1989. október 31., kedd
Sárga és vörös levelek szállingóztak lassan a napfényben a nedves aszfalt felé, amely sötét, tükörsima folyóként haladt keresztül az erdőn. Amint a fehér rendőrautó elszáguldott mellettük, vad táncba kezdtek, de végül földet értek, és mozdulatlanul feküdtek korábban lehullott társaikon.
Marius Larsen levette a lábát a gázról, hogy lassabban vegye be a kanyart, és közben feljegyezte agya egyik szegletébe, hogy jeleznie kell a közútfenntartóknak, hogy el kell takarítaniuk a leveleket. Ha nem tisztítják meg az utat, csúszóssá válhat, és emberéleteket veszélyeztethet. Hányszor kell még emiatt telefonálnia? Minden évben ugyanaz a nóta. Marius negyvenegy éve dolgozott rendőrként, tizenhét éve nevezték ki rendőrfőnöknek, és nem telt el úgy ősz, hogy ne kellett volna a levelek eltakarításáért könyörögnie. Ma mindenesetre nem lesz rá ideje, mert fontos beszélgetés vár rá.
Ingerülten próbálta beállítani az autó rádióját, de nem találta, amit keresett.
Marius tisztában volt azzal, hogy már nem tudja sokáig halasztgatni a beszélgetést, de képtelen volt összeszedni magát. Már csak egy hét volt hátra a nyugdíjazásáig, szóval itt az ideje, hogy a felesége szemébe nézzen, és bevallja az igazságot. Hogy nem tud lemondani a munkájáról. Már el is kezdte intézni, hogy tovább dolgozhasson. Mégsem áll készen arra, hogy tétlenül üljön a nappaliban a Szerencsekereket nézve, a kertben tüsténkedjen, vagy az unokáival kártyázzon.
Amikor fejben lejátszotta a beszélgetést, könnyűnek tűnt, de tudta, hogy el fogja szomorítani az asszonyt. Ezért amikor tíz perccel korábban megszólalt a rendőrségi rádió, Marius jelezte, hogy majd ő intézkedik. El akarta odázni a beszélgetést. Máskor ingerelte volna, hogy ki kell hajtania Ørum tanyájáig, végig a hosszú úton a mezők mellett, át az erdőn, és mindezt csak azért, hogy megkérje, vigyázzon jobban az állataira. Nem először történt, hogy a disznók vagy tehenek kitörtek a kerítés mögül, és a szomszéd mezején garázdálkodtak, egészen addig, amíg Marius vagy az egyik embere közbe nem avatkozott. Most azonban nem húzta fel magát a híváson. Először természetesen megkérte a kollégáit, hogy próbáljanak meg kapcsolatba lépni Ørummal, de amikor nem vették fel a telefont sem a férfi otthonában, sem a kompkikötőben, ahol részmunkaidőben alkalmazták, lekanyarodott a főútról, és a tanya felé vette az irányt.
Az egyik adón régi dán zenét játszottak. Birthe Kjær hangja betöltötte az öreg Ford Escortot. Marius feltekerte a hangerőt. Élvezte, ahogy az őszi tájon át a célja felé robog. Az erdőben a sárgává, vörössé és barnává változott lombok között néha felvillant egy-egy örökzöld fa is. Nem sokkal korábban kezdődött a vadászidény. Marius letekerte az ablakot, a nap lesütött az útra a fák koronáján keresztül, és a férfi egy pillanatra megfeledkezett a koráról.
Kiszállt, és becsapta maga mögött a kocsi ajtaját. Hirtelen beléhasított, milyen régen járt itt utoljára. Minden elhanyagoltnak tűnt. Az istálló ablakai betörtek, a ház falairól hámlott a vakolat, a telken magasodó gesztenyefák fenyegetően hajoltak a hosszúra nőtt fű közepén árválkodó hinta fölé. A lehullott levelek és gesztenyék összeroppantak Marius lába alatt, amint a férfi a bejárati ajtóhoz lépett, hogy bekopogjon.
