Menekülés New Yorkból (1981)
Kurt Russell gyerekszínészként kezdte a karrierjét, és a hatvanas évek számos népszerű sorozatában feltűnt, Az U.N.C.L.E. emberétől A szökevényig. Az idős Walt Disney is felfigyelt rá, olyannyira, hogy a hollywoodi legenda szerint a halálos ágyán az ő nevét írta fel egy cetlire, arra utalva, hogy a kölyök Russell új népszerűséget hozhat a cégnek a fiatalok körében. Akár így volt, akár nem, Russellt a hatvanas évek derekán valóban szerződtette a Disney, és a következő szűk tíz évben sorra játszotta a rebellis diákokat és az ifjú kalandorokat. A színészkedéssel párhuzamosan egyre komolyabban baseballozott, ám végül egy sérülés miatt abbahagyta a sportot.
Russell a hetvenes években még főleg „mamakedvence” szerepeket kapott, de kezdett kinőni belőlük. Ez John Carpenter rendezőnek is feltűnt, aki Elvis Presley szerepét osztotta rá életrajzi tévéfilmjében. Russellt Emmy-díjra jelölték, és ezen a ponton véget is ért a karrierje mint gyerek- vagy ifjúsági sztár, és elkezdődött a felnőtt színész pályafutása. Ebben a szakaszban Carpentertől kapta a legjobb szerepeket: röviddel Elvis után eljátszhatta egy sci-fi akciófilm főhősét, aki a maga módján legalább akkora rocksztár, mint az előtte megformált énekes.
Snake Plissken régebben kommandós volt, a Menekülés New Yorkból elején viszont rablás miatt elítélt bűnöző, aki kap egy második esélyt: ha kiszabadítja az Egyesült Államok túszul ejtett elnökét a hatalmas börtönszigetté alakított Manhattanből, őt is futni hagyják. Mit mond erre Plissken? „Válasszanak maguknak új elnököt.” Ám megzsarolják, hogy felrobbantják a véráramába juttatott apró bombákat, ha nem engedelmeskedik. Így Plisskennek nincs választása, és kezdetét veheti a nyolcvanas évek egyik legélvezetesebb, teljesen őrült akciófilmje.
A dolog (1982)
Carpenter és Russell összesen öt filmet forgattak együtt, köztük a Menekülés New Yorkban folytatását és az egyesek szerint fenemód szórakoztató, mások szerint idegesítően bugyuta Nagy zűr kis Kínábant. A legjobb közös filmjük azonban kétségtelenül A dolog, John W. Campbell klasszikus sci-fi novellájának második filmváltozata. Az első, a The Thing from Another World is fontos film, de közel sem olyan jó, mint Carpenterék verziója, amely A nyolcadik utas: a Halál vagy A légy mellett a nyolcvanas évek biohorror-trendjének ékköve lett. A sarkvidéki kutatóbázison elszabaduló parazita a mai napig vérfagyasztó, nézőként pedig ösztönösen Russell helikopterpilóta hősébe vetjük minden bizalmunkat: ha ő sem tud végezni a lénnyel, vagy ami még rosszabb, ha a lény az ő teste felett is átveszi az irányítást, akkor minden elveszett.
MacReady szerencsére az utolsó utáni pillanatig képes megőrizni a hidegvérét, és akkor is higgadt racionalitással rendel vértesztet a lény leleplezésére, amikor munkatársai már mozdulni sem bírnak a félelemtől. Az összezárt férfiközösség történetével Carpenter mintegy mellékesen az Egyesült Államokon a nyolcvanas években eluralkodó AIDS-paranoiát is frappánsan vonja be a film értelmezési tartományába. A dolog lidérces, nyomasztó, gusztustalan, érzéki és körömrágósan izgalmas film, ötcsillagos remekmű – Carpenter és Russell itt értek fel a csúcsra.
A vasmacska kölykei (1987)
Sokaknak az első, rosszabb esetben egyetlen dolog, ami Kurt Russellről beugrik, hogy ő Goldie Hawn férje. Ez egyébként valóban lényeges információ, már csak azért is, mert 1983 óta házasok – ami nem csak hollywoodi mércével tiszteletet parancsoló –, de a karrierjükben is rengeteget segítették egymást. A Második műszak című háborús szerelmi melodrámában játszottak együtt először, a legtöbben viszont valószínűleg A vasmacska kölykeire emlékeznek a közös filmjeik közül.
