vannak. Egy világjárvány száműzte őket zárt terekbe, ami hatalmas pusztítást végzett az emberiségen. Odakint, a kihalt utcákon vadállatok kóborolnak, mert állatvédő aktivisták évekkel korábban szabadon engedték őket.
Az év: 2035. A történet ugyanakkor nem a koronavírus-járvány valós és lehetséges következményeit taglalja, hanem egy másik vírus pusztításáról szól, és szerencsére fikció. Ez Terry Gilliam kultfilmje, a 12 majom alaphelyzete. A sci-fit éppen 25 évvel ezelőtt mutatták be Magyarországon, de nem úgy tűnik, hogy negyed század alatt veszített volna az aktualitásából.
A 12 majom egy olyan filmtörténeti pillanatban, a kilencvenes évek derekán készült, amikor a hollywoodi filmet, és különösen a science fiction műfaját rendkívüli mértékben foglalkoztatták a technológiai fejlődés hozta változások, valamint – ezzel összefüggésben – az emberiség vesztének rémképe. Ha valaki a korszak sci-fijeiből alkotna képet arról, hogy milyen állapotban voltunk az ezredforduló előtt, paranoiás és agresszív embereknek látna bennünket, akik hol földönkívüli fenyegetéssel szállnak szembe (A függetlenség napja, Armageddon, Csillagközi invázió, Támad a Mars!), hol itt a Földön érzik magukat végveszélyben (Mimic – A Júdás faj, Vírus). És persze olyan filmek is készültek, amelyekben a katasztrófa bevégeztetett, az apokalipszis után túlélők marakodnak a szűkös erőforrásokon. A Waterworld – Vízivilág, a Menekülés Los Angelesből és a Postman – A jövő hírnöke mellett a 12 majom is ebbe a sorba tartozik, csak éppen sokkal jobb az említett filmeknél.
Mi teszi egyedivé a 12 majmot, és miért ennyire megdöbbentően aktuális ma is? És hogyan ábrázolta az emberiség lehetséges jövőjét az a sok hollywoodi sci-fi, amely 2000 előtt, bizonyos értelemben az ismert világ végóráján készült?
A tragikus hős, aki gyerekként végignézte a saját halálát
A 12 majmot egy harminc évvel korábbi francia kísérleti film ihlette. Még pontosabb, ha azt mondjuk, Gilliam filmje a Chris Marker rendezte A kilátóterasz egész estéssé bővített, ezredvégi szorongásokhoz igazított, és a hollywoodi műfajfilm közegében újraértelmezett változata. Az eredeti film szűk félórás, a tempója zaklatott, története nehezen kibogozható. Egy férfiról szól, akit a harmadik világháború után küldenek vissza tudósok a múltba, vagyis a mi jelenünkbe, hogy igyekezzen valahogy megakadályozni a küszöbön álló pusztulást. A főhős egy reptéren köt ki, ahol egykor régen, gyerekként is járt már. Üldözői lelövik, de haláltusája közben meglát egy gyereket. Akkor jön rá, hogy gyerekkorában a saját halálát nézte végig.
Chris Marker a francia új hullám nagy rendezőivel egy időben dolgozott, de műveinek semmi köze François Truffaut vagy Éric Rohmer filmjeihez. Inkább a modern francia film intellektuálisabb, „bal parti” csoportjához tartozott – a Szajna bal partjának kávézóiban tartott találkozóik miatt nevezték így őket –, és segített a társaság legfontosabb rendezőjének, Alain Resnais-nek elkészíteni a Sötétség és köd című, a holokausztról szóló esszéfilmet. A kilátóterasz, miként a Sötétség és köd, a történelmi traumák emlékezetéből bontja ki a teljes szétesés allegorikus vízióját, csak éppen tudományos-fantasztikus történetbe ágyazva.
