Faye Dunaway karrierjének ívéről sokat elmond, hogy legemlékezetesebb alakítása az utóbbi évekből nem egy filmszerep, hanem az Oscar-gálák történetének legnagyobb bakija volt. A 2017-es ceremónián egykori legendás partnerével, Warren Beattyvel adhatták át a legjobb filmnek járó díjat. Egy hiba folytán azonban rossz borítékot kaptak, ami Beattyt láthatóan meg is akasztotta az „And the Oscar goes to…” mondat befejezésében, ám a mindig határozott Dunaway ezúttal is kézbe vette az irányítást, és – miután kissé megdorgálta a tétovázó Beattyt – hangosan és artikuláltan beolvasta a mikrofonba: La La Land. A tévedésre csak percekkel később derült fény, dermesztően kínos jeleneteket okozva azzal, hogy a színpadon hálálkodó La La Land alkotóinak vissza kellett adniuk az Oscart, hogy megkaphassák az igazi győztesek.
Belülről átélni rettenetes lehetett, de kívülről nézve első osztályú tragikomédia volt, egy újabb bizonyíték arra, hogy az élet a legjobb rendező. Ám nemcsak a tökéletes dramaturgia miatt válhatott ez Faye Dunaway legemblematikusabb pillanatává az utóbbi egy-két évtizedből, hanem azért is, mert – bár egyáltalán nem volt tétlen – a filmjeivel nem igazán tudta felhívni a figyelmet magára. Az ő nagy korszaka ugyanis a tágan értelmezett hetvenes évek volt (a hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek elejéig), ezalatt viszont két-három életműre elegendő klasszikusban szerepelt, a kor legnagyobb rendezőivel és sztárjaival közösen dolgozva.
Pályája egyértelmű súlypontja jól látszik abból is, hogy a mi 8+1-es születésnapi filmválogatásunkban is erősen felülreprezentáltak az 1980 előtti szerepei. A háttérbe szorulás egyik oka lehet Hollywood szexista kettős mércéje is, ami méltánytalanul bánik a korosodó színésznőkkel.
Elönt a méreg, hogy sokan azt hiszik, túl öreg vagyok, hogy eljátsszam Jack Nicholson vagy Clint Eastwood szeretőjét egy filmben. Miért kéne állandóan nővéreket és anyákat játszanom, mikor az olyan, nálam amúgy idősebb fickóknak, mint Jack és Clint, simán lehet feleannyi idős szeretőjük a vásznon?
– fakadt ki 2008-ban Dunaway. És a kérdése jogosnak tűnik, csak remélni tudjuk, hogy ezt igyekszik jóvá tenni Hollywood, és a következő évtizedben ismét megkínálják néhány erős karakterrel. Addig viszont idézzük fel felejthetetlen szerepeit.
Bonnie és Clyde
Az 1967-ben bemutatott Bonnie és Clyde nemcsak Faye Dunaway pályáján számít mérföldkőnek, de az egyetemes filmtörténetben is. A rendező, Arthur Penn egyszerre merített ihletet a harmincas évek amerikai gengszterfilmjeiből és a francia új hullámból. A bankrabló szerelmespár története erőszakosságával és szabálytalanságával sokkolta a korabeli közvéleményt, de felszabadító hatásúnak bizonyult egy teljes filmes generáció számára, amelynek élharcosaiból a következő évtizedben kinőtt Új Hollywood – erről a (mű)vérben fogant művészeti reneszánszról bővebben itt olvashatnak:
A 26 éves Dunawaynek nem ez volt az első szerepe, hiszen színpadon már voltak sikerei és két Otto Preminger-filmben is kapott mellékszerepeket olyan színészek oldalán, mint Michael Caine vagy Anthony Quinn, de a nagyközönség számára még teljesen ismeretlen volt az arca. Ezen változtatott nagyot a Bonnie és Clyde, ami egy csapásra sztárt csinált belőle, sőt, rögtön stílusikont is. Utóbbiban – Dunaway természetes eleganciája mellett – komoly szerepe volt Theodora Van Runkle jelmeztervezőnek is, mert ő vette rá a színésznőt, hogy a praktikus hosszúnadrág helyett rövid szoknyákban és menő, színes kosztümökben raboljon bankot. Ez az öltözködési stílus hatalmas sikk lett azokban az években, Dunaway pedig hamar a magazinok címlapján találta magát. Nem csoda, hogy későbbi filmjeiben is ragaszkodott hozzá, hogy Van Runkle legyen a jelmeztervezője. A hírnévvel együtt persze a pletykák is megtalálták Dunawayt, aki egész pályája alatt igyekezett a magánéletét gondosan leválasztani munkájáról és a nyilvánosságról. Visszatérő találgatások tárgya volt, hogy vajon viszonyba keveredtek-e a forgatás alatt a kor nagy nőcsábászával, Warren Beattyvel. Dunaway egyszer azt nyilatkozta, hogy a profizmus jegyében sem Beattyvel, sem későbbi szereplőtársaival – mint például Steve McQueen, Jack Nicholson, Dustin Hoffman, Paul Newman, Robert Redford, Marlon Brando, Kirk Douglas, Anthony Quinn vagy Johnny Depp – nem létesített romantikus kapcsolatot. Az egyetlen kivétel Marcello Mastroianni volt, akivel 1968-ban szerettek egymásba Vittorio De Sica Szeretők című filmjének forgatásán. Kapcsolatukat titokban kellett tartani, mert Mastroianninak felesége és két gyereke volt. Két év után végül szakítottak és Mastroianni visszament a családjához, de évtizedekkel később mindketten beszéltek arról, hogy a másik életük nagy szerelme, és sajnálják, hogy el kellett engedni.
