Bizarr, ambivalens kor ez, ha a véleménynyilvánítás és a közbeszéd tereit vizsgáljuk: egyszerre fér bele nyílt gyűlöletbeszéd, ha milliárdos állami kommunikációban történik, és veszíthet munkát, pénzt, egzisztenciát bárki, aki nem fogalmaz elég körültekintően. Végtelen véleménynyilvánítási lehetőségek – és közel végtelen taposóakna, amelyekre taposva, nos, repülsz.
Legutóbb az MMA-harcosból lett színésznő, Gina Carano bukta el a Mandalorian-beli szerepét és egy sor egyéb munkával kapcsolatos lehetőséget amiatt, hogy a republikánusok elleni „atrocitásokat” azokhoz a pogromokhoz hasonlította, amit a holokauszt idején a zsidók elszenvedtek. Az összehasonlítás, persze, olyan erősen túlzó, hogy azt nyugodtan nevezhetjük alaptalannak, sőt egyenesen ostobának is, érzéketlen és buta dolog hatmillió ember halálát néhány, szomszédok által odakiabált trágársághoz hasonlítani, ám az, hogy jogos-e Carano megnyilvánulását antiszemitának bélyegezni, már messze nem olyan egyértelmű. A Disney persze az antiszemitizmus halovány árnyékát sem volt hajlandó elviselni, így Carano repült, a Mandalorian mellett az őt képviselő ügynökségétől is, és vélhetően elbukott még néhány szabad szemmel látható mennyiségű szponzori szerződést és kisebb megbízásokat is. Hogy ez jelent-e majd valódi karriernehézséget az életében, az persze kérdéses, hiszen már most tudni lehet róla, hogy új filmen dolgozik, és, mint nyilatkozta, a cancel culture ellen fog tiltakozni.
Cancel culture? Az meg mi?
A cancel culture-t – amire nincs igazán jó, közmegegyezéses magyar kifejezés – a Wikipédia igen találóan az osztrakiszmosz modern formájának nevezi. A vonatkozó középiskolai történelemleckét felfrissítendő: az ókori Athénban cserépszavazással dönthetett úgy a közösség, hogy a nem kívánatos, vagy az állam rendjére veszélyesnek ítélt személyeket száműzi a városállamból, ókori kiszavazóshow, mely tíz évre szól. Ezt a sok ezer éves hagyományt újítottuk fel mi, modern emberek: a cancel culture azt a jelenséget írja le, amikor valakit a társadalmi vagy szakmai közössége kiutasít soraiból az illető valamely megkérdőjelezhető, bántó megnyilvánulása vagy tette miatt. Ez történhet hiperintenzív közösségimédia-gyűlölethullám formájában vagy a fizikai valóságban megvalósított bojkott formájában egyaránt. Bántalmazással megvádoltak/elítéltek – Harvey Weinstein, Kevin Spacey, Johnny Depp, vagy legutóbb épp Shia LaBeouf – és egyéb konkrét bűncselekmények elkövetői mellett sokkal többen vannak azok, akiket egyszerűen valamely nyilvánosan hangoztatott véleményük alapján támadnak vagy bojkottálnak, esetleg vesznek el tőlük megbízásokat, vonnak vissza meghívásokat, erre jó példa J. K. Rowling és a transzközösség egyre mérgesebb szembenállása.
Mert például amíg Amerikában vagy az Egyesült Királyságban jellemzően a konzervatív/republikánus közösség tagjai esnek a cancel culture áldozatául a színes bőrűek, a nők, az LMBTQ-jogok kapcsán tett megnyilvánulásaik miatt, addig nálunk például vég nélkül lehetne sorolni azokat az eseteket, amikor egy-egy liberális vagy kormánykritikus vélemény miatt művészek, közszereplők megbízásait vonták vissza, szerepléseit törölték – bár meg kell jegyezni, a két dolog nem teljesen ugyanaz, utóbbi esetben ugyanis inkább felülről induló hatalmi döntés a törlés, míg a cancel culture klasszikus jelentése szerint alulról induló kezdeményezés. Ettől függetlenül a cancel culture messze nem politikaioldal-specifikus. De még mielőtt rátérnénk arra, hogy melyek a cancel culture negatívumai és merre lehetne elmozdulni belőle, fontos azt is látni, hogy a jelenség nem véletlenül, unatkozó netlakók szórakozásaként született meg, hanem van egy sor komoly pozitívuma is.
Erő, etika, igazság
A cancel culture-t az hozta létre, hogy számos olyan társadalmi csoport létezik, amely nem elég erős ahhoz, hogy érdemi változást érjen el egy-egy problémás jelenség kapcsán – de egyet még ők is megtehetnek: kifejezhetik a véleményüket, ha máshogy nem, a távolmaradással, ami bizony, kellő léptékben már kihat az üzletmenetre, így felhívhatja a több hatalommal bírók figyelmét arra, hogy itt esetleg valami változásra lenne szükség. Például ha egy hentesáru-kereskedő rendszeresen a női testet tárgyiasító reklámokkal operál, majd ezt a Facebookon női jogvédő és feminista közösségek tömegesen elkezdik szóvá tenni, bojkottra hívni a vásárlókat, akkor lehet, hogy az eljut a cég marketingigazgatójához, és esetleg leveteti a húsáruként fotózott nőket a plakátokról. Ez tehát A fogyasztó, mint tudjuk, a pénztárcájával szavaz, a közösségi média korában pedig ez a mondás úgy is érvényes, hogy „a fogyasztó a véleményével szavaz”, hiszen a vállalatok reputációjának pénzbeli értéke ma már könnyedén és nagy pontossággal leírható.
A cancel culture mögött az a fő gondolat, hogy nem lehet megúszni a felelősségvállalást és annak számon kérését, hogy egy vállalat, egy alkotó, egy kereskedő etikusan végzi-e a munkáját. Ami új, hogy ez az etikusság pedig ma már ki kell terjedjen a konkrét produktumon túlra is: lehet egy arckrém bármilyen remek, ha kisállatokon tesztelik, és ez kiderül, bojkottra számíthat – de bojkottra számíthat akkor is, ha a cégvezetőről kiderül, hogy Thaiföldön kiskorú lányokat zsákmányol ki szexuálisan. A cancel culture azt feltételezi, hogy egy ilyen esetben például említett cégvezetőt kirúgják, és minthogy neve mellé vörös felkiáltójel kerül, aligha kap hasonlóan zsíros munkát egyhamar, azaz egy idő után nem lesz arra pénze, hogy szegény thaiföldi gyerekeket abuzáljon. Hogy ez a feltételezés mennyire helytálló ebben a konkrét esetben, az persze már egy másik kérdés, de tény, hogy vannak konkrét bizonyítékai annak, hogy a cancel culture által követelt társadalmi-kulturális változások időnként igenis valóban létrejönnek. Például az, hogy 2016-ban Will Smith és neje, Jada Pinkett Smith nyilvánosan kihirdették, hogy bojkottálják az Oscar-gálát a színes bőrű jelöltek látványos hiánya miatt, elindította az #OscarsSoWhite „kampányt”, és néhány év alatt eljuttatta odáig az Amerikai Filmakadémiát, hogy komolyabban vegye a színes bőrű közösségek reprezentációját, ami tavaly konkrét szabályváltozásban csúcsosodott ki. De a már említett metoo-ügyeket is felhozhatnám: Harvey Weinstein most már bíróság előtt bizonyítottan szexuális ragadozó, és a jelenleg neki kinéző több mint húszévnyi börtönbüntetéssel biztosan nem fog már fiatal színésznőket zaklatni.
Innen nézve a cancel culture bizonyos értelemben egy válasz az igazságszolgáltatási rendszer hiányosságaira, hiszen rég megúszott konkrét bűncselekmények, illetve jogilag rendezetlen, de problémás cselekedetek – lásd például családon belüli erőszak, amiért több országban, köztük Magyarországon is ritka a valódi felelősségre vonás – miatt bűnhődtek meg érintettek a cancel culture hatására. Hogy mindez ne folyjon át bosszúba vagy önbíráskodásba, az viszont komoly felelősség, amiről cikkünk második felében még szó esik.
Lincselés, polarizáció, instant (ál)megoldások
Cikkünk ugyanis legalább annyira szól arról, hogy mi a baj a cancel culture-rel, mint arról, hogy mit köszönhetünk neki. Kezdjük a konkrétumokkal, az ideológia ráér: ha elfogadjuk az állítást, hogy a cancel culture az igazságszolgáltatási rendszer hiányosságaira igyekszik ráirányítani a reflektorfényt, akkor azonnal felmerül annak szükségessége, hogy valóban reflektor legyen, ne pedig bírói kalapács. Magyarán a cancel culture súlyos szereptévesztésbe kerül, amint igazságszolgáltató erő akar lenni – az ugyanis, hogy bűncselekményeket feltárjon és megbüntessen, a bíróságok meg a bűnüldöző szervek dolga, nem pedig a civileké. Ez egyfelől azért fontos, mert ha a törvényességet és igazságosságot kérjük számon a társadalmon, akkor kötelességünk nekünk is a törvényesség és igazságosság elvei mentén eljárni, másfelől pedig ezzel a visszaélések lehetősége is csökkenthető.
