Berlinale
Kultúra

Amatőr pornós filmet imádtunk a Berlinalén

Két magyar film is Ezüst Medvét hozott el a rendhagyó 71. berlini filmfesztiválról. Tudósítónk az online fesztivál furcsaságairól és a legjobb filmekről.

Tavaly február 29-én ért véget a 70. berlini filmfesztivál, pár héten belül Európa nagy része karanténba vonult, és amikor az év legfontosabb filmese eseménye, a májusi cannes-i filmfesztivál elmaradt, azt gondoltuk, mázlija volt a Berlinalénak, hogy azt még éppen meg tudták tartani. Nem hittük volna, hogy itt leszünk 2021 márciusában, és a szerencsés zsűrit leszámítva – amelynek tagja idén Enyedi Ildikó is –, akik Berlinben, nagyvásznon nézhetik a filmeket, mindannyian saját lakásunkban, házimozirendszerünkön vagy éppen laptopunkon mozizunk majd. De annyira kiéheztünk már az új filmélményekre, hogy filmes újságíróként még ezért is hálásak vagyunk most. Egy csetcsoportban véleményeket és tippeket cserélünk, élvezzük, hogy legalább ennyi megmaradt a fesztiválozás közösségi élményéből, de ahhoz, hogy ezt most elfogadjuk, kell az a remény is, hogy nem lesz több olyan fesztivál, amit így kell végigtolnunk.

Muszáj leírni, hogy szinte szánalmas, hogy a Berlinale Palast nagytermének óriási vászna és remek hangtechnikája helyett kisképernyőkön fogadjuk be a filmeket, amik ráadásul nem túl jó minőségben nézhetők, a többségük feltűnően pixeles. Viszont cserébe legalább megkapjuk az online fesztiválozás rugalmasságát: ha egy film nem igazán ragad magával, nem kell hosszasan morfondíroznom, hogy végigüljem-e, vagy kimenjek róla és a fél városon átbumlizva beálljak egy hosszú sorba egy másik filmért, ami talán jobban fog tetszeni. Csak kattintok a következőre.

Kapcsolódó
Honvédek térdig a sárban és nyakig a reménytelenségben
Nagy Dénes Természetes fény című filmje a magyar közreműködést viszi filmre a Szovjetunió második világháborús megszállásában. Hogy sikerrel-e, kritikánkból kiderül.

Igazság szerint, ha a rossz lejátszási minőségtől nagyvonalúan eltekintek, csak két filmnél éreztem súlyos veszteségnek, hogy nem nagyvásznon láttam, és az egyik pont Nagy Dénes versenyfilmje, a Természetes fény volt (itt írtunk róla), ami elnyerte a legjobb rendezés Ezüst Medve díját. A Szovjetuniót a második világháborúban megszálló magyar katonákról szóló dráma egykedvűségükben is esztétikus barna-szürke-zöld totáljai és a főhős (Szabó Ferenc) kis rezdülésektől beszédes arcáról készült közelik még hatásosabbak lettek volna moziban. Persze a film kérdésfelvetése így is átjött: lehetséges vajon az emberség megőrzése a háború borzalmában, vagy a háború természeténél fogva aljassá és bűnössé teszi az embert, még akkor is, ha személyesen nem vesz részt gaztettekben, egyéni döntései talán humánusak? A tét nyilván az, hogy ha az utóbbit fogadjuk el igazságként, akkor mindannyian ugyanolyan bűnösök vagyunk.

A versenyprogramban mutatták be Fliegauf Bence Rengeteg – Mindenhol látlak című kisköltségvetésű filmjét is, a 2003-as Rengeteg folytatását. A struktúra szinte ugyanaz: egymást váltó rövid epizódok erejéig lesünk bele különböző, hétköznapi figurák beszélgetéseibe. A koncepció viszont most még erősebb: két (vagy több) szereplő feszül egymásnak egy jelentős érzelmi konfliktusban, aminek a középpontjában egy harmadik, hiányzó személy áll, például a halott anya, a meg nem született gyerek, vagy akár Isten. A brutális érzésekkel szinte robbanásig zsúfolt párbeszédek és az alakítások most is legalább annyira életszerűek, mint Fliegauf korábbi filmjében, de még súlyosabb terheket hordoznak, mindenen fájdalom ül.

