Gyakorlott mozdulattal beszúrja magának a szert, és nem telik el fél perc, máris dülledt szemmel, zihálva nyúl az alsójába, és megszállott tekintettel annyit mond a kamerába:
– Na, látod, máris szexelni akarok.
– Már most?
– Most azonnal.
A jelenet egy közepes pornónovella kezdete is lehetne, de nem az: ezek a Chemsex című, a Vice-nak készült dokumentumfilm nyitó percei, és ha azt hinné bárki, hogy a kamera előtt beadott intravénás kábítószer lesz a legdurvább dolog, amit látni fog, akkor még itt, a cikk legelején fel kell hívnom a figyelmet, hogy nem ez a helyzet. A filmben a szó mindkét fel, a „chem” (chemical, azaz vegyszer, itt kábítószer) és a „sex” is meglehetősen expliciten jelenik meg, és mindehhez, bizony, kell gyomor – ám úgy tűnik, ez szükséges ahhoz, hogy a napokban hazai közéleti főtémává avanzsálódott drogok ködébe fojtott meleg szexpartik mélyére lássunk, ezzel pedig a könnyedén kínálkozó helyzetkomikum mögött az önutálat, az elszigeteltség, a magány és a szeretetlenség tragédiáit is megsejtsük.
„Ijesztő”, „beteges”, „erőszakos”, „mint a tűzijáték”, „minden, amire valaha is vágytam”, „mintha egy gyönyörű, ismeretlen bolygóra kerültem volna, az útitársam is itt van velem, és szerencsémre ő is épp olyan kanos, mint én” – ezeket a jelzőket és leírásokat a drogokkal megtámogatott szexről mondták meleg férfiak, kirajzolva a jelenség ambivalenciáját. A chemsex nem új jelenség: azt a film megszólalói is hangsúlyozzák, hogy az alkohol, a kábítószer és a promiszkuitás a kezdetektől része a modern melegközösségek életének, ám az okoseszközök és a randiappok, és az azon nyomán kialakult hookup-kultúra felfokozta az addig is jelen lévő problémákat.
Nincs útmutató arról, hogyan legyél meleg férfi a modern korban
– foglalja össze a film egyik szereplője a homoszexuális férfiak korlátlan mennyiségű, minden elképzelhető specifikus perverziót kiszolgáló pornóval és randiappokkal körülbástyázott valóságát.
Miközben társadalom-lélektanilag a helyzet alig változott, és a homoszexualitás máig stigma és tabu, a szex minden korábbinál könnyebben elérhető lett. Ma már a lakásból sem feltétlenül kell kimennie annak a meleg férfinak, aki szexrandira vágyik: irány a Grindr nevű meleg randiapp, és kis szerencsével egy órán belül be is csenget valaki, akinek pont van kedve egy numerához. Vagy kettőhöz, vagy háromhoz, vagy negyvenháromhoz – ez utóbbihoz azonban kelleni fog némi segédanyag is. Itt jönnek képbe azok a szerek, amelyeket elegánsan csak randidrogokként szokás emlegetni – ám ez a kifejezés meglehetősen púderes és rózsaszín a valósághoz képest: az olyan szerek, mint a GBL, a GHB, a mefedron vagy a kristálymeth nem a randizást könnyítik meg, hanem a minél tovább tartó és minél intenzívebb szexet. Azt a fajtát, amihez kábítószer nélkül túl önbizalomhiányos vagy bátortalan lenne az illető.
A drogok megadták azt az önbizalmat, amivel sosem rendelkeztem. Beadtam magamnak, és úgy éreztem magam, mint egy pornósztár
– mondja a film egyik szereplője a sok közül, aki egyébként diplomás, jól kereső bankárból lett munkanélküli és hajléktalan, aki a testét árulva keres pénzt. A rendezők, William Fairman és Max Gogarty – egyébként mindketten heteroszexuálisak – ugyanis egy éven keresztül követtek és interjúvoltak több tucat meleg férfit, akik hol arccal-névvel, hol anonim módon, de mind ugyanarról beszéltek: hogy milyen élményeik vannak a brit chemsex-szcénáról. Ki nyakig benne, ki épp kifelé küszködve, mások már „gyógyultan” beszélnek tapasztalataikról, köztük egy David Stuart nevű férfi is, aki egy melegeknek szánt szexuális egészségügyi klinika vezetőjeként a segítői oldalt képviseli, de úgy, hogy meglehetős tapasztalatai vannak neki is a túloldalról – szinte elkerülhetetlenül, mert szerinte, aki homoszexuális férfiként Londonba érkezik, az hamar meg fogja tapasztalni a szex és a kábítószerek összefonódását.
Hát persze: ezek a férfiak, akik jelentős részben a híresen szabad queer-szcéna miatt költöznek a brit fővárosba, nagy százalékban olyan múltat hagynak hátra, ahol egész korábbi életükben titkolóztak, bujkáltak és szégyenkeztek. Többségüknek nincsen igazán hatékony eszköztára ahhoz, hogy elnavigáljanak a hirtelen jött szabadságban, abban a hiperszexualizált világban, ahol a méret (a péniszé, a bevállalósságé, az időbeni kitartásé) igenis lényeg. Ám egy szippantásnyi (tablettányi/szúrásnyi/kortynyi) cucc, és a minden könnyebben megy, az ismerkedés, a vonzalom artikulálása, a kezdeményezés, és a betegségektől való konstans rettegés elviselése is. Ráadásul, mint a film szereplői hangsúlyozzák: az LMBTQ-szcéna, főleg az újonnan érkezetteknek, magányos hely.
Nincsenek barátaid, és ha egy hétvégén nem mész partizni, valószínűleg azon a hétvégén nem is találkozol emberekkel, és magányosan töltöd az egész hétvégét
– foglalja össze a film egyik szereplője.
Akad tehát ez a vonal a szereplők között, a jelenséget megértetni próbáló, pszichologizáló interjúalanyok – és van az a csoport, akik aktuálisan is rendszeres chemsexelők. A világért sem hívnák magukat függőknek – gondosan válogatott szlenggel kerülik el, hogy összemossák őket az „igazi drogfüggőkkel” – van szó a tűre, a szúrásra, és egyébként arra is, amikor valaki teljesen tudatosan, szándékosan megfertőzteti magát HIV-vel – ám ettől legfeljebb a lelkiismeretük nyugszik meg, a történtek lényege nem változik. A cikk elején említett fiatalember el is mereng a dolgon:
– De nem vagyok ám igazi drogos.
– Nem? Ki az igazi drogos?
– Ööö, nem tudom… valószínűleg én.
Majd percekkel később már teljesen egyértelmű helyzetben látjuk egyedül, másokkal, esetleg többekkel – mindegy. És neki is mindegy, úgy tűnik, ez pedig a film legiszonyúbb felismerése: hogy miközben a szerektől felfokozva épp hatványozottan intenzív szexben van részük, valami ezekben a férfiakban láthatólag továbbra is enni kér, így esik meg nem egy jelenetben, hogy miközben valaki épp kielégítésükön ügyködik elég nagy lelkesedéssel, ők unott arccal, üres tekintettel újabb partnerek után böngésznek a mobiljukon.
Hogy itt minden szómágia ellenére is egyértelműen függőségekről van szó, azt még ennél is egyértelműbbé teszi egy másik karakter, bizonyos Miguel, aki eleve a filmbe is úgy jelentkezett, hogy a Grindren találta az arról szóló hirdetést. Miguelnek direktben nézzük végig az elvonási tüneteit, a kapkodó paranoiát, a remegést, a beszúrás procedúráját, de egy eldurvult lánc-kristályozást is, és közben mondja, mondja, hogy nem tudja, miért csinálja ezt magával, és meg akar állni, csak képtelen – épp ezért vesz részt a filmben. Ezzel pedig nincs egyedül: a David Stuart klinikáján megfordulók jelentős része, ahogy a filmben megszólalók is rég túl vannak azon, amikor alkalmankénti, kordában tartott szórakozásnak tekinthető a chemsex. Megtört, űzött tekintettel beszélnek arról, hogy idejét sem tudják, mikor szexeltek utoljára szer nélkül, hiszen drog nélkül már gyakorlatilag nem éreznek semmit.
A Chemsex nem könnyű filmélmény, felkavaró és helyenként az undorítóságig merészkedik, ám eredeti célja – hogy bemutassák ezt a kissé extrém, de valójában ártalmatlan szubkultúrát – helyett, főként a Stuart által elmondottak, és klinikáján tapasztaltak miatt sokkal inkább a jelenség fájdalmas lélektani mélységeiről beszél. A magányról, az elszigeteltségről, a közösségi média és a pornó által felturbózott, jóllakathatatlan ingeréhségről, arról, hogy az intimitás egy készség, amit a meleg férfiak jó része az örökös titkolózás miatt nem tanulhatott meg otthon, valamint, hogy miközben látszólag sosem éltek szabadabban, a belsővé tett, féktelen hedonizmusba rejtett önutálat alól mégsem sikerült felszabadulnia sokuknak.
A Chemsex 83 perc hosszú, és mondanunk sem kell, hogy a film 18 éven felülieknek szánt. Ezen az oldalon lehet megnézni angolul.
