„Minden kezdet merész” – ez a mottója a napokban indított Freeszfe alkotóműhelynek, amelybe az átalakítás ellen tiltakozó oktatók és diákok akarják átmenteni az egyetem szellemiségét. De minek a kezdete ez pontosan? Egy alternatív SZFE megalapításának?
Minden jel szerint igen, de ennél többet most nem mondhatok. És nem azért, mert titkolnivalónk van, hanem mert a döntések, amikkel kilépünk a nyilvánosság elé, általában hosszú, közös gondolkodás eredményei. Az alkotóműhelyről szóló közleményből egyelőre az a szándékunk olvasható ki, hogy a mostani méltatlan és nehéz helyzetben is a függetlenségünk és a szabadságunk útjait keressük. És persze tovább harcolunk.
Mit tart a harc legfontosabb frontjának?
A magam részéről ezt a harcot a kezdetektől fogva jogi küzdelemnek látom, még ha sok fontos szakmai vita és még több személyeskedő konfliktus veszi is körül. A lényeg mégiscsak az, hogy egy ponton el kell dőlnie: jogilag rendben van-e az, ami történik, vagy sem. És nemcsak nemzeti, hanem európai szinten is, mert ha kell, Strasbourgig is elvisszük az ügyet. Az EU polgárai vagyunk, az egyetemi autonómia pedig a közös európai értékeink sorába tartozik.
Az Alkotmánybíróság döntésén sok múlik majd.
Igen, ez most a legtágasabb keret, amiben megfogalmaztuk a panaszainkat. Ehhez képest pedig vannak apró-cseprőnek látszó ügyek, mint a sztrájkkövetelések, a félév érvényesítése vagy az új akadémiai vezetők kinevezésével kapcsolatos legitimációs viták. A különféle jogi szálak párhuzamosan futnak, de nagyon is összefüggenek egymással.
Rendszerszinten lehet, hogy nem meghatározóak, de egy diák vagy tanár életében az „apró-cseprő ügyek” sorsdöntőek tudnak lenni. Fullajtár Andrea például a napokban épp ezekre hivatkozva távozott az egyetemről, testi és lelki egészségét féltve az eredménytelen küzdelemtől.
Andrea szívvel-lélekkel küzdött velünk, sajnálom, hogy végül mégis egyéni döntést hozott, és hogy nem talált elég kapaszkodót ebben a közösségben ahhoz, hogy bírja cérnával a következő közös döntésekig. Tapasztalatom szerint a közös állásfoglalások, az együtt kiérlelt gondolatok bizonyulnak a leghatékonyabbnak, de már igen korán elhatároztuk, hogy az egyéni döntéseket is tiszteletben fogjuk tartani.
Több oktató beszélt arról, hogy az ellenállásban összekovácsolódott egy olyan közösség, ami korábban nem feltétlenül volt ennyire szolidáris. Önnek ez mindig elég támasz ahhoz, hogy ne szakadjon el a cérna?
Sokat fórumozunk, vitázunk, beszélgetünk. Nincsenek vezetőink, ezért bázisdemokráciában dolgozunk, amit kizárólag a szigorú, de méltányos kommunikációs szabályok strukturálnak. Egymástól is nagyon sokat tanulunk.
Visszatérő élményem, hogy egy témával kapcsolatban biztosan tudni vélem a legjobb megoldást, ám az órákig tartó vitában olyan meglepő szempontok és gondolatok árnyalják a képet, hogy kénytelen vagyok megváltoztatni korábbi elképzeléseimet.
Mióta az egyetemfoglalóknak el kellett hagyniuk az épületeket, és tüntetések sem lehetnek, kicsit háttérbe szorult az SZFE-ügy a nyilvánosságban. A belső párbeszéd, fórumozás ezek szerint ugyanolyan intenzíven zajlik, csak kevésbé látványos kívülről az ellenállás?
Kisebb és nagyobb csoportokban is sűrűn találkozunk. Ahogyan a nehézségek sem enyhültek, úgy az eszmecseréink sem veszítettek az intenzitásukból. A járvány által ránk kényszerített online létezés kevés előnyeinek egyike, hogy könnyen szervezhetővé és rugalmassá váltak az összejöveteleink. Mindenre nagyon gyorsan tudunk reagálni.
Az új vezetés szerint az „egyetem történetének legjelentősebb fejlesztési programja vette most kezdetét”, új, modernebb helyszínekkel és infrastruktúrával. Erről mit gondol?
