Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, aki annyira váratlanul fogant édesanyja addigra terméketlennek hitt testében, hogy eleinte betegségnek hitték – aztán mégis csak egy ember lett egy semmi kis texasi városkában. Ez a kisfiú aztán a szótári tősgyökeres amerikai aranyifjúvá, az osztály legjóképűbb kamaszává, vagány, autóval csajozó, bulis tinivé, makacs, de kissé céltalan fiatal felnőtté cseperedett. Némi joghallgatás után jött az ötlet, hogy filmiskolába szívesebben járna – rendezni, írni tanulni, történeteket mesélni szeretne. Aztán néhány ilyen-olyan buliban megismert haver, szembejött lehetőség, véletlen nyomán úgy alakult, ez a fiú már nem mehetett el a kedvenc szendvicsezőjébe anélkül, hogy megbámulták volna: híres lett, és még a kutyája nevét is tudták random idegenek. Meg az övét is, persze, ő Matthew McConaughey.
Hogy mi történt idáig és ez után, az mind-mind kiderül a színész Zöldlámpa címen megjelent kötetéből, mely egyszerre memoár és még néhány dolog: töredékes betekintés McConaughey pszichéjébe, fejébe, és valamiféle életfilozófia és életvezetési útmutató, melynek szervezési elve a címben is jelölt közlekedési hasonlat. Hiába, mégiscsak egy amerikairól van szó, az autó a minden. McConaughey a közlekedési lámpákkal érzékelteti a nehézségeket, a hibákat, az akadályokat, a jó döntéseket, a szerencsét, a sikert, az események szabadságfokát: ami megakaszt, az piros, srága, ami továbblök, az zöld. Erről egyébként hosszan beszélt nemrég lapunknak adott exkluzív nagyinterjújában.
Akár még együtt is lehet menni ezzel a lámpás hasonlattal, láttunk már rosszabbakat az önsegítő könyvek széles és meglehetősen nagy minőségi szórást mutató piacán, de azért a Zöldlámpa mégsem ezektől a bölcselkedésektől működik inspiráló könyvélményként, hanem azoktól a részektől, amikor a szerző nem akar nagyon megállapításokat tenni, nem akarja megmondani a tutit, hanem egyszerűen csak mesél. Meséli egy ember élettörténetét, a sajátját. Egy emberét, aki tapasztalt dolgokat, választott egy hivatást, belegyalogolt annak mélyébe, sikerei, kudarcai lettek, ezek alapján újabb döntéseket hozott, irányokat választott – élt. Mert, persze, van tanulság és tanítás, hiszen ötven évnyi életben hogyne lenne, de minden kísérlet arra, hogy ezeket a tanításokat egymás mellé, valamiféle kerek, elegáns rendszerbe, helyes kis gyöngysorba fűzze és használatra késszé tegye, uniformizálja, óhatatlanul erőltetettnek és kellemetlennek hat. Míg, hogyha csak hagyja folyni a történetet, abban erőlködés nélkül benne lesz tanulság, tanítás, inspiráció, minden – csak úgy, magától, járulékos haszonként. Mint a pszichológusnál: csak mesélem az életemet, és ettől valahogy megértem, amitől aztán könnyebb lesz élni – McConaughey életvezetési tanácsai is attól szivárognak bele a szövegbe, hogy visszanéz és mesél, akkor, amikor elfeledkezik a Nagy Tanítóról, akinek a képében tetszeleg, és önmaga lesz.
