Matiné: Cserbenhagyta harmincéves páciensét a sztárpszichológus

Péntek négy óra

A kolléganőm, Maxine szobájában vagyunk: szoknyás székek, kopott fafelületek, antik anyagok, kellemes krém árnyalatok. A mai konzultációs csoportban nekem kell felvázolnom egy esetet, és olyan kliensről szeretnék beszélni, akin minden jel szerint nem tudok segíteni.

Miatta? Miattam? Ezt szeretném kideríteni.

Becca harmincéves, egy éve keresett fel, mert nehezen boldogult az emberi kapcsolatok terén. A munkahelyén jól tejesített, de bántotta, hogy a társai kiközösítik, őt sosem hívják ebédelni vagy kocsmába. Eközben több párkapcsolata is volt, a férfiak eleinte mindig lelkesedtek, aztán két hónap után elhagyták.

Miatta? Miattuk? Ezt szerette volna kideríteni.

Nem először említettem meg Beccát a pénteki négyórás megbeszéléseken. Bár nem kötelező konzultációs csoportmegbeszéléseket tartani, ezek mégis sok pszichológus életében jelentenek biztos pontot. Mi egyedül dolgozunk, nem ismerjük mások véleményét, legyen szó akár dicséretről, akár arról, hogyan dolgozhatnánk még jobban. Ilyenkor nemcsak a klienseket vizsgáljuk meg, hanem önmagunkat is a kliensekkel való kapcsolatunkban.

A mi csoportunkban Andrea mondhat nekem olyasmit, hogy „ez a kliens úgy beszél, mint a bátyád, ezért reagálsz rá így”. Én segíteni tudok Iannek, hogy rendezze az érzéseit egy klienssel kapcsolatban, aki minden ülést azzal kezd, hogy beszámol a napi horoszkópjáról („Ki nem állhatom ezt az ezohülyeséget” – dohog Ian). A csoportos konzultáció nem tökéletes, de értékes rendszer, biztosítja, hogy objektívek tudjunk maradni, a fontos témákkal foglalkozzunk, és ne hagyjunk elsikkadni nyilvánvalóan jelentős dolgokat a terápia során.

Tény, hogy péntek délutánonként némi évődés is zajlik – valamint enni- és innivaló is előkerül.

– A dilemma ugyanaz – mondom a csoportnak: Maxine-nak, Andreának, Claire-nek és az egyetlen férfinak, Iannek. Hozzáteszem, hogy senki sem ismeri önmagát tökéletesen, Beccát viszont mintha egyáltalán nem foglalkoztatná a saját személyisége.

A többiek bólintanak. Sokan érkeznek úgy a terápiára, hogy jobban érdekli őket valaki más, mint saját maguk – miért teszi ezt a férjem? Mi azonban minden ülésen elvetjük a kíváncsiság magvait, mert a terápia nem tud segíteni azoknak, akik nem kíváncsiak önmagukra. Néha felteszem azt a kérdést: „Vajon miért van az, hogy engem jobban érdekel az ön személyisége, mint önt?” Aztán meglátjuk, hova jutunk ezzel. A legtöbben elkezdenek foglalkozni a kérdésemmel. De Becca nem ilyen.

Nagy levegőt veszek, folytatom:

– Nem elégedett velem, hiszen nem jut egyről a kettőre, mégsem megy máshoz, hanem minden héten beállít, szinte mintha demonstrálni akarná, hogy neki igaza van, nekem meg nem.

Maxine harminc éve van a pályán, ő a rangidős a csoportban. Lötyköli a bort a poharában.

– És te miért nem küldöd át máshoz?

Ezen elgondolkodom, miközben levágok magamnak egy szelet sajtot. Ami azt illeti, a csoport hónapok óta ellát Beccával kapcsolatos tanácsokkal, de eddig egyik ötlet sem vált be. Amikor például azt kérdeztem Beccától, miért sír, visszavágott:

– Ezért vagyok itt! Ha tudnám, mi bajom van, nem kellene idejönnöm.

