Kellett egy világjárvány, hogy elkészüljön a memoárral, vagy akkor is sikerült volna megírni, ha nem áll le tavasszal az élet – különös tekintettel a zeneiparra és a színházra?
A vírusra még nem számítottunk, mikor belevágtam. A 2018-as Aréna-koncert előtt már készen volt egy kevés szöveg, és azóta folyamatosan írogattam. Apróbb adagokban, ahogy épp jutott rá időm.
Aztán jött a tavaszi karantén, és eldöntöttem, hogy mivel úgyse tudok mást csinálni, erre szánom a kényszerpihenőt. Pár napra rá kiderült, hogy mégis tudok online dolgozni a stúdióval, így aztán párhuzamosan ment a zenélés és az írás. Annál jobb! Annyira belelendültem, hogy túlszaladtam százötven oldallal, mert fogalmam sem volt, hogy kell átszámolni a telefonba, a tabletbe és a laptopba írt szöveget könyvoldalakra. Az sem esett le, hogy az ilyesmivel törődni kell egyáltalán. Végül úgy döntöttünk a kiadóval, hogy 520 oldalnál megállok, kettészedjük az anyagot, így most a második kötet bő harmadával is készen vagyok. Ez a terv szerint jövőre jelenik meg.
Végül is jó jel, ha annyira sűrű az ember élete, hogy nem fér bele egy ötszáz oldalas kötetbe.
Annak idején tépelődtünk ilyeneken, hogy mi a jobb: hosszan vagy sűrűn élni? Most már elmúltam 72, ami persze nem elég hosszú, de semmiképp nem lehet rövidnek se mondani, viszont sűrűnek sűrű a mai napig. Így hát van alapanyagom. Persze rengeteg dolgot elfelejtettem, nyilván akad, amit összekevertem, és egész biztos levonok téves konzekvenciákat… Én is szerepelek úgy mások történetében, hogy egyáltalán nem arra emlékszem, ahogy ő mesél. Ez előfordul.
Mennyire bízik a saját emlékeiben?
Amit leírok, az az én emlékezetem, az én látószögemből, ezek a saját idődarabkáim. Aki ilyesmit ír, régi negatívokat hív elő. A képeken nem mindenkit ismerünk fel, sok titok és meglepetés vár ránk – úgymond – kutatás közben. Komolyan vettem a munkát, adatokat, eddig ismeretlen dokumentumokat ellenőriztem, izgalmas volt. Én ahhoz vagyok szokva, hogy amit leírok, az egy dal. És egy dalt komolyan veszünk, nem? Az egész anyagot úgy kezeltem, mint megfilmesített életdarabok füzérét.
Ültünk 1985-ben az És ilyen a Boksz? című könyv riportjainál, és már egy épp hogy öt évvel korábbi eseményt is tök máshogy idéztünk fel mind a négyen. Ezért is írom az előszóban, hogy „senki sem hallja ugyanazt”. Mikor egy koncerten ülünk, mind ugyanazt hallgatjuk, csak mást hallunk. Más részletek hatnak, mások akadnak fönn mindenkiben.
Azért sok idegeskedés és vita forrása tud lenni, amikor nem sikerül megegyezni a közös múltban. Mindig sikerül gyakorolni ezt a sztoikus elfogadást?
Szerintem nem fontos, hogy a múlt közös legyen. Egyformák se akarunk lenni. Persze olyanokat olvasni azért nagyon gáz, mikor egy vita a névtelenség mögül alpári stílusba és egymás ócsárlásába torkollik. Ahogy Esterházy írta: egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá. Hajlok arra, hogy belássam, ha rosszul emlékszem dolgokra. A könyv előzeteséből például kikerült egy mondat, mert ösztönösen azt írtam, hogy a 70-es évek elején a Rolling Stones gitárosával, Ronnie Wooddal lógtunk együtt a londoni stúdióban. Valaki szóvá tette, hogy Wood akkor még nem is Jaggerékkel, hanem a Facesben gitározott. És igaza volt. Tényleg összekevertem, mert papíron RW a barátjához, a Rolling Stones-producer, az LGT felvételeit is irányító Jimmy Millerhez járt be a stúdióba. Ez volt az alibi. Valójában Ronnie egy legendás zenész feleségével randizgatott – nálunk. Hogy Miller akkor már tervezgette-e, hogy nemsoká bekavarja őt a Stonesba, az nem tudhatni. Ilyenkor hálás vagyok, hogy időben kijavítanak.