Berlinale Rengeteg – Mindenhol látlak

Részben amatőrök, részben profi színészek játszanak a filmben (és visszatér egy-két szereplő a Rengetegből is), köztük az SZFE rendezőszakára járó Kizlinger Lilla, aki a legjobb mellékszereplő Ezüst Medve-díját kapta a zsűritől, nagyon megérdemelten. De szinte mindenki erős alakítást nyújt, miközben a nyers kézikamera feldúlt arcaik közt cikázik. Vágás alig van, és ha vizuálisan szépnek nem is nevezhető a film, ez a megoldás is fokozza a feszültséget. És mindennek ellenére egyáltalán nem nehéz nézni. A hiteles helyzeteknek olyan sodrásuk van, amik viszik magukkal a nézőt, és ha kiélezettek is ezek a szituációk, nagyon is ismerősek a hétköznapjainkból. Mert mi magyarok pontosan így kommunikálunk.

A másik film, amit nézve nagyon hiányoltam a mozikörnyezetet, az idei program talán legkülönlegesebb darabja volt, Le Bao elsőfilmes vietnami rendező Vi (Íz) című munkája. A film sok szempontból emlékeztet a svéd Roy Andersson alkotásaira, amelyek vágás nélküli, statikus, groteszk tablókon keresztül inkább létállapotokat érzékeltetnek, mintsem történetet mesélnek. A vietnami rendező majdnem ugyanezt a képi megoldást választja, szintén másodrendűként kezelve a történetmesélést a vizuális ábrázoláshoz képest. Szereplői kicsit dinamikusabban mozognak, és előfordul, hogy egy jeleneten belül van egyetlen vágás (így nem egy, hanem két szemszögből látjuk az adott jelenetet, de a kamera sosem mozog), de Anderssonhoz hasonlít még abban is, hogy a kevés szöveg mindig monológ, sosem alakul ki párbeszéd a szereplők között, figurái „magukban beszélnek”. És itt is akadnak groteszkbe hajló pillanatok.

Berlinale Vi

Csak ezek az eszközök nem fehérre meszelt arcú, zárt svédeket ábrázolnak, hanem egy gyönyörűséges, barnás, lilás, kékes, zöldes színekben és izgalmasan kontrasztos textúrákban tobzódó vietnami sikátor- és csatornavilágot, ahol négy vietnami nő és egy sérült nigériai focista éli bizarr és mégis végtelenül természetesnek tetsző kommunaéletét. Egy díszletszerű, jóformán üres betonházban főznek, esznek, dugnak, fürdenek, néhanapján karaokéznak és motoroznak megfontolt, pontosan kimért mozdulatokkal és attitűddel, és mindez annyira megbabonázóan szép, hogy teljesen elárasztja az embert az élmény.

A Vi-t a rendhagyóbb munkákat bemutató Encounters szekcióban vetítették (és itt elnyerte a zsűri különdíját), amit tavaly vezettek be a Berlinale új programigazgatói, és ez a válogatás idén sem okozott csalódást olyan tekintetben, hogy akadt benne őrület bőven, a kanadai Denis Coté Hygiène Sociale-jában például kosztümös nők és férfiak szónokoltak erdős környezetben álldogálva (bevallom, ezt hamar feladtam, de az Encounters-zsűrinek tetszett, rendezői díjjal jutalmazták), az elsőfilmes Dasha Nekrasova pedig The Scary of Sixty-First címmel egy giallós beütésű szexuális horrorsztorit vezetett fel, amiben két alaposan becuccozott hősnő a pedofil szexuális bűnöző, Jeffrey Epstein halálának körülményeit próbálja feltárni, miközben harmadik társukat megszállja Epstein egyik 13 éves áldozatának szelleme (ezt végignéztem, de nem volt könnyű).

A fesztivál szekciói egyébként ugyanazok maradtak, mint voltak, és versenyfilmből majdnem ugyanannyit mutattak be, mint szoktak (tavaly 18-at, idén 15-öt), de a máskor egyenként akár 50-60 filmet is felölelő olyan mellékszekciókban, mint a Panorama, a Forum és a Generation, most sokkal kevesebb film szerepelt. Nem is lett volna értelme többet bemutatni a szokásos tizenegy napos helyett ötnaposra redukált online fesztiválon.