Ha arról beszéltem, ami kettőnk között történik, hogy csalódott bennem és úgy érzi, nem értem meg, nem tudok rajta segíteni, témát váltott, és arról kezdett beszélni, hogy senki mással nincs ilyen gondja, csak velem. Amikor megpróbáltam visszaterelni a beszélgetést a kettőnk viszonyára – úgy érzi, vádaskodom, kritizálom? –, mérges lett. Amikor megpróbáltam beszélni a haragjáról, elutasító lett. Amikor felvetettem, hogy az elutasítása azt a célt szolgálja, hogy ne hallja meg, amit mondok, mert attól fél, hogy esetleg rosszulesne neki, megint azzal jött nekem, hogy félreértem. Amikor megkérdeztem, miért jár még mindig hozzám, ha ennyire félreértem, akkor a fejemhez vágta, hogy cserben akarom hagyni, és le akarok lépni – mint az összes pasija meg munkatársa. Amikor megpróbáltam segíteni neki abban, hogy végiggondolja, miért távolodnak el tőle az emberek, kijelentette, hogy a pasik rettegnek a komoly kapcsolatoktól, a munkatársai meg sznobok.

A kliens általában ugyanúgy viselkedik másokkal is, mint a pszichológusával, és a terápia biztonságos közegében kezdi el megérteni, hogy miért. (Ha pedig a pszichológus és a kliens közötti tánc nem jelenik meg a kliens külső kapcsolataiban, annak gyakran az az oka, hogy a kliensnek nincsenek mély kapcsolatai – pontosan emiatt. Azt könnyű elérni, hogy a felszínes kapcsolatok problémamentesek legyenek.) Nekem úgy tűnt, Becca velem és másokkal is úgy viselkedik, mint a szüleivel, de erről sem volt hajlandó beszélgetni.

Természetesen előfordul, hogy valami nem klappol a pszichológus és a kliens között, mert a szakember viszontáttételi reakciója akadályozza a munkát. Ennek egyik jele: ha negatív érzéssel viseltetik a kliens iránt.

Bevallom a csoportnak, hogy Becca irritál. De vajon azért, mert emlékeztet valakire, vagy mert tényleg nehéz boldogulni vele?

A pszichológus a munkája során háromféle információval dolgozik: amit a kliens mond; amit a kliens tesz; valamint amit ő maga érez az ülések alatt. Néha a kliensnek szinte a homlokára van írva, hogy AZ ANYÁDRA EMLÉKEZTETLEK! De nekünk egy mentorunk a fejünkbe verte, hogy a klienssel kapcsolatban támadt minden érzésünk valódi – használnunk kell hát. A mi tapasztalataink is fontosak, mert valószínűleg hasonlóan érezzük magunkat, mint minden más szereplő a kliens életében.

Miután ezt végiggondoltam, jobban át tudtam érezni Becca küzdelmeit. A néhai riporter, Alex Tizon véleménye szerint minden emberben megbújik egy hatalmas sztori „valahol az emberre teherként nehezedő múlt és az ember vágyainak kuszaságában”. Beccánál azonban nem jutottunk el ide. Egyre jobban fárasztottak az ülések – nem a mentális erőfeszítés, hanem az unalom. Minden alkalommal ettem egy kis csokoládét, és elvégeztem pár pulzusnövelő ugrálást az üléseink előtt, hogy felébredjek. Végül az addig esti üléseket átraktam reggelre. Ám amint Becca leült, rám telepedett az unalom, képtelen voltam segíteni neki.

– Azért érezteti veled, hogy alkalmatlan vagy a feladatra, hogy erősebbnek érezhesse magát – jegyzi meg Claire, egy jó hírű pszichológus. – Ha te csődöt mondasz, akkor az ő kudarcérzete nem olyan erős.

Talán igaza van. Nem azok a legnehezebb kliensek, akik – mint John is – változnak, de ezt nem veszik észre. Hanem azok, akik – mint Becca – szorgalmasan eljárnak hozzám, mégsem változnak.

Becca randizni kezdett az új partnerével, Wade-del. A múlt héten elmesélte, hogy vitatkoztak. Wade-nek feltűnt, hogy Becca sokat panaszkodik a barátaira.

– Ha ennyire sok bajod van velük, akkor miért barátkoztok? – kérdezte.

Becca „nem hitt a fülének”. Hát nem érti, hogy csak kiadta a frusztrációját? Csak ki akarta beszélni magából a dolgokat, nem azt kérte, hogy letorkolják!