Volt olyan emlék, ami csak most, írás közben jött elő?
Többször is, amikor az LGT-archívumot elkezdtem szisztematikusan végignézni. Ezt korábban sose tettem meg. Ott is találtam olyan dokumentumokat, amik zavarba hoztak, eleinte nem tudtam hova tenni párat. Nagyon érdekes volt elolvasni korabeli cikkeket, kritikákat. A legtöbbet most először.
A zavarba ejtő dokumentumok beazonosíthatatlan fotók, amiken szerepel?
Egy csomó. Vagy egy újságcikk, aminek az apropója teljes rejtély számomra. Az archívum böngészése mindenesetre sok emléket visszahozott. Mondják, hogy az öregedéssel általában a hosszú távú memória erősödik fel, míg a rövid távú emlékezettel gondok mutatkoznak. Engem ez nem zavar különösebben, mert ahogy öregszem, nyilván kevesebb feljegyzésre érdemes élmény történik velem.
Már nincs LGT, már nem turnézunk. Egy zenekar életében a legérdekesebb kalandok az otthontól távol, idegen helyeken, nehezebb vagy izgalmasabb körülmények között történnek. Ez már nem része az életünknek. Szóval nincs sok bajom azzal, ha a könyvben is túlsúlyba kerülnek a fiatalabb kori emlékek. Amolyan szabályos könyv vagy életrajz megírását úgysem vállaltam volna. A nagy kérdés az volt, tudom-e mindezt úgy elhelyezni a korban, hogy az olvasó értse az akkori viszonyokat, de közben senkit ne untassak a túlmagyarázással. Mert volt egy csomó minden, amiről a kortársaink sem feltétlenül tudtak, pedig ugyanabban a rendszerben éltek. Azokról az olvasókról már nem is beszélve, akik a nyolcvanas-kilencvenes években születtek. Számukra nem evidens, hogy a történetek keretét egy olyan világ adja, ahol egyetlen monopol koncertszervező cég, egyetlen hanglemezgyár és egyetlen olyan állami vállalat volt, amelyik külföldre utaztatott a filmrendezőktől a zenészeken át a balett-táncosokig mindenkit. Hogy izgulhattál, hogy kapsz-e útlevelet, vagy sem. Ezt egy mai fiatal zenész nem tudja, pedig a közvetlen előzménye volt annak, amiben ő is él és dolgozik. Sőt, ennek valamennyi részét még ő is cipeli magával.
Alapvetően én is az utóbbi csoportba tartozom, mindössze ötéves voltam a rendszerváltáskor. A könyv szerintem elég plasztikusan visszaadja a kor és azon belül a zenészélet abszurditását. Különösen bizarrnak tűnik a rock and roll és a pártállami bürokrácia kényszerű szimbiózisa vagy inkább macska-egér játéka. Helyenként szórakoztató, de megélni idegőrlő lehetett, és nyilván emberi sorsok is rámentek.
Hogyne, ezért is van, hogy próbálgatjuk az emlékezést nosztalgikus humorba fojtani. Ahogy a katonatörténeket mesélik. Abban a pillanatban, hogy kiléptek a laktanyakapun, és az utolsó centit is eldobták, már csak az őrületes poénokra emlékeznek.
Mélyen kódolt emberi hajlam ez, minden elmesélt történet egy újra-túlélés, miközben keressük a sikert. Mikor ülünk egy asztalnál, borozgatunk, és valaki sztorizni kezd, természetes, hogy legtöbbször a nevetést, a nevettetést célozza meg.
És hogy érzi, sikerült ellenállni a nosztalgia és a tréfálkozás kísértésének?