Ez már csak azért sem meglepő, mert a 12 majom rendezőjére és forgatókönyvíróira is alapvetően hatottak a második világháború utáni Franciaország szellemi áramlatai, és persze az új hullám vívmányai. David és Janet Peoples írták a forgatókönyvet, a házaspár férfi tagjának legismertebb munkája, a Szárnyas fejvadász pedig ugyancsak erősen filozofikus szemléletű – és a francia egzisztencializmushoz több szálon kapcsolódó – science fiction. A brit Terry Gilliam a Monty Python tagjaként lett ismert. A csoport feloszlása után kezdett rendezni, és a nyolcvanas években hamar egyéni hangú alkotónak könyvelték el. A valóságtól eloldódó, szürreális látványvilágú, a képzelet birodalmait feltérképező filmekkel mutatkozott be. Fantasztikus történeteit összekötötte szatirikus szemléletük: az Időbanditák a hollywoodi fantasyk infantilizmusát figurázta ki Fellini inspirálta karneváli epizódjaival, a Münchhausen báró kalandjai a 18. század laza erkölcsein élcelődött, a Brazil pedig a modern diktatúrák orwelli kritikáját adta.
Az említett filmek közül egyedül a Brazil aratott kritikai sikert, így nem meglepő, hogy a Universal stúdiónál amiatt gondoltak Gilliamre a következő disztópikus science fiction előkészítésénél. Gilliam ugyanakkor az európai szerzői rendezők gyakorlatát akarta érvényesíteni Hollywoodban is, ezért veszett össze a Brazil producereivel a végső vágás jogán. A Universalnál végül úgy állapodtak meg vele, hogy övé lehet az utolsó vágás, a film tehát olyan lesz, amilyennek ő szeretné, cserében viszont egy ekkora nagyságrendű produkcióhoz képest alacsony költségvetésből kell dolgoznia. Ez pedig azt jelentette, hogy ha Gilliam sztárokkal akar forgatni, meg kell győznie őket, hogy a szokásosnál kevesebb pénzért vállalják el a munkát.
A legjobb pillanatban jöttek a sztárok
Így került a képbe Bruce Willis, akit a rendező rá tudott beszélni az alacsonyabb gázsira. Willisnek ekkor nagyon magasan volt az ázsiója Hollywoodban: már leforgatta a Die Hard 3. részét, amellyel biztos sikerre számíthatott, a Ponyvaregény révén pedig a díjkiosztókon is sűrűn megfordult. A főszereplésével készülő, kisebb filmek közül viszont néhány nyom nélkül tűnt el a mozikból, másokra, főként a Hudson Hawkra és a Jól áll neki a halálra, kínos bukásként emlékszünk.
A színész, aki általában – különösen az utóbbi tíz évben – hajlamos szúrós nézésekkel és fenyegető dörmögéssel megúszni a szerepeit, ebben a filmben vad és kétségbeesett, gyenge és bizonytalan, miközben elvileg erősnek kellene maradnia, mert karakterén, James Cole-on múlik az emberiség jövője. Korábban biztosan nem láthattunk ennyire sokoldalú, vibráló Bruce Willis-alakítást, de később is talán csak egyszer, egy másik nagyszerű sci-fiben, Az ötödik elemben.
A 12 majom nézőit Willis csábította be a moziba, de Gilliam a két fontos mellékszerepre is ügyesen választott színészeket. Madeleine Stowe végül nem lett nagy sztár, de a kilencvenes években egy darabig úgy tűnt, hogy az lesz, és Gilliam éppen ekkor, Az utolsó mohikán sikere után, a teljes mértékben a színésznő alakítására épülő Szemfényvesztés láttán bízta rá a főhős túszából segítőjévé szegődő pszichiáter, Dr. Railly figuráját.
