A Diamond Princess-szel történtek gyakorlatilag egy az egyben lemodellezik kicsiben azt, amit nagyban az egész világ megtapasztalt a koronavírus-járvány kitörésekor. A gyanútlanságot, majd a hitetlenséget, a sötétben tapogatózást, bizonytalanságot, és azt, hogy miközben a fertőzöttek szenvedtek, az egészségügy meg nem tudta, mihez kapjon, a szerencsésebbek saját piti kis komfortjaik elvesztésén keseregtek. Erről mesél az HBO új dokumentumfilmje, Az utolsó hajóút (The Last Cruise), ráadásul olyan közelről, amennyire csak lehetséges – és közben társdalomkritikává és – nem csak a járvány miatt – szomorú korképpé is válik.
Amikor 2020. január 20-án a Diamond Princess, ez a hatalmas, ízléstől függően lélegzetelállítóan pompázatos vagy ízléstelenül giccses luxus-óceánjáró kifutott Jokohama kikötőjéből, főleg tudósok és egészségügyi dolgozók ismerték a „koronavírus” kifejezést, a SARS-CoV-2 vagy a Covid-19 elnevezések pedig még nem is léteztek. A holdújév időszakára időzített körutazás Délkelet-Ázsia legszebb vidékei felé tartott, és, ahogy az az ilyen típusú utazásoknál kötelező, nemcsak a mesés úti célok, hanem a hajón töltött idő miatt is első osztályú élménynek indult, remek konyha, nonstop szórakoztatás, zenés-táncos bulik, közös aerobik és hasonló programok gondoskodtak arról, hogy a nyugati, főként idős utasok két úti cél között kellően el legyenek kényeztetve. Hogy aztán ez az út mennyire nem a szó klasszikus értelmében lett életre szóló élmény, azt ma már az egész világ tudja: nem telt el két hét, és néma, üres közösségi terek és szobafogságra ítélt utasok változtatták bizarr szellemhajóvá a Diamond Princesst, amely hamarosan a járvány kezdetén a vuhani utáni legnagyobb járványgócpont lett, és hetekig vesztegelt karantén alá vonva Jokohamában.
A történtek dramaturgiája leginkább a szeletelős fesztiváltechnó ritmusára emlékeztet, egy beteg, tíz beteg, húsz beteg, hatvan, kétszáz, ötszáz, hétszáz – mindez alig néhány nap leforgása alatt. Január 25-én, öt nappal indulás után, a kínai újév napján még sikerekben gazdag, jó egészséggel megáldott 2020-ról szóló jókívánságokat mond a kamerába az élményeit dokumentáló indonéz mosogatófiú, és a néző szíve összeszorul attól az innen nézve naiv bizakodástól, ami szavaiból árad – naná, hisz saját egykori önmagunkat látjuk benne. De ugyanez a gyanútlanság érződik az összes utasnál – sőt, hiszen többségük gazdag, felhőtlen nyugdíjas éveit élvező nyugati turista, akik afféle „nekünk ez jár”-hozzáállással tekintenek a világ kínálta örömökre. A szakadék az erős valutájukat szóró utasok és a tizenkét-tizennégy órákat dolgozó, alulfizetett melósok között már a járvány előtt is nyilvánvaló, ez a szakadék pedig egyre mélyebbnek és mélyebbnek tűnik, ahogyan a helyzet romlani kezd.
A film elvégzi ugyan a klasszikus dokumentációs munkát – legalábbis részben mindenképp –, azaz szépen összegereblyézve felsorakoztatja az ismert számokat és dátumokat, ám az igazán érdekes része a filmnek nem ez – hisz mindez a Wikipédián is elolvasható. Ami színes-szagos-ízes élettel tölti meg a filmet, az egy felemás körülmény, jelesül az, hogy ma, az egyre izmosabb kamerákkal felszerelt mobilok korában mindenki dokumentálhat, és dokumentál is. Ettől persze dokumentumfilmes még nem lesz mindenkiből, aki rögzített már a telefonjával bármit a vele történtekből, de tény, hogy ha ez a járvány nem egy olyan korban tör ki, amikor a mindennapok része, hogy az átlagember videókat készít, akkor Hannah Olson rendezőnek messze nem lett volna ennyi remek belső anyaga, sőt. Az utolsó hajóút anyagainak elsöprő többsége ilyen felvétel.
Az egyik oldalon középkorú és idős párok, akik gondosan felvették, sőt, végig is narrálták, hol laknak, mit esznek, hogyan szórakoznak, majd azt is, hogyan zárta őket szobáikba a járvány, hogyan szakadtak el egymástól házastársak, ha egyikük pozitív lett, és hogyan evakuálták őket végül a hajóról. A másik oldalon ugyanez egy másik társadalmi rétegből: riporterhajlamú, vagy egyszerűen az otthon maradottak kedvéért videóblogoló fiatal délkelet-ázsiaiak, a személyzet tagjai mutatják, milyen a konyhai robotolás járványon innen – és járványon túl. Mert bizony, míg az utasok szinte hermetikusan elzárva vészelték át a karantént, addig az ő kényelmükért a személyzet tagjainak pontosan ugyanannyit, ugyanolyan zsúfolt terekben, ugyanúgy közösen, összezárva kellett dolgozniuk a járvány kitörése után is, sőt, a porciózott, dobozolt, szobákba szállított étkezésekkel és a takarítással is tekintélyes pluszmunka szakadt a nyakukba – és akkor a betegség miatti szorongásról még szó se esett. A járvány előtti állapotok egyenlőtlensége, ahogyan az sejthető volt, a járványban nemhogy nem enyhült, épp ellenkezőleg.
A videóikkal megjelenő szereplőket a film utólag is megszólaltatta, ám ezek a beszélgetések mind visszatekintések, ennek eredményeképpen a film végül, bár kétségkívül fontos, erős és hiteles, kissé félmunkának érződik. Bár értjük, hogy a rendező célja egyértelműen a járvány kezdetének, ennek a luxuspetricsészének a dokumentálása volt, a nézőben marad némi hiányérzet azzal kapcsolatban, hogy vajon mi történt a film hőseivel a hazatérés után és az óta, és elmaradt az is, hogy szó essen a hajót üzemeltető cégről, a hajó utóéletéről, vagy éppen arról, hogy a japán egészségügyi hatóság hogyan kezelte a helyzetet. Többek között a perspektívának ez a hiánya okozhatja azt is – amit sokan szóvá is tettek az értékelésekben és a kommentekben –, hogy a film túl korainak, túl közelinek hathat. Miközben ez a közelség, persze, sajnos, nagyon is létezik, hiszen ma, több mint egy évvel később számos ország ugyanakkora, vagy éppen nagyobb bajban van, mint tavaly tavasszal, és az sem változott, hogy mennyire különbözően érinti a világjárvány az egyes társadalmi osztályokat: az átlagember tiltások között élve figyel, vigyáz, szorong, míg az elitnek nem kell lemondania kedvelt luxusszórakozásairól ma sem.
Az utolsó hajóút az HBO GO-n nézhető röpke harmincnyolc percben.