Mivel mélyen az abszurdban nőttünk fel, az lett a természetes közeg számunkra. Legalábbis én úgy látom, hogy képtelenek vagyunk az abszurdot leválasztani a normális működéstől. Nem akartam poénokat hegyezni. Nem mindenki nevet ugyanazon. Szabadon írtam, ahogy jött, mint amikor leülsz a zongorához, és csak játszol, játszol kotta és tervezés nélkül, csak úgy, bele a világba. Ez nem az a műfaj, amihez egy szisztémát kell követni. Vagyis azt hiszem én… Összesen negyven – hívjuk úgy – fejezettel vagyok kész, ebből huszonegy került az első kötetbe, szinte végig a megírás sorrendjében. Manapság elég kevés és eléggé egymásnak ellentmondó emlékeket lehet hallani, olvasni erről a korról, próbáltam – ha már magamat nem mindig tudom – komolyan venni a történeteimet. Ha az sikerült, akkor lesz nevetés is. Talán tudtam volna kabarétréfákat is írni a szocabszurdból, de az is eszembe jutott – és tudom, hogy ez baromi nagyképűen hangzik –, lehet, hogy ez a könyv megmarad utánam. Viccek a hagyatékban?
Sajnálja azt a töméntelen időt és energiát, amit különféle hivatalokban ücsörögve, feszengve, mérgelődve, tárgyalva kellett eltöltenie?
Nagyon. Már akkor is sajnáltam, ugyanis elég gyorsan felfogtam, hogy viszem az LGT-t a fal felé. Volt két halovány kísérletünk, hogy menedzsert szerződtessünk. Az elsőt Somló önhatalmúlag intézte, kész tények elé állított, de az általa hozott illető még nálam is katasztrofálisabban intézte a dolgokat. A második egy regénybe illő figura volt, aki kizárólag az angliai ügyeinket vitte, de két év után elunta és felmondott.
Ezt nem is tudom ennyi év után sem ironizálva mesélgetni, mert még mindig jócskán van bennem keserűség amiatt, hogy borzalmas hivatalokban kellett ücsörögnöm, míg a zongoránál is ülhettem volna. És ahelyett, hogy zenészekkel vagy színházi emberekkel töltöttem volna az időt, bürokratákkal kellett bájolognom, akiknek túlnyomó része már délelőtt 11-kor ki volt égve abban a rettenetben, aminek nap mint nap ki volt téve. A hivatalnokok részéről eleve létezik egyfajta türelmetlenség a művészek felé, mert azok nehezebben igazodnak bizonyos szabályokhoz. Máshogy jár az agyuk, és még lelkük is van. Sok művész pályája ment rá arra, hogy a rendszerváltás után képtelenek voltak alkalmazkodni az új viszonyokhoz. Göcsörtösre dolgozták magukat, hogy megtanuljanak megfelelni a szocialista bürokráciának, de abból már nem sikerült továbblépniük. Pedig a felállás nem változik, a király még a legfőbb herceget is bármikor lepöcizheti az asztalról, oszt annyi. Az új világ persze egy lényegi szempontból nem hozott változást: a művész ma is az utolsó a táplálékláncban. Mindent ki kell használni, amit nyújtani tud, de ha lehet, ne kényeztessük. Ez a „világfőszabály”, ami esetleg akkor módosulhat kissé, ha valaki már nagy névnek számít.
A politikai hatalom és a kultúra viszonya ma is forró, sokat tárgyalt kérdés. Például az SZFE ügyében, ahol a diákok küzdenek az egyetemi autonómiáért, a kormánynak viszont egész más elképzelései vannak arról, hogy kéne viselkedniük. Ön is aláírt a nyáron egy tiltakozást az átalakítás ellen.
Engem úgy tanítottak, hogy „mindig a gyengébbet támogasd!” Az ifjúság dolga a művésszé válás és a folyamatos lázadozás, amitől előrébb megy a világ. A hatalom dolga pedig a művészek viszonylatában annyi, hogy segítse a kibontakozásukat. Nem megrendszabályozni kell őket, mert majd „odakinn a nagybetűs életben” úgyse tudnak másfele haladni, mint a mindenki számára kirakott kordonok között. Nem lesz diplomata útlevelük, nem jár nekik külön folyosó, és előttük sem gördül vörös szőnyeg a hétköznapokban. A politika feladata ideális esetben az, hogy megértse és segítse a művészeket. De nem csak azokat, akik mindenáron szolgálni akarják őt.
