10. Borat 2.
A Borat utólagos mozifilm: Produkciós kenőpénz szállítása az amerikai rezsimnek a Kazahsztán egyszeri dicsőséges nemzetének hasznára, avagy polgári nevén a Borat 2 két okból is bebiztosította helyét a listánkon. Egyrészt önmagában is bivalyerős darab, másrészt pedig ennél pontosabb kordokumentumot nem nagyon kaptunk idén, pedig épp benne ülünk a dokumentarista műfajok reneszánszában. A második Borat-film keserédes korszellemisége akkor domborodik ki leginkább, ha a kedves néző, mint én, szoros egymásutánban nézi meg az előzménnyel: az első Borat 2006-ban még extrém, elrugaszkodott túlzásai miatt volt őrülten vicces, a második viszont azért, mert zavarba ejtően sok hasonlóságot mutat a valósággal.
Borat Szagdijev 2006-ban élesen kilógott az amerikaiak közül, 2020-ra viszont a rasszizmus, antiszemitizmus, hímsovinizmus, tudománytagadás és konteóhit olyan szinten hétköznapivá vált, hogy Borat zökkenőmentesen simul be az átlag amerikai polgárok közé. Legalább olyan szomorú ez, mint amennyire vicces, de azért mi mégis inkább a nevetést választottuk, és arra a nevetésre, amelyet a Borat 2-nek köszönhetünk, különösen nagy szükségünk volt idén. Emellett Sacha Baron Cohen és stábja vakmerő forgatási húzásai, és a film piacra küldésének egész fergeteges levezénylése miatt is jár a taps. (Bodnár Judit Lola)
9. A nyomorultak
A nyomorultakat Magyarországon kevesen látták, nemcsak azért, mert egy francia művészfilmről van szó, hanem, mert éppen a koronavírus-járvány miatti első, hivatalos korlátozások idején mutatták be. Azon a szomorú márciusi héten, mikor a filmrajongók még utoljára elindulhattak a moziba, ahol egyébként semmi veszélyérzetünk nem volt, mert nagyjából egyedül üldögéltünk a sötétben. Pedig a mali származású Ladj Ly első nagyjátékfilmje abszolúte megérdemelné a szélesebb közönség figyelmét, már csak azért is, mert nem valami elvont történetről van szó – ezt a cannes-i Zsűri Díja mellé begyűjtött Oscar-jelölés is jól mutatja.
Egyetlen nap történéseit követjük végig a Párizs mellett fekvő Montfermeil szegénynegyedében, ahol a piti stiklik és abszurd csínyek – például egy cirkuszi oroszlánkölyök elrablása – lassan, de biztosan tragédiához vezetnek. Az az érzésünk, hogy ezen az igazságtalan és robbanásveszélyes környéken, ahol mindennaposak a rendőri túlkapások és az etnikai villongások, mindez nem is alakulhatna másképp. A rendező azonban komor társadalmi ítélete ellenére sem veszíti el a humorát: a film emlékezetes jelenetében véres leszámolásra számítunk, de hőseink inkább békésen elfogyasztanak egy kebabot. (Kránicz Bence)
8. Amanda
Csodálatos film a terrorizmusról, terroristák nélkül – ez volt a címe az Amandáról írt kritikánknak, és ebben benne is van a lényeg. Mikhaël Hers filmje ugyanis képes volt úgy emléket állítani a párizsi mészárlások áldozatainak és azok hozzátartozóinak, hogy nem adott felületet a merénylőknek, és nem merült el a vérengzés részleteiben. A francia rendezőt inkább a gyász és a gyógyulás hétköznapjai érdekelték. Az efféle traumákban és veszteségekben épp az a legnehezebb, ami egyben a továbblépés feltétele is: a hétköznapok alattomosan visszaszüremkednek a túlélők életébe, adminisztratív feladatokkal vagy bűntudattal kísért nevetésekkel. A film nagyon érzékenyen mutatja be ezt a lélektani folyamatot Amanda, az elárvult kislány és David, az őt gyámságába fogadó nagybátyja kapcsolatán keresztül. Nagy katarzisra és szirupos feloldásra ne számítsunk, de a történet mégiscsak pozitív kicsengésű, hiszen arról a kegyetlen igazságról szól: bármilyen rettenet történik velünk, az élet előbb-utóbb menni fog tovább. (Jankovics Márton)
7. Jojo Nyuszi
Ha valakinél, akkor Taika Waititi kezében jó helyen van egy szatirikus vígjáték a második világháború és a nácizmus szörnyűségeiről. Azon belül is sikerült abból a szögből megragadni a témát, amely a fake news, a propagandaháborúk és a laposföldhívők korában is ugyanolyan aktuális, mint nyolcvan éve: a módszeres agymosás felől, amelybe belenőnek jobb sorsra érdemes gyerekek is.
