Nem lehetett könnyű feladat a vuhani kórházakba bejutni lezárások idején. Ez hogy sikerült az alkotótársainak?
A lezárások idején elvileg senki nem léphetett be a kórházakba az egészségügyi dolgozókon, illetve ott ápolt betegeken kívül. Újságírók csak akkor jutottak be, ha a kórházigazgatók engedélyt adtak erre. Mindkét rendezőtársam riporter, így ők is próbálkoztak a sajtóigazolványuk felmutatásával, de először nem kaptak engedélyt. A kontroll léptéke azonban változó volt: a legsúlyosabb helyzetben lévő kórházakba tényleg nem lehetett bejutni, legfeljebb államilag jóváhagyott forgatócsoporttal, mert ezek különösen érzékeny témák. De Vuhannak sok kórháza van, és az intézmények hozzáállása nem volt teljesen egységes, különösen a lezárások korai, nagyon kaotikus időszakában, amikor kisebb volt a központi ellenőrzés. Eleinte komoly hiányok mutatkoztak az egészségügyi ellátásban, így kórházak is motiváltabbak voltak, hogy a bajokat a világ elé tárják, mert ettől remélték életmentő felajánlások érkezését. A kontroll aztán hétről-hétre egyre szigorúbbá vált, de a rendezőtársaim addigra már megszerezték a kórházi dolgozók bizalmát, továbbra is forgathattak.
Milyen volt olyan társalkotókkal dolgozni, akikkel addig életében nem találkozott?
A mai napig nem találkoztam velük, mivel azóta sem utazhattam Kínába. A projekt azzal indult, hogy egy amerikai csatorna megkeresett: forgassak egy filmet a koronavírusról. Ők aztán kihátráltak ebből, én viszont folytattam a projektet. Számos filmkészítőt kerestem fel, akik Vuhanban kezdtek forgatni, valaki a kórházakban, mások a kórházakon kívül, és olyanokkal is felvettem a kapcsolatot, aki nem is Vuhanban volt, hanem Kína más részein. Sőt, más, a járvány által szintén sújtott, országokban élő filmesekkel is felvettem a kapcsolatot: Olaszország, Spanyolország, Dél-Korea, Japán, jómagam pedig New Yorkban forgattam. Eleinte tehát nem is tudtam, hogy lesz ebből film, hány országot mutassunk be egyáltalán. De ahogy érkeztek a felvételek, azt láttam, hogy a két társrendezőm anyagai kimagaslanak a mezőnyből. Eleinte rendszeresen kommunikáltam is velük, melyik szereplőt kövessék, milyen témákra koncentráljanak. Április elején kezdtem el vágni, és akkor döntöttem el, hogy csak a vuhani társrendezőim anyagaira szorítkozom, mert a többi – beleértve az én New York-i felvételeimet is – nem ért fel ehhez intenzitásában és érzelmi nyersességében.
Egészen különleges helyzetnek lehetett, mert egyfelől egy teljes kontinens választotta el vágás közben Vuhantól, ám New Yorkban épp tavasszal hasonló állapotok uralkodtak, ami mégis közel hozta önhöz az eseményeket.
Befolyásolt is a vágásban, hogy New Yorkban csaknem megismétlődött mindaz, ami korábban Vuhanban történt. Eredetileg azt terveztem, hogy több kommentár és kritika lesz a filmben a kínai állam járványkezelési kudarcáról, de a New York-t fejleményeket látva elgondolkodtam. A legtöbb kormány nem végzett jó munkát a járvány megfékezésében, aminek egyik oka, hogy ez a vírus annyira új és ismeretlen volt, hogy nem tudták, mi lenne a helyes válasz. Úgy döntöttem, hogy a kommentárok és az oknyomozás helyett inkább az emberi történetekre koncentrálok. A világ legkülönfélébb részein élő filmesekkel beszélgetve pedig csak erősödött bennem az érzés, hogy a Vuhanban történtek általános mintákat követnek. Az állapotok romlásával ugyanúgy mutatkozott meg mindenhol az emberi segítőkészség. Ezek tehát nemcsak „kínai”, vagy „vuhani”, hanem univerzális történetek, amelyek arról mutatnak be valamit, hogy a társadalom, mint közösség miként próbál átvészelni egy súlyos válságot.
Itt is „a kevesebb több” szabálya érvényesül?
Igen, de időbe telt, míg erre rájöttem. Volt olyan fázis, amikor híradóbejátszások is szerepeltek az anyagban, de azt éreztem, hogy csak elvonják a figyelmet a lényegről. A kórházi felvételek önmagukban annyira erősek, hogy a külsőleg hozzáadott elemek csak gyengíthetnek rajtuk. Másrészt mindannyian rengeteget olvastunk már a koronavírusról, és annak politikai vetületeiről. Én viszont filmesként mindig azt kérdezem magamtól, mi újat adhatnák hozzá a diskurzushoz. Felmondhatom persze a bevett politikai témákat, de mivel ezeket a többség úgyis ismeri, ennek nem láttam értelmét.
Arról tud valamit, hogy a kínai állam hogy tekint a filmjükre? Csak azért kérdezem, mert az egyik társrendezője névtelenséget kért, és Anonymusként szerepel a stáblistán. Indokolt a félelem?