Ebben Russell a tökéletes nevű Dean Proffitt asztalost játssza, akit Hawn luxusfeleség-karaktere előbb megaláz, ám miután a nő amnéziás lesz, Proffitt mókásnak ígérkező bosszút forral, és az orvosoknak azt hazudja, a nő az ő felesége és négy gyermekének anyja. A lüke romantikus komédia vége persze borítékolható, de Russell karaktere a sablontörténetben is őrzi a frissességét: Proffitt mintha folyamatosan kinevetné Hawn figuráján kívül saját magát is, meg a történetet, amelyben rá osztották a főszerepet. A szórakoztató érték szempontjából az sem elhanyagolható szempont, hogy Russell talán ebben a filmjében a legizmosabb – nyilvánvalóan megpróbálták őt a nyolcvanas évek muszklimikulásai, Schwarzenegger és Stallone mellé felzárkóztatni, noha ez alkatilag idegen tőle. De azért jól néz ki kertésznadrágban, szerszámos táskával.
Tango és Cash (1989)
És ha már külső: Russell annyira magabiztos volt a férfiasságában, hogy a mindig kockázatos nőnek öltözést is bevállalta a Tango és Cashben. A nyolcvanas évek „buddy cop” akciókrimijeinek nyomvonalán haladó, ám a Halálos fegyvernél és legtöbb társánál gátlástalanabb és parodisztikusabb filmben Stallone a rezzenéstelen arcú szuperzsaru, aki nem mer hülyét csinálni magából, Russell pedig a laza fenegyerek, aki bármit bevállal a nyomozás érdekében. Sajnos mindkettejüket bepalizzák, és ártatlanul börtönbe kerülnek, a szökés után pedig fékevesztett tempójú akciózásba kezdenek, hogy tisztára mossák a nevüket.
Közben röpködnek az egysoros poénok, köztük a „Rambo, az egy buzi” meg a „francoskrumpli”, amiket Magyarországon különös oknál fogva a mai napig fejből tud a 35 és 50 közötti férfiak jelentős része. Nyilván a műmájer szövegeknek, a 25 éves Teri Hatcher táncosnői feltűnésének, meg persze Stallone és Russell karizmájának tudható be a film kultusza, ami, legyen bármennyire is szórakoztató a Tango és Cash, 2021-ben már nehezen érthető. Gyanítjuk, a Bud Spencer-filmekhez hasonlóan ezt is Magyarországon övezi a legforróbb szeretet, még lapunk egyik podcast-sorozata is innen kapta a nevét.
Tombstone – A halott város (1993)
Kurt Russell westernjeinek külön fejezetet szentelhetnénk, most mégis megelégszünk azzal, hogy az életműnek ebből a számos remek filmet eredményező részéből mindössze egyet emeljünk ki. A Tombstone a Farkasokkal táncoló nyomán indult, kilencvenes évekbeli western-reneszánsz kitűnő darabja, amelyre talán csak azért emlékszünk ma egy kissé ködösen, mert nagyjából ugyanakkor készült egy Kevin Costner-film is pont ugyanarról a témáról, vagyis Wyatt Earp seriffről és marcona csapatáról.
George P. Cosmatos munkája nagy ívű, epikus western, látványos tűzpárbajokkal, téli romantikával és utálatos főgonosszal – Powers Boothe nyilvánvalóan a Volt egyszer egy vadnyugat Frankjétől ihletet merítve játszotta el a hidegvérű banditát. Russell Wyatt Earpje viszont ebben a csupa zord és életveszélyes férfival teli városkában is gond nélkül átveszi az irányítást, a film elején például három pofonnal osztja ki az egyik kakaskodó epizodistát (ekkor hangzik el a cikkünk címében is felelevenített bemondás).