Tehát a mai napig szimpatizál a tiltakozó diákokkal?
Persze. Sokukat láttam már, ismerem egy csomó nagyszerű tanárukat, és hát az a helyzet, hogy szeretem őket.
72 év tapasztalatával a háta mögött mennyire optimista abban, hogy sikerre vihető egy ilyen küzdelem?
Óvatosan optimista vagyok. Kisrealista.
Azt a közkeletű vélekedést viszont nettó marhaságnak nevezi, miszerint, ha Presser Gábor nem Magyarországra születik, és nem magyarul szólnak a dalai, lehetett volna világhírű. Sosem adta át magát ennek a „mi lett volna, ha” érzésnek?
Nem, én mindig itt akartam élni, és ha egy mód van rá, akkor szeretnék továbbra is. A nyelv számomra kulcsfontosságú. Egy dal esetében is lényegi kérdés, milyen nyelven szólal meg. A mi dalaink angol fordításai mindig sokkal gyengébbek voltak, mint az eredetiek.
És a méltatlanul elfeledett német verziók?
Jaj. Azokat egészen elképesztő volt most visszahallgatni. Nehéz lenne pontosan elmondani, mit éreztünk akkor. Utáltuk is, röhögtünk is, de meg kellett csinálni, hát elszórakoztunk. 1973 volt. Időnként muszáj meglépni borzalmas, de valójában jelentéktelen kompromisszumokat. Nekünk ez volt az egyik tragikomikus kompromisszumunk, hogy németül énekeltünk az NDK Rádióban. Valamilyen államközi csereegyezménybe keveredtünk. Egy kukkot nem értettünk a szövegből, a helyes kiejtéstől pedig fényévekre jártunk. A „Hilf’ mir einzuschlafen” sort még csak-csak felismertem, de az egész szürreális élmény volt. Cserébe nem csumázták el az LGT következő angliai útját. Meghívásunk volt egy londoni fesztiválra. Valamit valamiért.
Van még egy „mi lett volna, ha” típusú kérdésem. Tinédzserként volt egy súlyos balesete, amiben akár le is bénulhatott volna az egyik karja. Merengett valaha azon, hogy ki lenne, és mit csinálna, ha ott véget ér a zongorista karrierje?
Így talán soha nem gondolkodtam ezen. Éjjel értem haza a baleseti kórházból, és mivel még nem volt mobiltelefon, meg tantuszom se, a szüleim addigra már betegre aggódták magukat. Az ezt követő jelenet örökre belém égett. A karom felkötve, csak az ujjaim lógtak ki a gipszből. Apám bejött velem a fürdőszobába, és egy bögre vízzel tisztogatni kezdte az épen maradt bal kézfejemet, mert jobbal nem tudtam megmosni.
Aztán sorra került a sérült jobb kezem, és emlékszem a pillanatra, mikor megéreztem a gipszből kilógó ujjaimon a hideg vizet. Akkor villant át az agyamon, hogyha érzem a hideget, akkor talán az ujjaim működnek, talán a karom is fog. Persze még két idegőrlő hetet kellett várni, hogy levegyék a gipszet, és ez biztosan kiderüljön, valóban tudom-e rendesen mozgatni, de egy pillanatra sem gondolkodtam azon, milyen lenne az élet használhatatlan jobb kézzel. Nyilván nem mertem. Amúgy azóta is vonzom az elkerülhető, „ki nem kényszerített” baleseteket. Buktam már biciklivel, motorral, és dobtam hátast a medence mellett a kövön.
Óvatlanság, vakmerőség vagy figyelmetlenség az oka?
