Az imperializmus elleni munkaharc sem vonta olyan szorosra a dolgozók sorait, mint az ötvenes évek tömegközlekedése. Mintha csak a gyárkerítés „Világ proletárjai, egyesüljetek!” felszólításának akarnának megfelelni, a műszak végén sarokletaposósan zsúfolt peron várja a kőbányai megállóba bukdácsoló villamost: ki haza, ki italboltba siet belülről is leöblíteni a jellegzetes gyári szagot. Vannak azonban, akiknek bent éppen ilyenkor teljesedik ki az élete: indul a szappangyári fotókör, bele lehet nagyítani a szocialista üzem igazibb valóságába.
Nem is olyan könnyű elképzelni a mobilos, instafilteres, képi gondolkodást és különösebb erőfeszítést nem igénylő tömegfotózás korszakában, hogy mit jelentett a szó eredeti értelmében vett, valóban lelkes amatőr fényképezés néhány évtizede – szűkösebb körülmények között. A korai kezdetek és a két világháború közötti fejlődés után az ötvenes évekre a fotóamatőr mozgalom országossá vált, kis művelődési házakban és üzemekben gombamódra nőttek a fotóklubok. Bár vegyes volt a színvonal, és a Népművelési Intézeten keresztül ezt is igyekeztek „államosítani”, a fotókörök hiánypótlók voltak: százezreknek adták meg a fejlődés és a megmutatkozás lehetőségét, és nem utolsó sorban azt a közeget, amiben az amatőr fotós más hobbistákkal és helyi kismesterekkel együtt kiléphet a kép magányából.
A kőbányai Növényolaj és Szappangyárban évtizedeken át az üzem raktárosa és könyvtárosa volt a fotókör szíve-lelke. Keveházi János az országos fotóamatőr mozgalomnak is fontos szereplője volt: pályázatokat szervezett, a Fotó című újság tele volt a képeivel, több fotószakkört alapított és vezetett évtizedekig. Ma egy nagymányoki fotóklub viseli a nevét, de amatőrként társaihoz hasonlóan inkább a feledés lett a sorsa.
Pedig a Fortepanra is felkerült képei hiánypótlók: sokszor művészi igényességgel fényképezett üzemi fotók egy mára hozzá hasonlóan nagyjából elfeledett miliőről. Képein az ötvenes-hatvanas évek nagyipari munkássága, portréfotók az irodai dolgozókról, micisapkás, köpenyes melósok a gyárudvarról; vállalati kirándulások, üzemi operettelőadások vagy éppen a női focicsapat és a munkaversenyek sztahanovista hősei. A szappangyári képek alászállást jelentenek a sémákon túli ötvenes évekbe, és az ideológiai díszletek mögött a ma feledésre ítélt munkásság sokféle arcát is megmutatják.
Keveházi János valószínűleg profi fényképész vagy pedagógus lett volna, ha lett volna lehetősége tovább tanulni, de nem volt, így maradt neki a gyár, ahol képzettség nélkül is megtalálta a sorsa. 17 évesen, egy saját maga által bütykölt géppel kezdett fényképezni. „1928-ban, a Mester utcai felsőkereskedelmi iskola tanulójaként bukásra álltam fizikából. Tudtam, hogy Bogdánfi tanár úr, a fizikatanár rajong a fényképezésért, ezért – hogy levegyem a lábáról – összeeszkábáltam egy fényképezőgépet. Kétpengős objektívvel, egyperces exponálási idővel működött. Kettest kaptam fizikából. (Akkor az jó jegy volt.) De ami a fényképezést illeti – többé nem volt megállás” – emlékezett vissza pár évtizeddel később.
A kőbányai Növényolaj és Szappangyárban, majd a Kőbányai Művelődési Központban általa alakított Kőbányai Fotókörnek 34 évig volt a vezetője. Tanítványai türelmes, tapasztalt, ösztönösen jó pedagógiai érzékű mesterként emlékeznek rá. Természetjáró és lokálpatrióta volt, tájképei és a régi Kőbánya szocialista átalakulásának dokumentumai egyaránt érdekesek. Szappangyári felvételei azonban társadalomtörténeti kincsek is.