A Tombstone egyetlen baja, hogy túl sok szereplő túl sok konfliktusát kell elegyengetni, így a film végére olyan érzésünk van, hogy a forgatókönyvírók már csak a szálak elvarrására koncentrálnak. Ám a Val Kilmer által játszott Doc Holliday könnyes haláljelenetének ekkor is van ereje, egyértelművé téve, hogy a film elsősorban a bajtársiasságról szól. Ugyanez a téma visszatér Russell frissebb, ugyancsak nagyszerű western-horrorjában, a Csontok és skalpokban. Ha majd újra lehet házibulikat tartani, ezt a két filmet egymás után kellene megnézni, férfitársaságban, sört inni és könnyeket hullajtani közben.
Dark Blue (2002)
Kurt Russellre ritkán szoktunk nagyszerű színészként gondolni, inkább a menő figurák, jól hangzó egysorosok és vad frizurák jutnak eszünkbe róla. Igazságtalanul. Russell korántsem csak egy vagy két típusfigurát tud eljátszani. Aki a mesterségbeli tudására kíváncsi, nézze meg az Elvis biopicet, a színészi Golden Globe-jelölést hozó Silkwoodot, az eltűnt feleségét elkeseredetten kutató férfiról szóló A félelem országútjánt, majd egészítse ki a sort a Dark Blue-val, ezzel a keserű, kiábrándult noirral.
Russell korrupt zsarut alakít a főszerepben, akinek az 1992-es Los Angeles-i zavargások idején kell eltussolnia zűrös rendőrségi ügyeket, és csak egyre mélyebbre merül a mocsárban. Bár a film 2002-ben készült, még a kilencvenes évek sötét rendőrségi bűndrámáinak hagyományát folytatja, és hozza a Cop Land vagy a Szigorúan bizalmas magas színvonalát. Utóbbihoz hasonlóan a Dark Blue történetét is James Ellroy írta, ennyiből pedig máris sejthető, hogy Russell ezúttal nem a rá máskor jellemző, jópofáskodó modorban játszik. Sokkal inkább a negyvenes évek klasszikus noirjainak hőseire emlékeztet, végigküzdve egy olyan történetet, amelyben a detektív főhős saját gyengesége és a kényszerítő körülmények miatt eleve bukásra ítéltetett.
Halálbiztos (2007)
Quentin Tarantino fiatalkorában imádta John Travoltát, Pam Griert, Sonny Chibát és David Carradine-t, ezért később mindannyiuknak írt egy-egy filmszerepet. Cseppet sem meglepő, hogy Kurt Russellnek is nagy tisztelője volt, és amikor Robert Rodriguezzel közösen készített duplafilmjükben, a Grindhouse-ban rá osztotta saját fejezetének főszerepét, éreztük, hogy Russell élni fog a kínálkozó lehetőséggel. Noha a Grindhouse azon hervasztó produkciók közé tartozik, amelyeket senki nem élvez jobban a saját rendezőiknél, a Halálbiztos Kaszkadőr Mike-jaként Russell képes kiemelni a filmet a közepesen jól sikerült viccek közül.
Már akkor rendkívül fenyegető, amikor a bárpultnál közli Rose McGowannel, hogy ő nem cowboy, hanem kaszkadőr. Kisvártatva pedig kiderül róla, hogy nem is csak kaszkadőr, hanem elvetemült sorozatgyilkos, aki kaszkadőrkocsijával szándékosan ütközve öli meg az anyósülésen ülő fiatal nőket. A film második felvonásában viszont embereire akad: a Rosario Dawson által alakított Abernathy és barátnői nem hagyják, hogy az absztinens kéjgyilkos szórakozzon velük, és a fináléban halálra rugdalják a szerencsétlen Kaszkadőr Mike-ot, akit ekkor már szinte sajnálunk. Minden idők egyik legemlékezetesebb filmes öltáncát viszont már senki nem veheti el tőle.
Tarantino és Russell annyira élvezték a közös munkát, hogy a rendező két későbbi filmjébe is hívta a színészt, aki 2010 körül máskülönben is kisebbfajta karrierreneszánszon ment keresztül. A Volt egyszer egy… Hollywood mellékszerepében Russell komikusi tehetségét kamatoztathatta, az Aljas nyolcas egyik főszereplőjeként viszont megint olyan karizmatikus, veszélyes és lehengerlő lehetett, mint akcióhősként a nyolcvanas években. Ezek a filmek mellesleg azt is bebizonyították, hogy Kurt Russell hetvenévesen is az egyik legfiatalosabb hollywoodi sztár maradt.