Inkább hülyeség. Bár akadt olyan baleset is köztük, amiről nem én tehetek. Mikor hiányzik egy darab az erdei fahídból, akkor elég könnyű fejre állni a motorral. Akárhogy is, mindent megoldok ebben a témakörben, sehol egy ép porcikám.
Pár éve, a Somló és Laux temetése utáni időszakban megkérdeztem, foglalkoztatja-e az elmúlás gondolata, de akkor kitérő választ adott. A könyvet olvasva viszont újra eszembe jutott a kérdés. A Los Angeles-i LGT-kalandokról szóló fejezetbe érezhető szomorúság vegyül, mert már nincs kivel együtt örülnie ezeknek az emlékeknek. Tényleg úgy volna, hogy fiatalon előszeretettel rágódunk az elmúláson, de ahogy öregszik az ember, egyre kevésbé akar foglalkozni vele?
Úgy mondanám, hogy szívesebben foglalkozik más dolgokkal. Bármi mással.
Mondjuk az igaz, hogy van mivel.
Igen, van. És számomra lett egy pozitívum ebben a vírushelyzetben, hogy megtanultam rendszerben élni. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmi bekövetkezhet. Persze ez csak nekem jelent rendszert, egy nálam szigorúbb ember valószínűleg még kaotikusnak érezné. De most nagyjából minden nap ugyanannyit foglalkozom a zenéléssel, az írással, és tudom, hogy este olvasok, vagy filmet vagy színházközvetítést nézek majd a neten. Ez papír és ceruza nélkül is beosztja a napjaimat.
Nem válik monotonná az élet?
Ha zenélhetek, akkor nem. A prózaírásba nehezen lendültem belé, de abból is sokat tanultam. Például azt, hogy az ember nem változik, mindent egy módszerrel csinál. Pontosan annyit tökörészek a könyvvel, mint egy dalszöveggel, vagy egy zenei produkcióval, amit képtelen vagyok befejezni. Elfogadtam, hogy bármibe kezdek, a szöszölés a szisztéma örökös eleme marad.
A padlás amerikai bemutatója is húzódik már egy ideje, az utóbbi években többször is járt emiatt New Yorkban. Lehet egyáltalán most bármit tudni? Csak mert a koronavírus a Broadway-nek is alaposan betett.
Teljes a bizonytalanság, a vírus az aláírt szerződéseket is fölülírhatja. Ebben a pillanatban Amerikában a színház egy kihűlt üzem, ami több, mint fél éve le van lakatolva, és ebben a naptári évben már egész biztos nem is fog kinyitni. Sőt. Fogalmunk sincs, mi lesz A padlással, de az amerikai színházi vállalkozásoknak, színi társulatoknak most sokkal égetőbb gondjaik vannak annál, mint három magyar szerző tájékoztatása a kilátásokról. Minden egyes nap hallatlan összegeket veszítenek. Nincs elképzelésem, hogy fognak ebből talpra állni. Csak remélni tudom, hogy nekik már van. De A padlásról most más jut eszembe. November 14-én megünnepeljük a 999-ik A padlás előadást. Ünnepi streamelés. Nekem nagyon tetszik ez a gondolat, hogy egy darab, ami a 9–99 éves korosztálynak szól, a 999. előadásán kerüljön ki a színházból a felhők közé. Az 1000-et pedig meg majd megtartjuk soron kívül, ha újra együtt lehetünk mind.
A színházak mellett a zenei élet is hatalmas bajba került. A kormányzati segítség egyik fő csapásirányát az ötmilliárdból szervezett raktárkoncertek jelentik, amin ön is fellépett a zenekarával. Milyen élmény volt, és egyáltalán mennyire látja jónak ezt a kezdeményezést?
