A múltat is látja a tenyérből a józsefvárosi jós

Tudja, hogy az idő azon részében, amely az ő ideje is, Budapest a világ közepe. És ebben az időben van két mozdíthatatlan pillanat, dátummal meghatározható. Az első az, amikor felrobban a busz. A második, amikor a József utca 18. szám alatti, két embernél többet befogadni képtelen, üzlethelyiségből kialakított jósszalonban megérti az ábrát. Egy tenyér ábrájában azt, hogy az eszement káosznak a rajzolata képes magyarázatul szolgálni. Mire? A valóságra?

1.

Judith áttöri magát a tömegen, előkotorja a táskájából az amúgy füttyjelre is megszólalni képes slusszkulcstartót, s távirányítással kikapcsolja a jósda riasztóját. Leveszi a lakatot, kinyitja az ajtózárat, és betaszítja az ajtót. Megvannak az árnyai, konstatálja, amint belép a helyiségbe. Az asztal borvörös bokharáján fénysávok hevernek, az útjukba került tárgyak sötét árnyékai haránt fekszenek a padlón. Árnyékkutyák. Vagy árnymacskák. Az ebek hasznosabbak s hűségesebbek. Biztonságban érzi magát.

– Ideje elkezdeni – nógatja önmagát. Rápillant a mikrofonra, tegnap este bizony elfeledte kikapcsolni. – Kint is hallották – mondja továbbra is fennhangon. – Sebaj.

Valóban, a járdán némelyek fölkapják a fejüket, s értetlenül pillantanak az üzlet felé. Kizárólag egy tétován imbolygó vénasszonyt láthatnak, aki egy csillogó műszeren babrál.

– Szép napot! – köszön ki rájuk a mikrofonon keresztül Judith. Úgy érzi magát, mintha pulpitusra emelt, kivilágított terráriumban sertepertélne. – Szép és sikeres napot mindenkinek! Kezdődik a rendelés.

Egyetlen mozdulattal függönyözi el a helyiséget. Ő azért kilát, a tüll ilyesmire lehetőséget ad. Judith sejti, nem lesz forgalma. Délelőtt bizonyosan nem lesz látogatója, hogy megállapítsa, ahhoz elég volt a kártyalapjaira pillantania. A városi szmog és a szélcsendes idő nem kedvez effajta munkának, így a megélhetésének sem. De az sem, ha forrong a város.

Csak éppen itt mindig s minden forrong. Lehet, éppen ez a hely lényege.

– Ideje elkezdeni. – De ez sem több, mint a napi rutin. Túl kell mindent élni.

Előhúzza a katalógusát. Doboznyi gyűlt össze évek alatt a feljegyzéseiből, nagyjából rendszerezte már a leskribált megállapításait, amolyan pozitivista mű rejtőzik a tényanyagok halmazában, meglehet, tudomány sosem válik belőle. Nem olyan a dolog természete. Az arcon megjelenő érzések többsége együttesében sem, külön-külön sem a biológiai örökségeket jeleníti meg, még csak nem is a testi folyamatokat. A társadalmi sajátosságok lenyomatai. A sírás például, holott kétségtelen, van fiziológiai alapja is, hiszen érzelmi megrázkódtatás váltja ki minden esetben, hacsak nem színész produkálja, alapvetően az emberi szocialitás terméke. Ámbár mondható, hogy a temetésen tapasztalható zokogás kizárólag az európai emberközösségek számára követendő norma. A közép-amerikai indiánnál az örömöt sírással szokás megjeleníteni. A buddhista pedig lakonikusan búcsúzik a szerettétől, a sírás kifejezetten hitetlenségének lenne a jele. Judith elérkezettnek találja az időt, hogy terepismerete, világlátottsága és gyakorlata nyomán elkészítse a mosoly atlaszát.

Maga elé rakja valamennyi emberi rassz alcsoportjainak koponyarajzát. Megfakult, sokszor megnézett, kartonra nyomott sziluettek. Kétségtelen, az arckoponya csontjainak reliefje és egymáshoz való aránya, a ráfekvő izmok és ízesülések plasztikája befolyásolja a faces kifejezéseinek lehetőségeit, de hogy miként valósulnak azok meg, nos, annak rendjét az istenért sem képes fölfedezni. Nézi a bizakodó, kedélyes, joviális személyeket, a mosoly megjelenése egzaktul leírható a derűvel, életvidámsággal, optimizmussal és a nyíltsággal. Telve a környezet iránti bizalommal, amellyel partnere felé fordul az ember.