Szerencsére ez a nagyobbik része a kötetnek. Az elsöprően nagyobbik része. Sőt, ami azt illeti, Matthew McConaughey könyvében azt a legnehezebb kivárni, hogy elkezdődjön végre. Azt ugyanis hosszú oldalakon keresztül, szabadverseket idéző törött sorokban húzza-vonja, hogy mi is lesz ez a könyv. Tudományos irodalomban nem szokás ilyen hosszú bevezetést írni, pedig ott azért el tud szaladni a ménes: McConaughey ígér és felcsigáz, ú, de jó lesz, figyelj csak, olvasó, nagyon jó lesz – szinte látjuk-halljuk, ahogy a legbársonyosabb hangját, meg az évek munkájával kigyakorolt szexi nézését elővéve búgja az olvasónak, hogy Ez Most Nagyon Fontos Lesz, Ez Most Meg Fogja Változtatni Az Életed. Elfogult vagyok a színésszel, mint az abszolút kedvenc hollywoodi romkomszínészemmel, akit már akkor is szerettem, amikor még csupa súlytalan cukiságban játszott, ráadásul aztán megtette rajongóival azt a jófejséget, hogy hirtelen még kimagasló drámai színész is lett – szóval elfogult vagyok, de ez sok volt, ez a rétestészta-kezdés, aggódtam, hogy konyha-spiritualitás, nagyot-de-semmit-mondás lesz a könyv. De aztán ezen túljutottunk, és minden teljesen jó – akarom mondani alright alright alright – lett. (Ez volt az a három szó, amit McConaughey legelőször kimondott mozivásznon, és ami aztán olyan védjegye lett, hogy később aztán a karaktereibe is beleírták – emlékezzünk a feledhetetlen Dallasra a Magic Mike-ból.)
McConaughey ugyanis egy alright pasi – vagy legalábbis nagyon ügyesen prezentálja magát akként, akár a könyvben, akár az említett interjúban. Két lábbal a földön járó, praktikus és pragmatikus, kreatív, aktív és szorgalmas ember, köszönhetően a munkásszülőknek, miközben van egy eredendő hajlama a természetfeletti, a földöntúli, a megfoghatatlan keresésére, vagy legalábbis mindezek létezésének beengedésére, valamint az önreflexióra és a magányra – amitől mélységet kap ez a fene nagy praktikum. Apropó magány: hitték volna, hogy ez az első ránézésre hiperextrovertáltnak tűnő ember évekig élt úgy, hogy egy lakókocsival kóválygott fel-alá Amerika partvidékei között, egyedül a kutyájával? És e mellé McConaughey még ízig-vérig amerikai is, aki nagyra értékeli egy baseballmeccs, egy grillparti, egy ordenáré nagy buli örömeit – és abban is alright alright alright, ha az a buli esetleg kicsit erősebbre sikerül a vártnál.
Álljon itt egy kis intermezzo a Zöldlámpáról mint könyvtárgyról is: mivel a könyv McConaughey kiskamasz kora óta vezetett naplói és jegyzetei alapján született, a fősztori, az élettörténet mellett tele van kisebb-nagyobb feljegyzésekkel, versekkel, amelyeket a magyar kiadás megjelenésben is igyekezett megtartani minél közelebb az eredetihez, így aztán van benne kézírást utánzó betűtípus, firkalap-betétek, többféle papír imitálása, régi képek. Emellett a jelentés megtartásáért is sokat tettek azzal, hogy szépirodalmi fordítót kértek fel a könyvre: Pék Zoltánt, aki többek között Neil Gaiman „magyar hangja” is. Ennek a formai extra körnek is köszönhető, hogy ebből az egészből kirajzolódik egy portré, egy nem átlagos teljesítményeivel közfigyelemre számot tartó átlagemberről – ilyen értelemben a Zöldlámpa sokkal többet tesz a McConaughey-sztárkultusz ellen, mint a McConaughey-sztárkultuszért. És mindeközben ez egy ízig-vérig pozitív könyv, az a fajta, amire az angol a feelgood szót használja: jókedv, életöröm, kitartás és vagányság árad a lapokról, még akkor is, amikor a legsötétebb óráiról ír, és ettől az olvasónak is hirtelen több kedve lesz az életéhez – erre pedig nagy szükségünk van ennek a fergeteges évnek a végén.
A Zöldlámpa a XXI. Század Kiadó gondozásában jelent meg magyarul, az angolul tudóknak pedig a hangoskönyvet is ajánljuk, maga a szerző olvas fel.