Az egyetemet jól szolgálhatják a korszerű épületek és a minőségi eszközök, de a szabadság és a szellemi muníció hiányát nem lehet pótolni velük. A fejlesztések részleteiről keveset tudunk, de az új tanárok névsora elég sokat elárul a várható szellemi potenciálról. Az, hogy a modellváltás után sikerült azonnal megtriplázni az egyetem költségvetését, az új vezetés politikai lojalitásának nyilvánvaló jele. Velünk szemben viszont többször megfogalmazódott a vád, hogy egyetlen kormánnyal sem voltunk képesek dűlőre jutni a fejlesztéseink ügyében. Megerősíthetem, hogy a politikai nyomásgyakorlásnak mindig ellenálltunk, bármilyen kormány próbálkozott is vele. Én ezt nem gyengeségnek, hanem a függetlenségünk és az integritásunk bizonyítékának gondolom.
Mint mondta, az SZFE-ügyet főleg jogi küzdelemként fogja fel. Ezek ismérve, hogy akár évekre is elhúzódhatnak, az egyetemet viszont nem lehet felfüggeszteni. Addig miként tartható fenn az oktatás ebben a kaotikus, bizonytalan, meghasonlott hadiállapotban?
Nehezen. Ezért a közösségünkön belül ezzel kapcsolatban is szenvedélyes eszmecserék folynak. A covid-helyzet miatt egyelőre várat magára a pillanat, amikor el kell döntenünk, hogy kívánunk-e egy fedél alatt dolgozni azokkal, akikkel erkölcsi, szakmai és jogi vitában állunk. Utóbbiak esetében vannak halasztó hatályú rendelkezései a bíróságnak, amelyek az új SZMR-t, illetve az illegitimnek tartott vezetők különböző intézkedéseit blokkolják arra az időre, amíg világos jogi döntés nem születik. Ezek miatt, és az új vezetés képzetlensége miatt alakulhatott ki az az állapot, amelyben két-három hetente születnek újabb és újabb, önmagukat is cáfolni kénytelen rektori-kancellári rendeletek, amelyek sem a jogi környezettel, sem az egyetemünk működési gyakorlatával nem összeegyeztethetőek. Ezen persze nem csodálkozom, mert pontosan emlékszem, hogy friss vezetőként nekem is milyen nehéz volt felvenni a szálakat és átlátni a folyamatokat.
Több hallgató és oktató említette pozitívumként, hogy az utóbbi években a színházi és filmes részleg elkezdett szorosabban együttműködni, a blokád pedig csak még tovább erősítette a kreatív kapcsolatot. Most viszont úgy tűnik, különböző városrészekbe szervezik ki az intézeteket. Önmagában a fizikai elhelyezés mennyire akadályozza az integrációt?
Az elmúlt években sokat ábrándoztunk egy olyan kampuszról, amelynek a tervezésekor megvalósíthatjuk a különféle képzéseink fizikai és szellemi integrációját. Ha az új vezetésnek léteznének kampusz-tervei, logikus lépés lenne, hogy eladják a meglévő épületeket – azok árát is beleforgatva az új létesítményekbe, s ekkor – a MOME példáját látva –, egy nehéz, átmeneti időszak következne valamely ideiglenes helyszínen, ami után birtokba lehetne venni az új épületet. De nem tudunk róla, hogy lennének ilyen tervek. Ha vannak, azok biztosan nem az egyetemi közösség bevonásával készülnek. Most tűzoltás zajlik, az Ódry Színpad bezárása pedig szimbolikus gesztusnak látszik. Egyáltalán nem tudjuk, mivel szándékoznak helyettesíteni azt a helyszínt, ahová évtizedek óta a legfontosabb vizsgaelőadásokat szoktuk tervezni.
Az október 23-i tüntetésen voltak arra utaló jelek, hogy az SZFE-ügy kitörhet az elszigeteltségből és össztársadalmi vagy felsőoktatási tiltakozássá szélesedhet. Folytatás eddig nem látszott, most viszont újabb egyetemeknél lett téma az erőltetett tempójú modellváltás és az autonómia megőrzése iránti aggodalmak. Folyik egyetemközi párbeszéd ez ügyben?