A nagyobb fogás viszont Brad Pitt volt, akit pont a legjobbkor tudtak szerződtetni a hibbant, terroristagyanús környezetvédelmi aktivista, Jeffrey Goines szerepére. Pitt már befutott színész volt, de még nem emelkedett sztárstátuszba, amikor megállapodott Gilliammel. Mire azonban a filmet bemutatták, már moziba került az Interjú a vámpírral, a Szenvedélyek viharában és a Hetedik, Pitt pedig Bruce Willisszel egyenrangú világsztárként vette át a 12 majomért járó Golden Globe-díját (Oscarra is jelölték, de azt Kevin Spacey kapta a Közönséges bűnözők révén). Látványos alakítása, a Goines őrületét megmutató, eltúlzott gesztusai el is terelték a figyelmet Willis munkájáról, kissé igazságtalanul. Ma viszont fontosabbnak tűnik, hogy a 12 majom két fontos férfialakja közül egyik sem normális, és ez már a film világképéről árulkodik.
Addig mondják neki, hogy őrült, amíg elhiszi
David Peoples már a Szárnyas fejvadászban is a film noir kiábrándult, fatalista hangvételével festette sötétebbre a science fiction műfaját. Hasonlóan működik a 12 majom is: a főhős minden erőfeszítése ellenére sem tudja megváltoztatni a múltat, ezáltal az emberiség jövőjét. Hiába igyekszik kinyomozni, hogyan szabadult el az emberiség 97 százalékát elpusztító vírus, nem jár sikerrel. Folyamatos megfigyelés alatt álló rabként él a jövőben, hogy a jelenben aztán hiperaktívvá váljon – nemcsak térben, az időben is utazik –, végül azonban ugyanúgy kétségbeejtően passzív szerepre kárhoztatja őt a sors, mint amit a film felütésében láthattunk. A férfi főhős, akinek kicsúszik a lába alól a talaj, és bárhogyan kapálózik, nem menekülhet a sorsa elől – ez a film noir legfontosabb karakter- és történetsémája, amely maradéktalanul érvényesül a 12 majomban is.
Gilliam néhány játékos, posztmodern utalással is megidézi a noir műfaját, mindenekelőtt a Szédülésre vonatkozó képi és zenei idézetekkel, valamint a Hitchcock-film egy jelenetének bejátszásával (hogy, hogy nem, menekülő hőseink éppen egy Hitchcock-mozimaratonon húzzák meg magukat a rendőrök elől). Ám ennél fontosabb, hogy a noir két alapmotívumát, a cselekvési lehetőségek beszűkülését és a főhősön elhatalmasodó őrületet is a történet részévé teszi, méghozzá mindkettőt a science fiction alaphelyzetből kibontva. James Cole-t állandó felügyelet alatt tartják, szabadságát korlátozzák úgy a jövőben – ahol istent játszó, leereszkedő tudósok játékszerévé válik –, mint a jelenben, ahol elmegyógyintézetbe zárják, mert a vírusról és az emberiség pusztulásáról hadovál.
Cole nemcsak a magánzárkák, hanem az idő rabja is. Hiába repítik keresztül-kasul a huszadik századon a helyes időpillanatot el-elvétő tudósok, csak az események nyomában lohol, és nincs valódi esélye megakadályozni a küszöbön álló katasztrófát. Sokatmondó, hogy a járványt elszabadító, bomlott elméjű virológus leleplezéséhez nem ő, hanem Dr. Railly kerül a legközelebb. Aligha meglepő, hogy Cole-lal önbeteljesítő módon végül tényleg az történik, amivel a mit sem értő pszichiáterek vádolják őt a történet elején, és eszét veszti. Mikor utoljára küldik vissza őt az időben, már azt hiszi, hogy teljesen őrült. Dr. Railly győzi meg róla, hogy hajmeresztő víziója az apokalipszisről maga a szomorú igazság. Ám a főhős már csak annyira képes összeszedni magát, hogy tiszta fejjel felfogja saját elkerülhetetlen kudarcát.