A filmbeli Jojónak nem véletlenül a képzeletbeli Adolf Hitler a legjobb barátja, noha személyes oka is lenne rá, hogy szembeforduljon az uralkodó ideológiával. Ez a fejlődés a film kulcsa, és ezt mutatja be a Jojo Nyuszi úgy, hogy egy pillanatig sem nyomja agyon a téma súlya. Igaz, Waititinek volt már ennél jobb filmje, de időszerűsége és egyedi stílusa miatt a Jojo Nyuszi bőven megérdemli, hogy az év emlékezetes filmélményei között legyen a helye. (Inkei Bence)
6. Sajnáljuk, nem találtuk otthon
Ken Loach ötven éve rendez filmeket munkásosztálybeli hősökről és égbekiáltó társadalmi igazságtalanságokról. Mindannyiunk szégyene, hogy ma semmivel sem kevésbé relevánsak a munkái, mint a hatvanas évek végén vagy Margaret Thatcher konzervatív kormányzásának éveiben. A Sajnáljuk, nem találtuk otthon is megdöbbentően aktuális film egy észak-angliai családról, amelynek tagjai minden jó szándékuk és rengeteg munkájuk ellenére is egyre lejjebb csúsznak.
Ricky, a főhős futárnak áll, mert jobb munkát nem kap. Heti hat napot dolgozik, naponta 12–14 órát, így talán nem jut ideje belegondolni, ez volna-e az élet. Merthogy a platformgazdaság korában – „velünk dolgozol, nem nekünk” – nem kap semmit cserébe: sem bejelentett állást, sem rendes fizetést, sem emberhez méltó bánásmódot. Didaktikus antikapitalista tanmese? Nyilvánvalóan az, mint a rendező legtöbb filmje. Ken Loach még hisz abban, hogy a mozgókép a társadalmi nevelés, sőt gyógyítás eszköze, világnézetét és művészi hitvallását pedig ezúttal nagyszerű filmben tudta újra megfogalmazni. (K. B.)
5. Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre
Márta, a negyvenéves idegsebész egy amerikai orvos-konferencián találkozik Jánossal, akiért képes a kontinenst és a munkáját is otthagyni, miután randit beszélnek meg a budapesti Szabadság híd pesti hídfőjénél. De hát min lepődünk meg, ilyenek a nők, ostobák, még az okosabbak is, ahogy Márta egy idősebb férfi kollégája megállapítja. Márta hiába várja Jánost, a férfi nem jelenik meg, sőt, amikor a nő felkeresi, nem emlékszik rá. Hogy János hazudik-e, vagy Mártát csapja be a képzelete, esetleg valami másról van szó, egészen a film végéig nem lesz egyértelmű, Márta viszont egy percre sem adja fel a küzdelmet, hogy megtudja, ki ez a férfi és hányadán is állnak egymással.
Horvát Lili velencei filmfesztivált is megjárt második nagyjátékfilmje finoman billeg képzelet és valóság határán, mi pedig folyamatosan azon agyalunk, hogy vajon Mártának ment el teljesen az esze, vagy János űz gonosz tréfát a nő érzéseiből. Stork Natasa finom visszafogottsága és a 2007 óta nagyvásznon most először feltűnő Bodó Viktor hol vonzó, hol távolságtartó karaktere jól működik együtt, miközben a háttérben jelzésértékűen megjelenik a magyar egészségügy és a kórházi állapotok problémája is. De itt nem a társadalmi jellegé a főszerep, és olykor talán még nem is Storké és Bodóé, hanem a szerelem furán és kiszámíthatatlanul változó érzéséé, amikor valahol valóság és képzelet határán járkálunk, és magunk sem tudjuk, hogy tényleg megtörténik velünk az egész, vagy csak képzelegtünk róla. (Szántó Eszter)
4. Romlott oktatás
A közoktatás és az állami korrupció is fontos téma, a kettő metszete pedig még inkább, ennek ellenére nehéz róla érdekfeszítő filmet készíteni. Mennyivel izgalmasabb például egy jó kis bankrablás vagy politikai merénylet, mint a kettős könyvelés unalmas mindennapjai, nem igaz? Az Egyesült Államok történetének legnagyobb állami iskolai botrányát feldolgozó Romlott oktatás alaposan rácáfol erre a vélekedésre. Az HBO filmje persze nem bűnügyi thrillert csihol a gimnáziumi pénzek ipari méretű kiszivattyúzásából, inkább a szatírát csalogatja elő a helyzetből, illetve a finom karakterábrázolás felé mozdul el.