Az ősszel voltak hallgatói fórumaink különböző vidéki városokban, ahol azt tapasztaltuk, hogy szinte teljes az ismerethiány a modellváltással és az egyetemi autonómiával kapcsolatban. A helyzet mostanra változni látszik. Az első pécsi, szegedi nyilatkozatokból visszaköszönnek azok a helyzetek és felismerések, amiken mi már rég túl vagyunk. A mi három-négyszáz fős egyetemünkhöz képest itt tízezres nagyságrendű közösségekről van szó, ami egyfelől hatalmas erőt jelent, másfelől sokkal nehezebb a mozgósítás, az érdekek összehangolása. Palkovics László mindenesetre máris azt nyilatkozta, hogy mostantól önkéntes lesz a modellváltás, kizárólag azokkal fog megtörténni, akik azt maguk is óhajtják.
De akkor egyelőre nincs érdemi jele egyetemközi összefogásnak?
Figyelünk egymásra, és a magam részéről szükségszerűnek is látom, hogy ez a szolidaritás végre létrejöjjön. De most is a hallgatók azok, akik a legnagyobb erőt képviselik, s ahogy az SZFE esetében, úgy a többi egyetemen is a hallgatókon és az érdekképviseleti szervezeteiken fog múlni, hogy mekkora ellenállást képesek kifejteni.
Az SZFE-n ősz óta zajlik a dolgozói sztrájk, de az önök állítása szerint az oktatás eközben is zavartalanul folyt. Ez hogy jön össze?
Egy egyetem esetében a sztrájknak inkább szimbolikus jelentősége van. Egy termelő üzemmel ellentétben mi nem tudunk – és nem is akarunk – anyagi károkat okozni. A fő célunk az volt, hogy jogilag is bizonyítsuk: az autonómiakövetelés törvényes sztrájkalapot jelent. Bár ez sikerült, mégsem tudjuk tárgyalásra kényszeríteni az új vezetőket, akik – megítélésünk szerint – ezzel is jogsértést követnek el. A sztrájktevékenységünket úgy osztjuk be, hogy ne sérüljenek a hallgatók érdekei, és az oktatás maradéktalanul meg tudjon valósulni.
A blokád végéig nemcsak az ellenállás, de a szélesebb társadalmi szolidaritás gesztusai is nagyon látványosak voltak – tömegrendezvényekkel és piros-fehér szalagokkal az ablakban. Most ez is kevésbé látható. Abból érzékelnek valamit, hogy mennyi maradt ebből a támogatottságból?
Nekünk nincsenek Kubatov-listáink vagy országos méretű adatelemző kapacitásunk, amikkel folyamatosan szondázhatnánk a közvéleményt. Fontos kérdésekben a saját egyetemi polgárságunk körében szoktunk felméréseket végezni, mindannyiunk okulására. A Covid-járvány olyan össztársadalmi problémának bizonyult, ami felülírt mindent. Örültem, hogy ezt a hallgatók is belátták, és méltósággal tudtak kivonulni az egyetemi blokádból. Voltak aggodalmaim azzal kapcsolatban, hogy a dolog netán sokkal fájdalmasabban érhet majd véget.
A fizikai agressziótól félt?
Az is előfordulhatott volna, de a blokád kifáradása, szétmállása legalább olyan fájdalmas végkifejlet lett volna. Így viszont emelt fővel, nagyon bölcs döntést hozva zárult le az ellenállásnak ez a fontos és felemelő szakasza. A tiltakozás azonban nem ért véget.
Jósolni természetesen képtelenség, de lát egyáltalán „ideális” forgatókönyvet az egyetemi közösség számára?
A legjobb az lenne, ha jogi megoldás születne. Mi intézményi garanciákért harcolunk és nem hiszünk a személyi garanciákban. Sára Balázs fején találta a szöget, amikor azt találta mondani: azért vállalta el az intézetvezetést, mert ha nem vállalja el, elvállalta volna valaki más.
Én azt szeretném, ha az alkotmány, az alapító okiratok, és az SZMSZ senki számára nem tennék lehetővé az ilyen deportálásokat és beköltözéseket, akármelyik párt támogatását élvezik is. Azt szeretném, ha olyan alkotmánybírósági ítélet születne, amiben alkotmányellenesnek minősülne az egész eljárás, és vissza lehetne térni a kezdőpontra vagy még annál is tovább, amikor a magyar egyetemi autonómia elszenvedte az első csapásokat. Mi közös értékeket védünk, nem jobb vagy baloldaliakat.