Ha nincs benne rend, akkor abban sem képes a mintázatot fölfedezni, amit tapasztal.

Egykor két csoportba tudta osztani a mosolyképeket, s ez a felosztás továbbra is megváltoztathatatlannak tűnik. A kisebbik halmaz ábráinak értelmet képes tulajdonítani, a másikban kizárólag az a közös, hogy az arcok ugyan az első pillanatban megnyerőek, sőt rokonszenvesek, de a pillanat szétfoszlásával egytől egyig maszkosnak érzi őket. Az archaikus társadalmak kevésbé megbízható, egzaktnak nem mondható vizsgálataiban, amelyeket az antropológusok először is a néprajzi kutatásaik során dolgoztak ki, nem talál fogódzót. Csakis a korai gondolkodás modellélőlényeinek, az amúgy mosolygásra képtelen kutyáknak az észjárását megfigyelő kutatóktól kap útmutatást. A kutyák többnyire csupáncsak igéket ismernek – szaladni, elbújni, támadni, enni –, főneveket – erdő, ajtó, etetőtál – alig, az elvont főneveket – búvóhely, kijárat, étkezési hely – még kevésbé. S főnevek nélkül nincs elmondható története senkinek, ismeri fel s vonja le Judith a maga következtetését, legfeljebb cselekvési láncolat jöhet létre, s válik az igék révén kifejezhetővé. Igen, a mosolyképek azon részéből, amelyet semmitmondónak érzékel, semmilyen történetet nem képes kibontani.

A morfondírozástól elvonja a figyelmét a külvilág. Sűrű sorokban vonul a tömeg a főutca irányába. Zajtalan masíroznak az emberek, fiatalok, idősek, nők, férfiak, jól öltözöttek és toprongyosak, csupa néma magyar. Az a félelmetes bennük, hogy hangtalanok. Fegyelmezettek, és nem csapnak lármát. Surrognak, mint vonuláskor a varjak. Transzparenseket emelnek a fejük fölé, amelyeken trágár kifejezések olvashatóak, olyasmik, amelyeket a huszadik századi regényekben sem szokás leírni. Újabban a politikusok s még inkább a politikából kiebrudaltak szokása. A nemiséggel, a tápanyagcserével kapcsolatosak – Judithnak eszébe villan Nancy egykori megjegyzése: figyelje csak meg, a társadalomban a hatalmi visszaélés első jele az, amikor a fajfenntartással és az egyéni élet megtartásával kapcsolatban nyilvánosan jelentkeznek a káromlások. Amikor eljut az ember a másik ember nyelvi kiirtásához.

Transzparensek vonulnak, vagy állampolgárok?

A káromkodás, a durva, alig artikulált beszéd az erőszak jele, az uralkodás kifejező eszköze. Amúgy hasznos, mivel jelzi, hogy az ember személyiségében hol húzódik az állati és az emberi határvonala.

A káromkodással kapcsolatos szavak azok, amelyek az emberi nyelvben minden más előtt jelennek meg. Az agytörzsben lokalizálhatóak, s nem a magasabb funkciót ellátó agykéreg rétegeiben. A vetélytárs ócsárlása, az ellenfél leszólása, szidalmazása, az ellenség semmibevétele jön létre először az emberi kommunikációban, majd csak később következnek a kompromisszumhoz s jóval később a történések árnyalt elmondásához szükséges kifejezések.

A mosoly azoknak szól, akikkel közös csoportban vagyok. Akiknek a számára jelzem, hogy azonosnak tekintem magammal őket, vagy magamat velük.

Az utcai tömegben senki nem mosolyog. Igaz, nincs köztük sem kínai, sem kubai, sem vietnámi, sem arab. Még csak cigány sem. Ők akkor is mosolyognak, amikor nem. Ennyire elszánt, rezzenéstelen arcú, üres tekintetű embereket Judith pusztán az intézet ápoltjai között látott.

Nincs mit tenni. Megtörli a homlokát. Felemelkedik a székéből, karjával rátámaszkodik az asztallapra. Egyidejűleg nézi az összes képet, hagyná magát azonosulni a benyomásaival. Hiába. Nincs eredmény. Aztán odahúzódik a függönyhöz, szemlézi a vonulókat. Van rendezettségük, kétségtelen. Mindegyikük jelre vár, s ez a várakozás szervezi őket egységbe.