A Thomas Crown-ügy
A sakk még soha nem volt ilyen szexi
– írtuk tavaly A vezércsel című Netflix-sorozat kritikájában, de ez persze erős túlzás ebben a formában. A sakk ugyanis már 1969-ben is nagyon szexi tudott lenni, amit ékesen bizonyított Faye Dunaway, aki A Thomas Crown-ügy című filmben egy erotikusra sikerült sakkparti során csábította el Steve McQueent.
Az alapsztori ezúttal is bűnügyi: McQueen egy dúsgazdag playboyt alakít, aki puszta hobbiból, a szórakozás végett rabol bankot, Dunaway pedig ezúttal nem a bűntársa, hanem a nyomába szegődő biztosítási nyomozó. Persze a detektívmunkát némileg bonyolítja köztük erősödő szexuális vonzódás. A film mintha egy thrillernek álcázott divatbemutató lenne, McQueen minden öltönyében és lezser sportszerelésében megvillanthatja sármját, Dunaway pedig 29 különböző ruhakölteményben tűnik fel a vásznon. A Thomas Crown-ügynek készült egy remake-je is harminc évvel később, amelyben az ekkoriban a csúcson lévő Pierce Brosnan játszotta a címszerepet, Rene Russo pedig a nyomozót. Viszont Faye Dunaway is szerepel a filmben, csak már nem a műkincsrabló Crown szerelmét, hanem pszichiáterét alakítja.
Kis nagy ember
A bivalyerős indulás után Dunaway feltűnt pár gyengécskébb, feledhető filmben is, de 1970-ben már újra Arthur Penn-nel, a Bonnie és Clyde rendezőjével forgatott, amiből megint egy klasszikus sült ki. A Thomas Berger regényéből adaptált Kis nagy ember jó adag önreflexióval és szatirikus humorral forgatja ki az amerikai identitást építgető westernfilmek toposzait, miközben ahol csak tud, beszól a vietnami háborúba egyre inkább beleragadó establishmentnek. Dunaway ugyan nem a főszereplő, de így is emlékezetes alakítást nyújt a szexuálisan kiéhezett lelkészfeleségként, aki kétségbeesetten igyekszik elcsábítani az indiánoktól hozzájuk került Jack Crabbet. Ezzel a túlfűtöttséggel természetesen megidézi a Crabbet alakító Dustin Hoffman pár évvel korábbi kultuszfilmjét, a Diploma előttöt is, ahol szintén egy idősebb nő nyomult rá. Mrs. Pendrake karaktere Dunawaynek lehetőséget adott arra is, hogy megcsillantsa komikusi képességeit, amire ritkán volt alkalma pályája során.
A három testőr, avagy a királyné nyaklánca
Alexander Dumas kardozós-szerelmes regényében minden megvan, ami egy jó kalandfilmhez kell, így nincs abban semmi meglepő, hogy a mozi feltalálásától kezdve sorra készültek az adaptációk belőle. Az egyik legidőtállóbb ezek közül Richard Lester 1973-as feldolgozása, A három testőr, avagy a királyné nyaklánca (majd a nem sokkal később bemutatott A négy testőr). Az Egy nehéz nap éjszakáját is jegyző Lester eredetileg a Beatles tagjaival akarta leforgatni a sztori modern paródiáját, de miután ez a terv dugába dőlt, egy sztárokkal teletömött, konvencionálisabb kosztümös filmet csinált. Oliver Reed, Charlton Heston, Richard Chamberlain, Raquel Welch mellett ott volt a nagy nevek között Faye Dunaway is, aki Milady de Winterként szórakoztatóan ármánykodott Richelieu bíboros szövetségeseként. Ez a film nem forradalmasította a műfajt, de – részben épp az alakítások miatt – ötven év után is kiváló szórakozást nyújt, amit jelez az is, hogy kirobbanthatatlan a tévécsatornák műsoráról.