Miután háromszori próbálkozására sem nyitottak ajtót annak ellenére, hogy hangosan szólította Ørumot, belátta, feleslegesen tette meg az utat. Senki sincs itthon. Előhúzott egy jegyzetfüzetet a zsebéből, papírra vetett pár sort, kitépte, és becsúsztatta a levélbedobó nyíláson. Néhány varjú húzott el a feje felett és tűnt el a csűr előtt parkoló Ferguson traktor mögött. Mivel a tanyán nem talált senkit, úgy döntött, elugrik a kompkikötőbe, hátha ott több szerencséje lesz. Még ez a pluszkitérő sem tudta feldühíteni. Amint a kocsi felé lépdelt, hirtelen ötlete támadt, pedig igazán nem vallott rá, hogy ilyesmi jusson eszébe. Micsoda mázli, hogy kijött Ørumhoz ahelyett, hogy hazahajtott volna, és színt vallott volna a felesége előtt. Hogy enyhítse az asszony sebének sajgását, a beszélgetés után fel fogja vetni, hogy elugorhatnának Berlinbe. Akár egy hétre, de egy hétvégére mindenképpen, mihelyt időt tud szakítani rá. Szépen leautóznak, megmártóznak a történelem habjaiban, beleszimatolnak az új korszakba, knédlit és savanyú káposztát esznek, mint akkor régen, amikor a gyerekekkel sátraztak a Harz hegységben. Az állat üveges szeme tágra nyílt, a teste meg-megrándult, mintha el akarta volna riasztani a madarakat, hogy hagyják békén a koponyáján lévő lőtt sebet.
*
Marius kinyitotta a ház bejárati ajtaját. A sötét előszobát betöltő penész- és gombaszag mellett valami más is az orrába hatolt, amiről nem igazán tudta eldönteni, mi lehet.
– Ørum, itt a rendőrség!
Csak a ház egyik ki tudja, hol lévő csapjából folyó víz csobogása válaszolt a kiáltására. Belépett a konyhába. Marius földbe gyökerezett lábbal állt. Természetesen látott már korábban halottakat, de olyat, mint most, még soha. Beletelt egy pillanatba, amíg kirántotta szolgálati pisztolyát az övére erősített tokból.
– Ørum?
Előreszegezett fegyverrel hatolt beljebb a házba, közben Ørumot szólongatta. Most sem reagált senki. A következő holttest a fürdőszobában várta, és Mariusnak a szája elé kellett kapnia a kezét, hogy ne hányja el magát. A víz erős sugárban folyt a kád feletti csapból. A kád már régen megtelt, a víz a padlóra folyt belőle, és a lefolyó felé haladva vérrel keveredett össze. A boncolás később azt állapította meg, hogy több fejszecsapással ölték meg. A kádban ült, amikor megtámadták, kimászott a padlóra, és ott vonszolta magát, de újra és újra lecsaptak rá. A végtagjait ért sérülésekből látszott, hogyan próbált védekezni. Arca a felismerhetetlenségig összeroncsolódott, koponyáját bezúzták.
Marius figyelmét hirtelen gyenge mozdulat vonta magára. A sarokba hajított zuhanyfüggöny alatt egy alak körvonalait vette észre. Óvatosan felemelte a zuhanyfüggönyt. Az alatta lévő vértócsában egy fiú feküdt. A haja torzonborzan meredezett, úgy tíz-tizenegy éves lehetett. Halottnak tűnt, de látszott, hogy a zuhanyfüggöny sarka, amely a szája előtt maradt, gyengén, de szabályos időközönként megrezzen. Marius föléhajolt, lehúzta róla a zuhanyfüggönyt, és felemelte a karját, hogy megkeresse a pulzusát.
A nappaliban vad mozdulattal kapta fel a telefont, közben leverte a mellette lévő csordultig töltött hamutartót a szőnyegre, de amikor bejelentkezett a rendőrőrs, összeszedte magát, hogy minden fontos információt át tudjon adni. Mentő. Erősítés. Gyorsan. Ørumnak nyoma sincs. Jöjjenek az emberek! Most azonnal! Amikor letette, vissza akart sietni a kisfiúhoz, de hirtelen beléhasított, hogy valahol kell lennie egy kislánynak is, mert a srácnak van egy ikertestvére.