A rendkívül komor hangvételű, a happy end esélyét élesen elutasító történetet Gilliam szürreális látványelemekkel és megható emberi pillanatokkal teszi valamivel könnyedebbé és szórakoztatóbbá. A 12 majom jellegzetes jövőbeli díszletvilága a klasszicista philadelphiai boltívek alatt kódorgó oroszlánokkal és karikatúraszerű, nejlonuniformisba bújtatott tudósai szinte mesebeli hangulatot teremtenek. A bizarr, karneváli disztópia képei két, röviddel a 12 majom után készült sci-fire is hatással lehettek, legalábbis Az ötödik elem és az Alien 4: Feltámad a Halál groteszk miliőrajza ezt mutatja. Az pedig egészen megrendítő, ahogy James Cole egy-egy pillanatra lélekben visszaváltozik gyerekké, mikor régi slágereket hall a rádióban. „Imádom a huszadik századi zenét” – mondja a kocsiban, amelynek tulajdonosát, Dr. Railly-t éppen akkor ejtette túszul, és közben pityeregni kezd. Nem lehet nem sajnálni.
Közhelyekbe fúl a jövő
A tudományos-fantasztikus alaphelyzetből kibomló történet azért működik inkább a főhős mozgásterének végzetes beszűkülése felé haladó noirként, mint az ellenkező irányú dramaturgiát érvényesítő, egyre aktívabbá váló és végül győzedelmeskedő hőssel operáló thrillerként, mert Cole végig rossz nyomon jár. Nem a 12 Majom Serege nevű környezetvédő aktivista csoport szabadítja rá a vírust az emberiségre, hanem egy magányos, nevesincs elmebeteg. Jeffrey Goinesnak, a 12 Majom legradikálisabb tagjának valóban van köze a katasztrófához, de csak annyiban, hogy az ő virológus apja vezeti a céget, amelynek berkeiből a vírus kiszabadul.
Goinesnak és a 12 Majom Seregének egészen más, sokkal ártalmatlanabb a mesterterve: ki akarják szabadítani az állatokat a philadelphiai állatkertből, Jeffrey gúzsba kötött apját pedig a médiának – meg Jeffrey apakomplexusának – szóló gesztusként bezárják a csimpánzok közé. A 12 Majom Serege tehát nem terrorszervezet, hanem zömében úri gyerekek alkotta, nagyvárosi ökomozgalom. Ennyiben is előremutató a film, ilyen szervezetből sokkal több van manapság, mint a kilencvenes években. Goines idegesítő és felelőtlen figura, de végső soron nem jelent veszélyt.
Cole nyomozása részben azért halad vakvágányon, mert a jelenünkben, ahova időutazása során megérkezik, túlkínálat van az apokalipszis prófétáiból. Minden sarkon a pusztulást hirdetik, és a hamis végítéletjóslatok – ma úgy mondanánk, álhírek – zajában megbújik a valódi fenyegetés. „Ne kiálts farkast”, mondja Cole egy másik eseményre utalva. A 12 majomban ugyanis kibomlik egy másik, a fő cselekményszálat tükröző és árnyaló történet is, amelynek alakulásáról a tévé- és rádióhírek tudósítanak. Eszerint egy vidéki farmon élő kisfiú játék közben beleesik a kútba, és nagyszabású mentőakció indul, hogy kiszabadítsák. Cole elárulja Dr. Railly-nak, hogy a gyerek csak összebeszélt egy barátjával, aki viccből mindenkinek bemeséli a balesetet. A kisfiú valójában egy közeli istállóban rejtőzködik, amíg mindenki őt keresi.
Terry Gilliam apokrif jelenéseiben nem atomháború, marslakó-invázió, környezetszennyezés, még csak nem is a filmbeli világot megtizedelő járvány pusztítja el az emberiséget, egyszerűen csak közhelyekbe fúl a jövő, még végig sem gondoltuk, máris kifecsegtük a titkát, a 12 majomban harmadosztályú próféták kínálják olcsó áron az apokalipszist és persze a halálbiztos gyógymódot. Az igazság pedig későn jön, amikor az álhírek özönében már nincs egy csendes perc, egy plakátnyi szabad falfelület, amikor már senki nem hisz benne.