Nehéz kérdés. Ezt a filmet aligha lehet politikai töltetűnek mondani, de a kínai cenzoroknál sosem lehet tudni. Előző filmem, a People’s Republic of Desire például internetes celebek életéről szólt, nem is érintve a politikát, a cenzúra mégsem engedélyezte a bemutatást, mert szerintük a kínai ifjúsági kultúra egy olyan szeletét mutatta be, ami dekadens, pénzhajhász és rossz fényt vet az országra. A kiszámíthatatlanságot jól mutatja, hogy mindkét rendezőtársam Kínában él és dolgozik, egyikük mégis névvel szerepel, míg a másik anonimitást kért. Mondtam Anonymusnak, hogy szerintem nincs oka aggodalomra, de valójában megértem: nem akart magának bajt.
A filmjei gyakran bepillantást engednek a Kína-sztereotípiák mögé, amelyek mentén a nyugati átlagpolgár elképzeli az országot. Ezt küldetésének is tekinti, különösen az utóbbi években, mióta az Egyesült Államok és Kína között egyre ellenségesebb a hangulat?
Filmkészítő vagyok, nehezen tudok politikai kérdésekre jó választ adni. Kínában nőttem fel, de az életem felét már az Egyesült Államokban éltem le. Mindkét országot szeretem. Kínára inkább úgy tekintek, mint szüleimre, Amerikára meg úgy, mint a férjemre. Nem jönnek ki jól, de remélem, hogy ez változhat, ha kellő alázattal próbálják megérteni egymást. Filmesként meg mindig az új nézőpontokat keresem, nem mozgat különösebben, hogy a közkeletű narratívákat építgessem tovább. Mindkét ország hajlamos sztereotípiák mentén gondolkodni a másikról. Az ilyen címkézés azzal a veszéllyel jár, hogy az adott társadalomban élőket megfosztjuk az egyéniségüktől, önállóságuktól és végső soron az emberségüktől. Ezért is akartam a 76 nap az emberekre koncentrálni. Meg akartam őrizni a méltóságukat, amitől a média beszédmódja oly sokszor megfosztja őket. Például akkor, amikor minden tettüket a diktatúrától való félelemmel magyarázza.
Az egyéniség megmutatásának legfontosabb felülete az emberi arc. Mekkora kihívás volt az, hogy itt az összes szereplő maszkban, vagy orvosi szkafanderben volt? Engem meglepett, hogy ez nem gyengítette a drámai helyzeteket.
Aggódtam ezen, mikor elkezdtem vágni az anyagot. Március végére a rendezőtársaim felfüggesztették a velem való kommunikációt, mert addigra úgy megromlottak a kínai-amerikai kapcsolatok, hogy tartottak tőle, a kormány rossz szemmel nézi majd, ha Amerikába küldözgetnek kórházi felvételeket. Addigra volt egy adag nyersanyagom, amivel elkezdtem dolgozni, viszont nem tudtam nekik szólni, hogy vegyék fel ezt vagy azt a doktort maszk nélkül, ahogy arra sem, hogy készítsenek interjúkat velük. Gyorsan el kellett készülnöm egy nyersvágással, amit megmutattam nekik, hogy visszanyerjem a bizalmukat, és újra küldjenek nekem felvételeket. Munka közben az intuícióimat követtem, és ha valamelyik szereplő egy-egy gesztusa megragadott, az jelölte ki a továbbiakat.
Az ápoló, aki hihetetlen módon törődik a magányos betegekkel. A fiatal pár, akik alig várják, hogy 5-6 hét után először vehessék kézbe a Covid-osztályon született babájukat, vagy a nehezen kezelhető nagypapa, aki haza akar jutni. Mindegyik szálnak saját érzelmi ritmusa van, azt kellett követnem, és akkor már a maszkok sem tompították a drámai erejét.
Korábban nagy tech cégeknek dolgozott, aztán a filmezésre váltott. Kiábrándult a technből, vagy régi álom volt a rendezés?
Mindig történeteket akartam mesélni. Gyerekkoromban is nagyon szerettem olvasni, írni, de nem volt egyetlen művész sem a környezetemben, így nem tudtam, hogy ezt is lehet hivatásszerűen csinálni. Az iskolában jó jegyeim voltak, először természettudományos végzettséget szereztem, majd üzleti képzésre jártam, onnan kerültem a tech bizniszbe. Ám az írás hobbiként végig megmaradt, és később a kamerát is kézbe vettem, hogy puszta kedvtelésből leforgassak egy dokumentumfilmet. 2010-ben elhatároztam, hogy fél éves szabadságra megyek, hogy befejezhessem a The Road To Fame című filmemet. Közben rájöttem, hogy imádom a kreatív alkotófolyamatot, de még hosszú önismereti munka volt eldönteni, hogy maradjak-e a tech bizniszben, vagy legyek hivatásos filmkészítő. Nem ábrándultam ki a techből, ott is volt helye a kreativitásnak, csak a történetmesélés érzelmileg nagyobb katarzist jelent.
A 76 napban az egyik vuhani ápoló történelmi lehetőségként beszél arról, hogy épp ők küzdhetnek meg a világjárvánnyal. Volt olyan pillanat, amikor hasonlót érzett filmesként?
Nem, a film befejezése személyes üggyé vált számomra. Ahogy sokakat, engem is értek veszteségek. Nagypapám márciusban halt meg a vírusban, és még mindig nem mehettem haza, hogy búcsút vegyek tőle. A szüleimmel is majd csak akkor találkozhatok, ha a vakcina elérhető lesz. Így nem valamiféle történelmi lehetőségnek, inkább kötelességemnek tartom a megörökítését. Ráadásul ez egy intim hangvételű film, nem a nagyszabású krónikája a 2020-as koronavírus járványnak. Egy maroknyi embert mutat be a vírus idején, akiknek a küzdelmeiben én is kicsit a saját érzéseimre ismertem.
Kiemelt kép: Vezió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
