A több mint hat évszázadon át, 1299-től a Török Köztársaság 1923-as létrejöttéig fennállt Oszmán Birodalomról a legtöbbeknek a európai államokkal – köztük a Magyar Királysággal – vívott véres háborúk jutnak eszébe, pedig a leghosszabb ideig fennálló muszlim birodalom jóval több volt egy jóllakni sosem tudó, jól szervezett óriásnál.
Az iszlám az egyszerű emberek fejében leginkább azt jelentette, hogy nem csak Allah szavait, de az összes teremtményét is tiszteletben tartják, így a törökök sokszor nem csak a körülöttük élőket, de az utcán, illetve a települések környezetében élő állatokat is segítették, köztük a kóbor kutyákat és macskákat,
A századfordulón közismertté vált, de jóval korábbi gyökerű, erős szimbólumokat rejtő magyar gyermekdallal – ahol épp a török gyerek vágja meg, a magyar pedig a sámángyógyítás ősi kellékeivel próbálja talpra állítani őket – szembehelyezkedő szokás első említése 1307-ból származik, mikor egy Izmirben élt tiszt, vagy udvari tisztviselő (=aga) száz kuruşt adományozott egy, a környéken élő sérült gólyákat segítő mecsetnek.
A Daily Sabah témában írt cikke sorban hozza a példákat: megemlékezik például egy 1544-es esetről is, amiben egy szintén izmiri pasa kutat és medencét épített az egyik városnegyeden átkelőknek és állataiknak, de a Földközi-tenger partjától alig húsz kilométerre fekvő Adanát irányító pasa 1558-as kormányzójáról is beszámol, aki
Nem csak a vezetők, illetve az átlagemberek, de az alapítványok is segítőkészek voltak: egyikük 1707-ben egy tanyaházat ajánlott fel a galambok pihenőhelyéül, egy másiknak pedig a működési szabályai közt szerepelt, hogy
A macskák sem maradtak ki a jóból: a damaszkuszi Kediler mecsetben (kedi = macska) négylábúak százai kaptak májat, egy közeli városnegyedet kézben tartó csoport pedig az utcán talált, vagy gazdáik által átadott idős, vagy sérült macskák ápolásának szentelte az idejét.
A hagyomány a XX. században is folytatódott: az isztambuli Beyazıt Nemzeti Könyvtárat vezetőjének köszönhetően a XX. század első felében több száz, egyedül élő, vagy épp szeretetre vágyó látogató által etetett állat tűnt fel a könyvespolcok közt.
A birodalom lakói és a négylábúak közti kapcsolatnak persze nem csak pozitív fejezetei voltak. A mélypontot Isztambul vezetése 1909-ben érte el: összegyűjtötték a kóborkutyákat, és egy közeli lakatlan szigetre vitték át őket, ahol sem élelmet, sem vizet nem hagytak nekik. A városlakók megpróbálták etetni őket, de a próbálkozásaik végül nem jártak sikerrel:
Sokan úgy gondolták, hogy ez a lépés vezetett az egykor erős állam bukásához. A száműzött II. Abdul-Hamid szultán helyére került bátyjának, V. Mehmednek ugyanis már nem igazán volt beleszólása az eseményekbe, amin az első Balkán-háború (1912), illetve az első világháború történései csak tovább rontottak.
A papíron lassan száz éve köztársaságként működő Törökországban ezzel persze nem változott meg gyökeresen az emberek állatokkal való kapcsolata. Tökéletes bizonyítéka ennek a 2017-ben bemutatott Kedi — Isztambul macskái című film, ami hét, utcán élő négylábú mindennapjait mutatja be, a városról készült gyönyörű felvételek kíséretében:
