Hogyan lehet filmet forgatni a koronavírus-járvány alatt? Sam Levinson és stábja érvényes megoldást talált. Minden bizonnyal a Malcolm és Marie az első film, ami teljes egészében 2020 első karantén-időszakában készült el: tavasszal írták és készítették elő, nyár elején leforgatták, majd fél évvel később bemutatta a Netflix. A filmkészítés nem, illetve nem csak misztikus és viszontagságos folyamat lehet, több év alatt megvalósuló tervekkel, széteső költségvetéssel és a dzsungel közepén szívrohamot kapó filmsztárokkal, hanem gyors és hatékony munka. A világ egyik fele még meg sem szokta, hogy maszkban kell bevásárolnia, de Sam Levinson már kész volt egy nagyjátékfilmmel.
Ezt persze nem lehet megcsinálni a következő Marvel-szuperprodukcióval, csak egy olyan intim, kétszereplős kamaradrámával, mint a Malcolm és Marie (esetleg egy Zoom-horrorral). Tavaly márciusban a járvány miatt meghiúsult az HBO sikersorozata, az Eufória második évadának forgatása. Levinson, a sorozat szerző-főrendezője és Zendaya, a főszereplő kitalálták, hogy villámgyorsan összerántanak egy filmet. Hat nappal később már meg is volt a történet. A Malcolm és Marie egy fiatal párról szól. A férfi első nagyjátékfilmjét rendezte, most tartották a díszbemutatót. A premier éjszakáján otthon összevesznek a barátnőjével. A vita abból indul ki, hogy Malcolm a vetítés előtt tartott beszédében elfelejtette megköszönni Marie-nak a segítségét. Mint kiderül, többről van szó annál, hogy Marie a háttérből támogatta barátját. Malcolm filmje, egy kábítószer-függőségével birkózó nő története, részben vagy egészben Marie saját tapasztalatain alapul.
A film fókusza kettős. Levinson célja egyrészt egy párkapcsolati fordulópont bemutatása: a nagyjából valós időben kibomló cselekmény során a főhősök olyan mélyre marnak egymásba, hogy a kapcsolatuk azután már aligha folytatódhat ugyanúgy. Lehet, hogy együtt maradnak, de valami végérvényesen megváltozik. Az író-rendező ezt a folyamatot követi le nagy érzékenységgel, és alkalmas helyzetet is választ hozzá, mert tökéletesen hihető, hogy a premier utáni felfokozott állapotban a hullafáradt főhősök olyasmit is egymás fejéhez vágnak, amit a hétköznapokban inkább udvariasan a szőnyeg alá söpörnének.
E különleges pillanat érzelmi hátterének, mozgatórugóinak elemzése a film másik vállalása. Malcolmot és Marie-t egyaránt rendkívül sebezhetőnek ismerjük meg. A férfinak látszólag nincsenek problémái az önbizalmával, de hamar lelepleződik, hogy mennyire törékeny az egója. Marie pedig joggal érezheti úgy, Malcolm nemcsak, hogy ország-világ elé tárta az ő személyes történetét, de eközben el is árulta őt: elrabolta tőle azt, amin keresztülment, és még csak meg sem köszönte neki. Levinson érezhetően személyes tapasztalatokból merít, és nem is kell túl sokáig nyomozni, hogy kiderüljön: ő volt az, aki előző nagyjátékfilmje bemutatóján elfelejtett köszönetet mondani a feleségének, de az is ő volt, aki fiatalkori drogfüggőségét és talajvesztését a munkájában – főleg az Eufória történetében – igyekszik feldolgozni. Neurózisait igazságosan elosztotta Malcolm és Marie között, kettejük veszekedése az alkotó dilemmáinak, saját magával folytatott viaskodásának kivetítése.
Ilyen kérdések köré összpontosul Levinson filmje, ezeket teszi fel a párkapcsolati konfliktus kibontása közben. Klasszikus felvetésekről van szó, ennek megfelelően a Malcolm és Marie patinás filmművészeti mintákra épít. Levinson állandó alkotótársa, Rév Marcell operatőr 35 mm-es, fekete-fehér nyersanyagra vette fel a filmet, rendkívül elegánsan, kimért kameramozgásokkal, artisztikus közelképekkel. A színészek, Zendaya és John David Washington párbeszédei pedig inkább felváltva elszavalt monológok, mintsem egymás szavába vágva odaszúrt megjegyzések.
Mindkét alkotói döntés a teátrális stílus felé mozdítja a filmet – mintha John Cassavetes nem zilált független filmet, hanem veretes stúdió-produkciót forgathatott volna az ötvenes években. A színpadias hatás mellett a modellszerűség következik ebből a megközelítésből, amivel visszajutunk oda, hogy Levinson általános művészi és párkapcsolati kérdéseket akar feszegetni.
Ám a filmnek van egy másik rétege is, mivel a történet hangsúlyosan itt és most játszódik. Malcolm karaktere folyamatosan a fekete művészek előtt álló lehetőségekről, illetve az őket gúzsba kötő értelmezések hatalmáról papol, különösen felháborítja őt a Los Angeles Times kritikusa, aki mindenképp politikai térben akarja elhelyezni a művészetét. Ebből a konfliktusból adódik a film legszórakoztatóbb jelenete, amelyben Malcolm felolvassa az elsőként befutó, amúgy elragadtatott kritikát, és nevetségesen felhúzza magát rajta. Kelet-európai nézőként biztosan nem fogok állást foglalni abban a kérdésben, hogy a fehér Levinson okkal-joggal dolgoz-e fel fekete művészi és identitáskérdéseket, mindazonáltal annyi világos, hogy a rendező szeretett volna saját kora és közege művészeti piacáról állítani valamit.
A Malcolm és Marie-ban talán e két széttartó ambíció összefésülése sikerült a legkevésbé. A Hollywood klasszikus és modern korszakára – például Mike Nichols vagy Woody Allen egyes munkáira – visszautaló stílus olykor nehezen fér össze a kortárs alkotói problémák felidézésével, és mesterkélt, kimódolt jeleneteket eredményez. Olyanokat, amelyek mögül eltűnnek a valódi problémákkal küzdő főhősök, a gyönyörű tengerparti házban pedig laptopjával és jegyzetfüzetével megjelenik a rendező kísértete.
Elsősorban a színészek érdeme, hogy ez viszonylag ritkán történik meg, inkább a film első felében. Noha Zendaya ezúttal is kábítószer-függőségével birkózó nőt játszik, mint az Eufóriában, a két karakter valójában meglehetősen különböző – Marie idősebb figura, és egészen máshogy viszonyul a nőiségéhez. Első nagyjátékfilmes főszerepnek kívánni sem lehetne alkalmasabbat a Malcolm és Marie-nál, mert a színészekről legfeljebb Rév egy-egy feltűnő kompozíciója terelheti el a figyelmet, de többnyire a képek is a színészi munkát szolgálják, zsigeri hatásúvá, erőteljessé teszik a hősökben lejátszódó érzelmi hullámverést. Zendayához hasonlóan John David Washington is tud élni a kivételes lehetőséggel. A hősnővel ellentétben neki egyértelműen ellenszenvesebbnek kell lennie, olyan férfinak, akiről elhisszük, nyilvánvaló nárcizmusa mellett barátnője iránt is marad benne annyi szeretet, amiért érdemes vele élni. (Jelenlétével egyetlen, apróbb gondom volt: a Tenet főszereplője egyszerűen túl izmosnak tűnik ehhez a szerephez.)
Levinson az utóbbi évek egyik legbátrabb amerikai filmje, az Assassination Nation – Gyilkos nemzedék után ezúttal kimértebb, higgadtabb, de nem kevésbé alaposan kitalált filmmel jelentkezett, ami a pályafutása alakítása szempontjából valószínűleg kifizetődik. Ki tudja, talán éppen ez a kiszámítottság, a modellszerű történet és az aktuális kikacsintások kettőssége tehet róla, vagy az a tény, hogy ezt a nagy műgonddal elkészített mozifilmet a számítógépünkön kell megnéznünk, de a Malcolm és Marie mégis hagy némi hiányérzetet. Lehet, csak arról van szó, hogy túl hangosan visszhangzanak benne Malcolm kínzó kérdései saját művészetének hitelességéről.
Malcolm és Marie (Malcolm & Marie, 2021), 106 perc. Elérhető a Netflixen. 24.hu értékelés: 7/10