Körbenézett, és visszaindult az előszobába, hogy az onnan induló lépcsőn felmenjen az első emeletre. Amint ellépett a konyhába és a pincébe vezető nyitott ajtó mellett, megtorpant. Lefelé kémlelt. Mintha hangokat hallott volna. Talán lépéseket vagy kaparászást, de hiába fülelt. Megint előhúzta a szolgálati fegyverét. Szélesebbre tárta az ajtót, és óvatosan lefelé indult a keskeny fokokon, amíg meg nem érezte talpa alatt a betonpadlót. Megvárta, míg szeme hozzászokik a sötéthez. A föld alatti folyosó végén lévő pinceajtó tárva-nyitva állt. Amikor az ajtóhoz ért, észrevette, hogy betörték. A zár és a zárbetét a földön hevert. A pincét csak a plafon közelében elhelyezkedő, koszos ablakokon beeső gyenge fény világította meg, Marius mégis azonnal észrevette az egyik sarokban álló asztal alatt megbújó alakot. Odasietett, leeresztette a fegyverét, és lehajolt hozzá.
– Semmi gond. Minden rendben.
A kislány elfordított fejjel, reszketve próbált minél beljebb húzódni a sarokba.
– Marius vagyok. A rendőrségtől jöttem, és segíteni szeretnék.
A kislány még apróbbra kucorodott össze, mintha meg sem hallotta volna. Marius körbehordozta a tekintetét a pincén, és derengeni kezdett előtte, mire használták. Undor fogta el. A következő helyiségbe vezető ajtón keresztül ferde fapolcokat pillantott meg. A látvány kiverte a fejéből a kislányt. Átlépett a küszöbön. Fogalma sem volt, mennyi figura tárult a szeme elé, és tudta, hiábavaló vállalkozás lenne megpróbálnia összeszámolni őket. Kicsik és nagyok, gyerekesek, mégis ijesztők, köztük sok befejezetlen és torz alak. Marius ide-oda kapkodta a fejét a polcokat megtöltő rengeteg különböző figura között, nem tudta mire vélni őket, és a gondolatai annyira lefoglalták, hogy nem hallotta meg, hogy a fiú belép a helyiségbe.
Átfutott az agyán, hogy a technikusoknak mindenképpen meg kell vizsgálniuk, kintről vagy bentről törték-e be az ajtót. Hirtelen tudatosult benne, hogy talán valami szörnyűség tört ki a pincéből, mint az állatok egy kerítés mögül, és amikor vadul cikázó gondolatain keresztül fülébe hatolt egy zaj, a fiú felé kapta a fejét. A fejsze az állkapcsa felé lendült, és minden elsötétült előtte.
*
Október 5., hétfő, jelen
A hang teljesen betöltötte a sötétséget. Halkan, gúnyosan sugdosott a fülébe. Felkapta, amikor elesett, és megpörgette a szélviharban. Laura Kjær semmit sem látott. Már nem hallotta a fák leveleinek zúgását, és nem érezte a hideg füvet a talpa alatt. Már csak a hangot fogta fel, amint a golyós rúddal rámért ütések között a fülébe sugdos. Laura feladta a védekezést, abban reménykedve, így talán elhallgat a hang, de hiába. Továbbra is hallotta, és az ütések is megállíthatatlanul záporoztak rá, míg végül képtelen volt megmozdulni.
Fogalma sem volt, mennyi ideig fekhetett öntudatlanul. Még mindig sötétség vette körül. A hang sem hagyta magára. Úgy tűnt, mintha csak arra várt volna, hogy magához térjen.
– Minden rendben, Laura?
A gyengéd, barátságos hang túl közelről suttogott a fülébe. Nem várt válaszra. Megoldotta a nő szájára tapasztott kendőt, és Laurából kitört a könyörgés. Semmit sem értett. Bármit megtesz. Miért ő? Mit követett el?
A hang azt felelte, tudja jól, mit követett el. Még közelebb hajolt a nőhöz, és amint a fülébe suttogott, hanglejtéséből érezhető volt, már alig várta ezt a pillanatot. Laurának össze kellett szednie magát, hogy követni tudja. Értette a szavakat, de nem hitte el, hogy jól hall. Eddigi kínjainál jóval nagyobb fájdalom borította el. Ez lehetetlen! Ez egyszerűen nem lehet igaz! Eltaszította magától a szavakat, mint a rá támadó őrületet. Fel akart állni, hogy tovább küzdjön, de teste nem engedelmeskedett. Hisztérikus zokogásban tört ki. Sikítani akart, de a belei feltüremkedtek a torkán keresztül, és amikor megérezte az arcát cirógató rudat, teljes erőből elrugaszkodott, és a sötétségbe vetette magát.
Søren Sveistrup: A gesztenyeember
Fordította: Sulyok Viktória
Partvonal, 2019