Kínai negyed
Valószínűleg a legjobb film, amit valaha csináltam
– mondta a Kínai negyedről egy öt évvel ezelőtti interjúban Dunaway, és kik vagyunk mi, hogy vitába szálljunk vele? Roman Polanski híres, minden ízében hipnotikus neonoirjában Dunaway alakítja az ellenállhatatlan, sötét titkokat őrző femme fatale-t, aki belerángatja a Jack Nicholson által megformált magándetektívet élete legzűrösebb ügyébe, amiből soha többé nem is tud már kikeveredni. Bár Dunaway a jelek szerint utólag reálisan látja a film értékeit, de a forgatás során állítólag hatalmas harcai voltak Polanskival. A rendező kemény kézzel fogta a színészeket, és a történet nem hivatalos verziója szerint még mosdóba sem engedte ki Dunawayt munka közben, aminek egy csúnya konfliktus lett a vége. A színésznő sokkal jobban kijött partnerével, Jack Nicholsonnal, pedig az lekevert neki egy kiadós pofont a forgatás alatt. Na persze nem hirtelen felindulásból: Nicholsont maga Dunaway kérlelte, hogy a pofozós jelenetben valóban üsse arcon őt, mert bántóan hiteltelennek érezte a mímelt verziót. A döntés művészileg helyesnek bizonyult, ugyanis ez a verzió került be a film végső változatába.
A keselyű három napja
A hetvenes évek paranoia-thrillereinek egyik klasszikusa, amely jól tükrözi az amerikai társadalomban ekkor uralkodó kiábrándultságot és bizalmatlanságot a hatalom iránt. Robert Redford alakítja a CIA-nak dolgozó bölcsészt, aki egy titkos leszámolás egyetlen túlélőjeként menekül, és ejti túszul Faye Dunawayt, vagyis az általa megformált Kathy Hale-t, hogy elrejtőzhessen a nő lakásában. A dologból persze itt is szerelem lesz, ami felvet bizonyos kérdéseket, de Sidney Pollack nem ragad le ezeknél, biztos kézzel vezeti a nézőt az újabb izgalmak és a híres nyitott befejezés felé.
Hálózat
A Hálózatot többen profetikus filmnek nevezték az utóbbi években, és Sidney Lumet 1976-os, maró humorú szatírája tényleg nem sokat vesztett az aktualitásából. Peter Finch alakítja a kétségbeesett tévés műsorvezetőt, aki élő adásban jelenti be, hogy egy hét múlva a kamerák előtt öngyilkos lesz, mivel a gyengébb mutatók miatt leveszik műsorát a képernyőről. A nézettség erre persze az egekbe szökik, mire a Faye Dunaway által játszott mindenre elszánt tévés producer meggyőzi, hogy indítson náluk egy új műsort, amiben kedvére szidhatja a társadalmat romba döntő médiát. A Hálózat izgalmasan mutatja be, hogy válik termékké az indulat, és hogy a profitmaximalizálásra épülő showbiz-média milyen zökkenőmentesen képes integrálni magába az ellene irányuló rendszerkritikát, ezzel kihúzva a vádak méregfogát is. Dunawaynek ez a szerep hozta meg első, és eddig egyetlen Oscar-díját, noha ezelőtt már kétszer jelölték a Bonnie és Clyde-ért, valamint a Kínai negyedért.
Törzsvendég
„Ez az éjjel-nappal piáló karakter jelenti az utamat vissza a fénybe. Nagyon fontos számomra ez a szerep. A Hálózat óta nem éreztem ekkora szenvedélyt egy karakter iránt sem. A visszatérés ígéretét láttam meg a sebezhető Wanda dicstelen, lecsupaszított arcában” –nyilatkozta Dunaway az 1987-ben bemutatott, Törzsvendég című indie-drámáról, amelyben Mickey Rourke oldalán próbálja alkoholba fojtani szerelmi bánatát. A forgatókönyvet maga az alapmű szerzője, és a dekadens, kocsmai költészet koronázatlan királya, Charles Bukowski írta, aki ellentmondásosan viszonyult a filmhez. A mainstreamtől távol maradó Törzsvendéget ugyan bemutatták a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában, jelölték Golden Globe-ra, és a kritika is szerette, de nem adott új lendületet Dunaway karrierjének. Alakítása így is emlékezetes, és újra bizonyítja, hogy kevesen tudják olyan karizmatikusan kifújni a cigifüstöt a bárpultnál ülve, mint ő. Dunaway a következő évtizedben is szerepelt egy hányattatott sorsú, piacilag nem sikeres, de bizonyos körökben kultikussá váló függetlenfilmben, az Emir Kusturica által rendezett Arizónai álmodozókban.
+1 Columbo: Nehéz ügy
A kilencvenes években Dunaway épp egy tévés krimisorozatra készült, amiben ő játszotta a női detektívet. Felhívta tanácsért a műfaj egyik nagyágyúját, Peter Falkot, ám beszélgetésükből végül az lett, hogy Falk leporolta egy régi forgatókönyvét, amihez csak a megfelelő színésznő felbukkanására várt, és felkérte Dunawayt a női főszerepre. A Nehéz ügy című másfél órás epizód igazi jutalomjáték Dunawaynek, aki erőszakos pasiját teszi el láb alól, hogy aztán Columbo a nyomába eredjen. A nyomozást úgy igyekszik kisiklatni, hogy elcsábítja a detektívet, még egy csók is elcsattan kettejük között, de a vesztét természetesen így sem kerülheti el. Már csak az a kérdés, hogy mit szól mindehhez a hadnagy úr felesége!