Az olyan kényelmetlen kérdéseket is kiválóan feszegeti, hogy vajon lehetnek-e egy korrupt szélhámosnak valódi reformsikerei, illetve mi másból táplálkozna az általa épített illúzió, ha nem a közösség képmutatásából? A szereplőgárda parádés, az már csak hab a tortán, hogy Hugh Jackman élete alakítását nyújtja az egyszerre lehengerlő és ördögi igazgató, Frank Tassone szerepében. (J. M.)
3. Kisasszonyok
Amikor idén februárban – ami nem tíz, hanem legalább hetvenhárom hónappal ezelőtt volt – mozikba került a Kisasszonyok, azt írtam, hogy itt bizony megtörtént a lehetetlen, és a film jobb lett, mint a könyv. Szentségtörésnek hangozhat ez akkora klasszikusokkal szemben, mint Louisa May Alcott Kisasszonyok és Jó feleségek című regénypárosa, de ha józan fejjel elolvassuk a bájos, de rémesen édelgő, és mára – bármit mond a hazai politika – nevetségesen idejétmúlt nő- és családképpel operáló könyveket, majd összehasonlítjuk Greta Gerwig filmadaptációjával, érthetővé válik, miről beszélek.
Az új Kisasszonyok a regények szirupjától megtisztított, az emberi lélek mélyére ásó, annak lényegét kidomborító, karakterközpontú – és ami a legfontosabb –, ma is érvényes dilemmákat és emberképet felmutató film lett. Ráadásul olyan, mint egy jó popsláger: szórakoztató és ellenállhatatlanul szeretetre méltó. Mert ha távolabb lépünk az elemzéstől, és nem azt nézzük, hogy filmnyelvileg, korszellemét tekintve vagy ilyen-olyan kritikai szempontok mentén mit tud ez a film, akkor is megmarad egy vicces, kedves mozi remek alakításokkal és olyan derűvel, ami igencsak ránk fér – bármikor, de idén pláne. (B. J. L.)
2. Tiszt és kém – A Dreyfus-ügy
Ezzel a filmmel nem nagyon lehet találkozni az év végi listákon, aminek kizárólagos oka a rendező, Roman Polanski személye. Amikor a nemi erőszakkal vádolt rendező megkapta a legrangosabb francia filmes díjat, tömegek tüntettek a döntés ellen, a filmet Amerikában be sem mutatták, és valóban felháborító, hogy a 87 éves Polanski azóta is büntetlenül dolgozhat, hogy 43 éve elmenekült az amerikai igazságszolgáltatás elől.
De mit lehet azzal kezdeni, ha a filmje történetesen tényleg jó? Polanski a nagy modernista rendezői nemzedék egyik utolsó képviselője, és olyan lehengerlő magabiztossággal kelti életre Robert Harris regényét a Dreyfus-ügyről, hogy nehéz helyzetbe hoz ezzel mindenkit. A film ugyanis sallangoktól mentesen, izgalmasan és a mai nézők számára is kikacsintva mutatja be a századforduló hírhedt francia politikai botrányát, és hirtelenjében nem is tudnánk más olyan, ma is aktív rendezőt mondani, akiből kinéznénk ugyanezt az eredményt. Igaz, olyan rendezőt se tudnánk mondani, akiből kinéznénk, hogy ennyire szégyenletesen viselkedjen még a bűnössége tudatában is, mint Polanski teszi évtizedek óta. De ettől még a Tiszt és kémnél nem sok jobb filmet láttunk az idén. (I.B.)
1. Csiszolatlan gyémánt
Az, hogy 2020 rendkívüli év volt, abból is látszik, hogy rovatunk egy Adam Sandler-filmet szavazott meg az év legjobbjának. A Csiszolatlan gyémántot Amerikában már tavaly bemutatták, a Netflixen és így Magyarországon viszont idén vált elérhetővé. Bárcsak moziban láthattuk volna! Úgy még inkább magával ragadott volna bennünket az önsorsrontó, hiperaktív ékszerkereskedő vesszőfutása, aki valójában nem is kifejezetten szerencsejáték-függő, hanem a kockázat megszállottja. Eddigi legérettebb munkájukban a mai amerikai film nagy reménységei, a Safdie-testvérek történetet és formát találtak annak az euforikus állapotnak a kifejezéséhez, amelyet akkor érezhetünk, ha polgári egzisztenciánk összeomlóban, viszont elmondhatjuk magunkról, amit csak kevesen: hogy tényleg szabadok vagyunk. Adam Sandler eszményi főszereplő, elég, ha csak felbukkan, és máris megfogalmazódik az amerikai kisember kritikája. Ebben a filmben ráadásul izzad, szalad, vetkőzik és könyörög is. Képtelenség róla levenni a szemünket. (K. B.)