Számomra nyilvánvaló volt a párhuzam. Megkérdeztem Beccától, hogy nálam is csak kibeszélni akarja-e a dolgokat, és ahogy a barátait, úgy engem is viszonylag értékesnek tart-e annak ellenére is, hogy néha frusztrálom. Nem, felelte, megint nem értem. Azért jött, hogy Wade-ről beszéljen. Nem vette észre, hogy belefojtotta Wade-be a szót, ahogy belém is, ezért érzi úgy, hogy senki sem hallgatja meg. Nem volt hajlandó megvizsgálni, miért kapja meg olyan nehezen másoktól azt, amire vágyik. Azért jött hozzám, mert változást szeretne az életében, mégsem nyitott a változásokra. Beleragadt a terápia előtti múlt boncolásába. És nemcsak Beccának voltak korlátai, hanem nekem is. Nem ismerek olyan pszichológust, aki ne találkozott volna már ilyennel.

Maxine ismét megkérdi, miért nem irányítom át Beccát valaki máshoz. Rámutat, hogy már mindent megpróbáltam, amit a tanulmányaim és a tapasztalataim alapján tenni tudok, mindent, amit a konzultációs csoportom tanácsolt, Becca mégis egy helyben topog.

– Nem akarom, hogy úgy érezze, faképnél hagyom – felelem.

– Már úgy érzi – mondja Maxine. – Úgy érzi, mindenki elhagyta, még te is.

– Igaz. De attól tartok, ha véget vetek a terápiának, még inkább úgy fogja érezni, hogy senki sem tud rajta segíteni.

Andrea felhúzza a szemöldökét.

– Mi az? – kérdem.

– Nem kell bizonyítanod neki a rátermettségedet.

– Tudom. Én Becca miatt aggódom.

Ian színpadiasan köhög, majd öklendezik. Az egész csoport felnevet.

– Na jó, egy kicsit talán igen – vallom meg. Sajtot teszek egy kekszre. – Olyan ez, mint az a másik kliensem, aki jár egy pasassal, aki nem túl jól bánik vele, de nem hagyja el, mert valahol mélyen bizonyítani szeretné neki, hogy jobb bánásmódot érdemel. A pasas ezt sose fogja belátni, de ő nem adja fel.

– El kell ismerned a vereséget – jegyzi meg Andrea.

– Sose szakítottam még egy kliensemmel sem.

– A szakítás rémes – bólint Claire, és bekap pár szőlőszemet. – De hanyagság nem megtenni.

Kollektív hümmögés tölti be a szobát.

Ian rám néz, ingatja a fejét.

– Nekem fogtok esni azért, amit most mondani fogok – Ian arról híres, hogy hajlamos általánosító kijelentéseket tenni a férfiakról és a nőkről –, de szerintem az van, hogy a nők sokkal több szarságot elviselnek, mint a férfiak. Ha egy nő rosszul bánik a pasijával, akkor a pasi könnyen otthagyja. Ha egy kliens nem profi tál abból, amit én adni tudok neki, és én tudom, hogy mindent megpróbáltam, de semmi sem jött be, akkor elküldöm máshoz.

Szokás szerint szúrós szemmel nézünk rá: a nők ugyanolyan könnyen elengednek másokat, mint a férfiak. Pedig tudjuk, hogy van némi igazság abban, amit mond.

– A szakításra! – emeli poharát Maxine. Koccintunk, de nem épp vidáman.

Minden pszichológusnak megszakad a szíve, amikor egy kliens megbízik bennünk, és végső soron mi cserben hagyjuk. Ilyen esetekben nem tudunk szabadulni a kérdéstől: ha valamit másképpen csináltam volna, ha időben megtalálom a helyzet kulcsát, akkor vajon tudtam volna segíteni? A válasz az, hogy valószínűleg igen. Akármit mond is a konzultációs csoportom, az igazság az, hogy nem tudtam megtalálni a Beccához vezető utat, és ilyen értelemben kudarcot vallottam nála.

Lori Gottlieb: Akarsz beszélni róla? – A pszichológus, az ő pszichológusa és a mi életünk

21. Század Kiadó, 2020