– Tanítást elváró lények vagyunk – állította Judithnak az utolsó beszélgetésükön Törp papa –, akik kizárólag a felénk irányuló közlési helyzetek és önkények révén alakítjuk ki a kulturális normáinkat. – Néhány nappal korábban érkezett meg Izraelből, s az onnan hozott személyes üdvözletek, apró tárgyak átadása miatt kereste Judithot. Haifa mellett üdült, éppenséggel abban a tengerhez közel eső kisvárosban, ahol egykor Judith egy évet tartózkodott, de aztán mégsem találta a települést életre alkalmasnak. Pedig sokáig hezitált, mielőtt ott keres magának foglalkozást és lakhelyet: választása azért esett Tirat-Carmelra, mert azon városok egyike, ahol kevés a zsidó lakos. Főként arabok élte város, őshonosokkal és Afrikából, mindenekelőtt Marokkóból odatelepültekkel. A Golán-fennsík közelsége azonban nyugtalanítja, mégsem biztonságos, ha egyszer csak bomba hullhat az ágyába. Bombából egy elég volt, az, amely a Ferihegyre tartó autóbuszt felrobbantotta Budapest külvárosában. – Az emberé az egyetlen tanításra vágyó faj.

– Mármint a földön – kajánkodik Judith. Törp papa irtózik minden ezotériától és a földön kívüli civilizációban bízó tudománykodástól.

– De mi köze ehhez a mosolyomnak?

– Annyi, hogy jelzed, nyitott vagy a társas viselkedést elfogadni s annak céljaival azonosulni.

– A mosoly a közösség jele? A mosoly az a csavarmenet, amelybe hatolva egybeeresztékelhető és összetartható egy csoport?

– Hát mi más is lenne? A mosoly jelzi, hogy gondolatot tulajdonítunk a másik viselkedésének. Azaz érzékeljük, hogy annak célja van.

Törp papa annak utána elköszön. Totyogva távozik. Aprókat lép, mert élemedett kora miatt nagyobbakra nem képes. Mint egy gyermek. Mint Hanna, ha nem az éjszakában rohan.

Az utcai tüntetőket – az az érzése Judithnak, hogy téli álomba vonuló, végtelen raj – nem fűti semmi izgalom, nincs meg bennük az a láz, amely a felháborodottság nélkülözhetetlen jellemzője. Az utca tájolását követve keletről nyugatnak monoton sodródnak, mígnem az okoz némi nyugtalanságot, hogy feltorlódik, oda-vissza hullámzik a tömeg. Néhány perc céltalan téblábolás után, szinte vezényszóra aztán mindenki hátrafordul. Masíroznak az utca másik vége felé.

Judith Izraelből kapott ajándékai között egy szórakoztató könyvecske is akad, magyar nyelvű, miniatűr nyomdatermék. Örkény átírt egyperceseit adta ki valaki a Közel-Keleten, kalózkiadásban, s annak egyik példánya vált kedvelt olvasmányává. Ha felcsapta, miként az Egri csillagokban Jumurdzsák a Koránt, mindig megtalálta benne az aznapra szóló útmutatást. Mielőtt ismét friss szemmel felügyelné a tüntetést, mintha ezt olvasná:

„Hozott egérrel és szalonnával kapcsolatépítést vállal dr. Varsányiné.”

Judith ma másodjára is a szájába vesz egy ceruzát. Sosem írt vele, csupán ki van hegyezve. Újabban hegyezett ceruzákat lehet csupán vásárolni. Igen, Judith reggelenként, alighogy fölébred, ceruzát illeszt a szájába. B11-est. Inkább a zöldre festettet kedveli, és nem a barna, színezetlen héjút. Fél órán át tartja az eredetileg más célra alkalmas íróeszközt a fogai között. Mindkét szájszögletén túlnyúlik a ceruza, így nem csupán az ajkait egyenesíti ki, de az arcgödrét is benyomja, mélyíti. Olykor eszébe jut, ha bárki látná, akkor fogazatával botot hurcoló kutyát érzékelhetne. Talán egy vén, kopott szőrű agarat.

Géczi János: A tenyérjós

Athenaeum, 2019