Így foglalta össze Schubert Gusztáv a Filmvilágban, hogy miért kudarcra ítélt James Cole küldetése. Minél több az összeesküvés-elmélet, annál nagyobb esély nyílik rá, hogy valódi veszélyhelyzetben ne ismerjük fel a fenyegetést. Újabb prófétai vonása ez Gilliam filmjének, olyan összefüggés, amelynek igazságát a vírustagadók, oltásellenesek és más konteóhívők nagy száma igazolja. Jelentős részükre még csak különösebben haragudni sem lehet, mert az álhírek zaját felhangosító és azokat piacosító gazdasági és társadalmi rendszer áldozatai ők is.
Az évezred végén lehúzhatjuk a rolót
A 12 majmot a kilencvenes évek közepén mutatták be. Az évtized első felében is készültek ugyan figyelemre méltó hollywoodi sci-fik (mint a Terminator 2, a Jurassic Park és az Abel Ferrara rendezte Testrablók), ám igazán a 12 majom premierje környékén szaporodtak fel a műfaj darabjai. Ez talán nem független attól, hogy egyre közeledett az ezredforduló. Az Y2K-pánik, amely eredetileg egy informatikai problémáról, a 20. században kalibrált digitális berendezések automatikus meghibásodásának lehetőségéről kapta a nevét, immár az általunk ismert világ végének általános szorongásává fokozódott.
Az Y2K-pánikot és a technológiaközpontú, egyre bizonytalanabbá váló, dekadens ezredvégi miliőt Kathryn Bigelow-nak a maga korában alulértékelt, azóta kultuszfilmmé nemesedett rendezése, a Strange Days – A halál napja ragadja meg a leghívebben. Ám a kilencvenes évek más hollywoodi sci-fijei is összefüggésbe hozhatók a paranoid közhangulattal. A „Hollywood hercegeként” szimbolikus pozíciót betöltő, ekkor sikerei csúcsán álló filmsztár, Kevin Costner kétszer is eltemette az általunk ismert civilizációt, előbb a Waterworldben, majd A jövő hírnökében (e jókora bukásokkal végül a saját karrierjét is sikerült sírba tennie néhány évre).
A Földet gonosz földönkívüliek fenyegették a Támad a Mars!-ban, A függetlenség napjában és a Csillagközi invázióban, mígnem az utóbbi filmben kiderült, hogy valójában mi fenyegetjük az űrlényeket, és nem fordítva. Az Armageddonban és a Mimic – A Júdás fajban is egyértelmű, hogy mivel kell szembenéznie az emberiségnek – óriási aszteroidával, illetve óriási csótányokkal –, a Mátrix és a Harcosok klubja viszont absztraktabb, bonyolultabb veszélyeket mutatott be. Előbbiben az emberiséget már vesztes pozícióban találjuk, mivel a minket kizsákmányoló robotok álomvilágot építettek körénk, David Fincher kultfilmjében pedig saját magunkat tettük rabszolgává, amikor a fogyasztói társadalom csatlósaivá szegődtünk.
E filmek különböző módokon, de egyaránt az apokalipszis fenyegetéséről, ismert világunk végéről szólnak. Persze a világjárvány motívumát sem egyedül a 12 majom aknázta ki. A Vírus az ebolát szabadította rá Kaliforniára, a Mission: Impossible 2-ben pedig csak Tom Cruise tudta megakadályozni, hogy az orosz biokémikus által kifejlesztett biológiai fegyverrel egy renegát titkos ügynök meglepje az emberiséget.
A 12 majom viszont mélyebb történetet mesél ezeknél a vírusfilmeknél és az apokalipszis rémképével ijesztgető más sci-fik derékhadánál. Nemcsak néhány ember játszmájaként, gonoszak és jók harcaként festi le az emberiség jövőjéért folytatott küzdelmet, hanem a jelen társadalmi rendszerének torzulásaiból következtet a zord jövőre.