A legjobb filmnek járó Arany Medvét Radu Jude Babardeală cu bucluc sau porno balamuc (angolul Bad Luck Banging or Loony Porn, magyarul pedig Gyenge Zsolt filmkritikus kollégám fordításában: Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban) című fergeteges-kínos társadalmi szatírája kapta, amire úgy is tekinthetünk, mint Hajdu Szabolcs tavalyi Békeidő című filmjének román párjára. A nagyon termékeny, évente gyakran több filmmel is jelentkező rendező (többek közt A legboldogabb lány a világon, a Bánom is én, ha elítél az utókor és az Ezüst Medve-díjas Aferim! alkotója) már a járvány alatt forgatta ezt a szuper (tragi)komédiát, amiben a román vásárlók és eladók, terepjáró-tulajdonosok és gyalogosok, tanárok és szülők éppen úgy esnek egymásnak, ahogyan mi magyarok szoktunk.

Berlinale Babardeală cu bucluc sau porno balamuc

Hajdu filmjéhez hasonlóan itt is a felelősség folytonos másikra tolása és az együttélésre való képtelenség csodálatos posztkommunista jelensége a főtéma, amihez az apropót éppen egy iskolai tanárnő netre kikerülő házipornó-videója szolgáltatja – amit rögtön a film nyitányában cenzúrázás nélkül meg is tekintünk. Ha a Rengeteg – Mindenhol látlakot nézve magunkra ismertünk, itt aztán duplán, de Jude kegyesebb hozzánk, mint Fliegauf vagy Hajdu, és a szégyenérzetünket sok humorral oldja, így aztán kétségbeesetten röhöghetünk magunkon.

Három kedvencem volt még a fesztiválon, köztük Alice Diop Nous (Mi) című dokumentumfilmje, amely elnyerte az Encounters-szekció fődíját. A szenegáli származású francia rendező a bevándorlás, az idegenség, az otthon és a haza témáit boncolgatja egyszerre egészen személyes, saját családját vizsgálat tárgyává tevő, illetve társadalmi szinten. Habár szerkesztésében kissé esetlen a film, nagyon izgalmassá és átélhetővé teszi Diop megközelítése, aki a kulturális antropológusok által alkalmazott résztvevő megfigyelés módszerével, egészen természetesen van jelen azoknak a társaságában, akiket filmez, ha megszólítják, reagál, sőt, a film egy rövid szakaszában szerepel is, de amúgy nem tolja magát előtérbe, „csak” bekapcsolja a kamerát a megfelelő helyen és időben.

A versenyprogramban vetítették a Csajkor és a fesztiválkedvenc Portré a lángoló fiatal lányról rendezőjének, Céline Sciammának az új, Petite Maman című filmjét, ami mindössze 70 perc alatt dolgozza fel az anya-lánya kapcsolatok roppant összetett témáját, és bár szívesen néztem volna még tovább is, a kompakt alkotás nem hagyott hiányérzetet. A rendező egy misztikusnak (vagy esetleg tudományos fantasztikusnak) nevezhető dramaturgiai megoldásra építi a filmet, amit itt nem fogok lelőni, de igazi különlegessége, hogy a lehetetlen eseményt tökéletesen realisztikus keretek közé helyezi, így aztán nem a magyarázaton töprengünk, hanem a főhősök apró rezdüléseire fókuszálunk.

Berlinale Albatros

Legerősebben az Albatros (Drift Away) című versenyfilmen rendültem meg, amit Xavier Beauvois rendezett a fantasztikus Jérémie Renier-vel a főszerepben. Renier egy kis normandiai település rendőrét alakítja, aki elégedetten él párjával és kislányukkal a rendőrséggel szomszédos házban, amíg kötelessége teljesítése során olyan helyzet nem alakul ki, amiben élet-halál döntést kell hoznia. Az eset után sokkos állapotba kerül, és később sem tud szabadulni a bénító bűntudattól, amit az tesz elviselhetetlenné és feloldhatatlanná, hogy sosem fog választ kapni arra, cselekedhetett volna-e másképpen. A figura összeomlása szívszorító, és lenyűgöző figyelni, ahogyan Renier a szemünk előtt öregszik meg a film folyamán.

A rendhagyó 71. Berlinalénak az online vetítésekkel tulajdonképpen még nincs vége: a tervek szerint a nagyközönség júniusban, mozikban nézheti majd meg a bemutatott filmeket, és akkor adják át a most kihirdetett díjakat is.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.