Az utóbbi években annyira felkapott forgatási helyszín lett Magyarország, hogy lassan már a szemünk sem rebben, ha egy hollywoodi akciófilmben budapesti helyszíneket látunk. A Netflix januárban bemutatott akció sci-fije, a Halálos harcmező (Outside the Wire) színvonaláról így elég sokat elárul az a tény, hogy a magyar néző számára messze a Budapest-spotting okozza benne a legnagyobb izgalmakat. Minden más ugyanis annyira sablonosra és bárgyúra sikerült benne, hogy a „Mi fog történni?” kérdésnél sokkal érdekesebbnek bizonyulnak az olyan égető dilemmák, minthogy:
- Tényleg a Gazdagréti lakótelepet látjuk-e épp szétlőtt kelet-ukrajnai városkaként?
- A volt tévészékház tetején szaladgálnak az atomkódokkal?
- És vajon az V. vagy a VII. kerületben van-e az az utcasarok, amit az előbb amerikai dróntámadás ért?
A ráismerős játékhoz jó szívvel ajánljuk sorvezetőnek korábbi cikkünket a témában, de ez a bingózás sajnos nem kárpótol minket az épkézláb történet, az életszerű párbeszédek, a jó karakterek vagy legalább az igazán látványos akciójelenetek hiányáért. Az odáig rendben, hogy egy szórakoztatónak szánt, a Netflix futószalagjáról lehullott akciófilmen nem kell feltétlenül a nagyfokú eredetiséget számon kérni, de azért az nem ártana, ha lenne minimális karaktere a produktumnak. Legalább hunyorítva tudjuk komolyan venni a dolgot, vagy ha ez nem megy, akkor menthetné a helyzetet, ha lenne némi humora a filmnek, esetleg képes lenne itt-ott megmosolyogni a saját közhelyeit. Ám a Halálos harcmezőben nyoma sincs a Feláldozhatók- vagy a John Wick-filmek öniróniájának: Mikael Håfström filmje véresen komoly arccal hordja össze egy nagy kupacba a műfaj legelcsépeltebb paneljeit. A cselekmény középpontjában nagy morális dilemmák feszülnek háborúról, technológiáról, illetve az egyéni szabadság és felelősség határairól. A tét pedig természetesen nem lehet kisebb, mint a világ megmentése – vagy legalábbis Amerikáé, ami Hollywoodból nézve majdnem ugyanaz. Hát hogy is lehetne ilyen súlyos kérdéseket elviccelni?
Az időpont 2036, a helyszín Kelet-Európa, ahol épp véres polgárháború pusztít, az amerikai hadsereg pedig rendfenntartóként van jelen a térségben. Az ő egyik bázisukra érkezik meg Harp, a tehetséges, ám önfejű drónpilóta, aki eddig csak biztonságos távolságból szórta a rakétát az ellenségre, sőt, olykor a saját bajtársaira is. Felettesei részben büntetésként, részben érzékenyítő jelleggel küldték őt terepre, miután a parancsot megtagadva, önhatalmúlag tüzelt egy akció során, és döntése nyomán két amerikai katona meghalt, igaz, huszonnyolc másik megmenekült.
Harp veszélyes bevetésre indul egy titkos fejlesztésű, humanoid robotkatona, Leo oldalán, akivel, ha épp nem lövöldöznek, üvöltöznek vagy szaladgálnak, akkor arról filozofálnak, mit is jelent embernek lenni. A dilemmát az élezi ki, hogy a harcászati célokra gyártott Leo emberibbnek tűnik sok tiszttársánál, amit jelez az is, hogy velük ellentétben szereti a könyveket, és ha teheti, régi zenéket hallgat bakelitről. Ráadásul ő az, aki empátiát tanúsít akkor is, amikor a nála fejletlenebb harci robotokat, az úgynevezett Gumpokat verik az érzéketlenül gúnyolódó közkatonák.
A sci-fi klasszikus kérdései kerülnek tehát terítékre az ember és az általa öntudatra ébresztett technológia kapcsolatáról, de azért ne számítsunk Philip K. Dick-i mélységekre. Harp és Leo mondatai mindvégig a szívecskés háttérrel megosztott Facebook-bölcsességek intellektuális szintjén repkednek, hogy aztán belevesszenek a következő akciójelenet csatazajába. A Marvel-filmek Sólyomjaként sztárrá vált Anthony Mackie és a húszéves brit színésztehetség, Damson Idris párosából minden bizonnyal sokkal többet ki lehetne hozni, hiszen külön-külön már kiváló háborús filmben (A bombák földjén), sci-fiben (Black Mirror, Altered Carbon), akciófilm-szatírában (Pain & Gain) és drámában (Farming) is megállták a helyüket. Az alapanyag itt viszont láthatóan nem hagy nekik kibontakozási teret, és még kevésbé az amúgy kiváló karakterszínészeknek, mint Pilou Asbæk (Trónok harca, Borgen), vagy Michael Kelly (House of Cards).
Vigasztalódhatnánk persze a látvánnyal, de a film ezen a téren sem nevezhető különösebben impozánsnak vagy fantáziadúsnak. Leginkább a kényszeres igyekezet érződik rajta, hogy a szerényebb paraméterei ellenére is blockbusternek tűnjön. Igaz, egy valódi blockbuster is tud ugyanilyen steril, színtelen-szagtalan valami lenni – ezt Will Smith és Ang Lee bizonyította másfél éve a Gemini Mannel, amelyben szintén a budapesti forgatási helyszínek bizonyultak az egyetlen érdekes néznivalónak. A párbeszédek bárgyúságáról tehát sem az akció, sem a csavarosnak szánt cselekmény nem képes elvonni a figyelmünket. Mert minden egyes meghökkentőnek szánt fordulat csak tovább laposítja az eleve nem túl eredeti alapvetést, mígnem egy érdektelen és humortalan műfaji karikatúrává laposodik az egész történet. Márpedig az önmagukat komolyan vevő és fennhangon moralizáló karikatúráknál kevés idegesítőbb dolog akad.
Persze, ha nagyon akarnánk, felfedezhetnénk némi iróniát abban a tényben, hogy az ember és gép különbségéről lamentáló sci-fi pont olyan üres és sablonos, mintha egy algoritmus csinálta volna, amelyikkel előtte gyorsan megnézették a Terminátor-filmeket, a Szárnyas fejvadászt, az Ex machinát, a Kiképzést és Az élet árát, majd kiadták neki a feladatot, hogy mindezt próbálja összekombinálni egy új történetté. Bármelyik említett film újranézésével garantáltan jobban járunk, mint a Halálos harcmezővel.
Halálos harcmező (Outside the Wire), Netflix, 2021, 115 perc, 24.hu: 3/10