Ide kapcsolódik a cancel culture negatívumainak egyik legrondább példánya: a lincskultúra. Miközben a cancel culture eredetileg arra adott lehetőséget, hogy marginalizált, elnyomott csoportok hallassák a hangjukat az igazságtalanságokkal vagy törvénytelenségekkel szemben, mára a dolog túl gyakran csap át lincselésbe az online térben, időnként azon túl is, lásd például Nicki Minaj és Wanna Thompson esetét, melyet a stanning kifejezéssel ír le az angol szleng, de ugyanez történik Johnny Depp rajongóival is. Ez persze nem csak a cancel culture jellemzője, hanem az egész online korszak sajátossága: arról, hogy a virtuális terekben mennyire kockázat nélkül lehet erőszakoskodni egymással, cikkek milliói születtek már eddig. A cancel culture kritikusai és a „mozgalom” józan hangú képviselői is egyetértenek abban, hogy fontos lenne, hogy a bojkott-törekvések ne elszigetelt, egyedi esetekből vagy szóbeszédekből induljanak, hanem alaposan körüljárt tényekből, céljuk pedig ne a bosszú, hanem a változás legyen.
Apropó változás: a cancel culture-rel kapcsolatos kritikák egyik legfontosabb kérdése éppen az, hogy valójában van-e hatásuk ezeknek a bojkottoknak és ellehetetlenítéseknek – pl. ez a Vice-cikk is ezt fejtegeti –, és ha van, akkor az a hatás valóban az-e, amit látni akarunk. Ezt vonta kétségbe Barack Obama is, amikor azt mondta, a cancel culture nem változtat meg semmit. A kérdést a cancel culture által érintett alkotók és alkotások vonatkozásában lehet jól érzékeltetni: felmerül például, hogy azzal valóban a gyerekmolesztálás ellen hatunk-e, ha a gyerekmolesztáló Michael Jackson szerzeményeit kitiltjuk a rádiókból. Nem lehetséges-e, hogy azzal, hogy egy problémás/törvényellenes viselkedésű alkotó műveit egy az egyben töröljük a kánonból, épp az illető által elkövetett tettek kibeszélését nehezítjük meg? Hiszen ha többé nem szól a Billie Jean a rádióban, azzal nem csak a dal hagy majd űrt maga után, hanem Michael Jackson karakterének elemzése is elmarad, és ezzel együtt a szembenézés is mindazzal, amit ő és ügye képviselt. A kérdés persze már most is simán okafogyott lehet, hiszen egyáltalán nem tűnik úgy, hogy ezek a bojkottok valóban hosszú távon is működnének – Jackson a vihar elvonulta után visszakerülhet a rádióba, bántalmazó színiigazgatók meg néhány hónapnyi csönd után újra sztárműsorban parádézhatnak. Ha elmarad a valós elszámoltatás és felelősségre vonás, akkor a cancel culture akciók, mint minden csoda, csak három napig tartanak – ezért is fontos az előző bekezdésekben taglalt törvényes út: ha a cancel culture önbíráskodik, azzal saját farkába harap, hisz valós jogi felelősségre vonás nélkül épp az a változás marad el, amiért küzd.
Ha nincsen szembenézés, akkor az ismeretterjesztés, az edukáció is elmarad – pedig a cancel culture eredendően arról is szólt, hogy felhívja a széles közvélemény figyelmét olyan problémákra, amivel addig esetleg nem is találkozott. A nyom nélkül eltüntetett „bűnösök” mellett a cancel culture erőszakos, indulatos volta is az ismeretterjesztés ellen hat: mivel a cancel culture-nek ma már olyan ereje van, amitől joggal fél bárki, sok esetben azok sem mernek közeledni egy marginalizált csoporthoz, kérdezni tőlük, szolidaritást kifejezni velük, akikben egyébként meglenne erre az igény. Félnek ugyanis attól, hogy „rosszul” közelednek, kérdeznek, szolidarítanak, és még a végén egy szerencsétlenül megfogalmazott kérdéssel valakinek a tyúkszemére lépnek, ezzel pedig saját magukat is a cancel culture áldozatává tehetik.
Számos, valamely kisebbséghez tartozó szerző beszámol erről a jelenségről: közönségtalálkozókon csak négyszemközt, privátban mernek tőlük, mondjuk, fehér, középosztálybeli nők kérdezni, mert félnek a nyilvános meghurcoltatástól, így inkább csendben maradnak, nem képzik magukat a témában, ami, ugye, ellentétes a cancel culture eredeti céljával, a marginalizált témákkal kapcsolatos ismeretterjesztéssel.
Az, hogy a cancel culture mára kéz a kézben jár a túltolt politikai korrektséggel, gyakorlatilag azt eredményezi, hogy még az igazán nyitott privilegizáltak is, akik szövetségesként esetleg komoly erőt képviselhetnének, lassan elzárkóznak az efféle témáktól, megelégelve a folyamatos tojáshéjakon lépdelést. Jelenleg, bár ereje hatalmas, a cancel culture a legjobb úton van afelé, hogy felfalja önmagát: indulatosságával, az eleve polarizált társadalmakban feszülő ellentétek tovább élezésével, a véleménybuborékok hizlalásával, a hibákból tanulás ellehetetlenítésével, az érvek és a közeledés helyett alkalmazott vélemény-rendőrséggel gyakorlatilag a saját céljai ellen dolgozik.