Hogy a többnyire apolitikus képek sem választhatók el teljesen a közegtől, azt a szappangyár fotókörének korabeli botránya is mutatja. A kőbányai sörgyárból az 1948-as államosítás idején kiszakított, a Növényolaj- és Szappangyár Nemzeti Vállalatba betagolt üzemben (itt készült az AMO szappan is) 1955-ben indult el a fotószakkör. A következő év tavaszán azonban máris pártfegyelmit hoztak az egyik kezdeményező, egy Révész nevű fiatal üzemmérnök ellen, aki aktokat készített egy munkásnőről. Koltai Gábor történész-levéltáros tanulmánya szerint a képeket eljuttatták a párttitkárhoz, a gyárban pedig titkos viszonyról terjedt a pletyka.
„Én nem olyan lány vagyok, titkár elvtárs, aki csak úgy… az első szóra! Engem több héten át agitált a Révész elvtárs, hogy az igazi fotóművészet az aktfotózás, és nekem olyan szép alakom van, hogy azt nem szabad elrejtenem, – vagy talán az imperialistáknak tartogatod, elvtársnő? – kérdezte aztán tőlem. Én? Az imperialistáknak?” – magyarázta a megvádolt lány a jegyzőkönyvek szerint, hogy végül beadta a derekát. Az ügy „pártszerűtlen viselkedés” és a „kommunista erkölcs megsértése” miatt a szakkörszervező mérnök pártbüntetésével végződött, az aktok pedig az állampárt prüdériájának lenyomataként a fegyelmi eljárás mellékleteként maradtak meg az utókornak.
Keveházi János Fortepanon is látható fotóin ilyen pikáns témák nincsenek. Nála a politika legdirektebben a május elsejei felvonulások képein jelenik meg, de privát felvételei megmaradtak az ’56-os forradalomról, sőt az 1944-es nyilasplakátokról is. Május 1-jei képeinek dokumentumértékét az adja igazán, hogy éveken át fotózta a növényolajgyárat képviselő felvonulókat. Különösen érdekes egymás mellett nézni az 1956 előtti, és a kádári restauráció nagy köztéri eseménye, az 1957. május 1. arcait. De máskor is: a kötelező párthűséget kifejező kommunista szentképek, a harci zászlóként vitt békegalambok, a politikai szimbólumokkal keveredő májusfa-imitációk, a gyárra utaló, üvegekkel ellátott napraforgók is beszédesek. Nem beszélve a felvonulók 200 százalékos tervtúlteljesítésével büszkélkedő táblákról.
Mára a munkaverseny eredményeinek gyári hirdetőtáblái is kivételes mementóvá nemesültek. A sztahanovista szappangyári munkások nyilaitól bőgő dollárfarkú amerikai fenevad egyenesen a politikai bestiárium címerállata lehetne.
A kőbányai gyár fotóköre azonban több, mint afféle politikai egzotikum. Ahogy Keveházinak is megadta a lehetőséget, hogy kibontakoztassa képi tehetségét, sokaknak tette lehetővé, hogy a közművelődés az életükben ne csak puszta szólam legyen. Ilyesmi ma már nemcsak a technológia elérhetőbbé válása miatt ritka, pedig lehetnek néhányan, akiknek hiányzik. „A kezdő fotósoknak valóban kell a baráti közösség, ahol megbeszélhetik problémáikat, tanácsot kaphatnak a tapasztaltabbaktól” – nyilatkozta a hajdani klubvezető.
A szappangyárban ez megvolt, és sok más hasonló, mára elveszett örökséggel szemben meg is maradt. Ma már se gyár, se komolyabb magyar olajipar – a rendszerváltás után egy gyanús privatizációt követően zárta be az új tulajdonos a gyárakat. Az egykori üzemi könyvtárosnak köszönhetően azonban velünk vannak a hajdani bérszámfejtők bevilágított portréi, a gyors- és gépíró kisasszonyok kitüntető figyelemnek szóló irodai mosolya, szabadszájú munkásnők kemény pillantásai és egy vállalati sörözés emléke, még ha kevesebb habbal is, mint az Hrabalnál elvárható lenne. Sörgyár helyett mégiscsak egy szocialista növényolaj- és szappangyár mementója ez, ott pedig a habnak nem a korsóban a helye.
Írta: Kolozsi Ádám | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan sorozat további cikkeit a hetifortepan.capacenter.hu címen találja. A blog a Fortepan és a Capa Központ szakmai együttműködésében valósul meg.