Először nem akartam részt venni a projektben, aztán Zoránnal beszélgetve rájöttünk, hogy a muzsikusainknak egy csomó pénzt tudnánk előteremteni ezzel. Ez augusztus végén volt, én épp tizenöt emberrel próbáltam a távoli jövőről álmodozva. Az ő nevükben is mondjam le? Végül is azzal a feltétellel vállaltam – ahogy többen mások is –, hogy az én részemet megkapják a zenészkollégáim, munkatársaim, és a vendégeskedő Rúzsa Magdi is bedobta a sajátját. Egy új műsort kellett összeraknom, mert a jövő májusra halasztott BKK-koncertjeim repertoárját nem akartam a nagy nyilvánosság előtt eljátszani. Így a színházi zenéimből meghangszereltem tíz-tizenkét dalt, bepróbáltuk, és azokat vettük föl a raktárban. Szerintem rendesen játszottunk, már meghallgattam.
A dalaiban és a könyvében is visszatérő szereplők az angyalok, akik hol megemelik, hol mélyre viszik, miközben épp hangmintákat rögzít a stúdióban. Az ilyen „angyalos” élményei mindig a zenéhez kötődnek?
Ezek kis filmetűdök, amik a fejemben pörögnek, eddig mindig dal formát kaptak. Talán a Majd Leonarddal kezdődött, aztán közelebb jöttek. És bele-bele szólnak a dolgaimba. Egy fellépés után végigmulatott szabadkai éjszakán elaludtam a buszban, és megálmodtam az egész Angyal mellettemet. Aztán megírtam Rúzsa Magdinak.
Van, aki a rohadt almáját szagolgatja, van aki a múzsáját, én számítok az angyalokra. Ha csengetnek két hosszút és kilenc rövidet, akkor tudom, hogy megjöttek.
Marton László és Eszenyi Enikő is szerepel a könyvben, de az utóbbi években kirobbant botrányaikról egyáltalán nem esik szó. Miért döntött úgy, hogy nem reflektál ilyen horderejű eseményekre?
Azért, mert nem újságot írtam, hanem könyvet. Amikor azt mondom, hogy a könyvben a régi és az új történetek nincsenek balanszban, az azt is jelenti, hogy nem arról írnék, amit napról napra megírnak az újságírók, bloggerek, kommentelők.
A könyvön kívül sem áll szándékában elmondani, hogy mit gondol a történtekről?
Most semmiképpen. Mikor egy társulat járványban, vészhelyzetben próbál és játszik, és ilyen odaadással teljesít, nem borzolnám a kedélyeket egy „sikeres, figyelemfelkeltő” nyilatkozatért. Mindenki megnyugodott, dolgozunk, készülünk, tervezünk, egyben vagyunk. Egyike vagyok a legrégebbi vígszínházi embereknek, amennyire tőlem telik, vigyázok a fiatalokra. Talán furcsa, de épp Marton László 2017-ben megjelent könyvének hátsó borítóján ez szerepel tőlem, mint ajánlás: „Most (a könyv olvasása közben) tudok meg dolgokat, amelyek a sok-sok év alatt a közelemben játszódtak le, amelyeket észre se vettem vagy nem értettem” – írtam egy évvel az ismert történések előtt. Úgy érzem, engem elfogadnak a színészek, elfogadnak a fiatalok, de azért az senkinek nem nagy hír, ha azt mondom, hogy a problémáikat inkább egymás közt, vagy a volt tanáraikkal beszélik meg, mint velem.
2018-ban azt találtam mondani, hogy a színházi szakma kissé leszerepelt a „Marton-ügy” kezelésében.
Hasonlóan látja Eszenyi Enikő ügyét is, akit tavasszal sok egykori és jelenlegi kolléga vádolt hatalmi visszaéléssel?
Nem, nem tudom és nem akarom összevetni a két ügyet. Ez két különböző ügy, két külön dráma. De egy színház attól él, hogy minden reggel, minden próbával elkezdődik az „újratervezés”. Ha majd egyszer megint benn ülünk fél éjszakákat a társalgóban, és lesz, akinek kedve van erről a témáról beszélgetni, én biztos, hogy kérdezni fogok.
Kétségtelen, hogy az ön helyzetében nagy súlya van minden szónak, de a hallgatással nem jár felelősség?
De igen. Ugyanannyi, mint a beszéddel.
A végére van egy könnyedebb, mégis fontos kérdésem: csak vicc, vagy tényleg szokott zakókat tervezni a barátainak?
Nem vicc. Ezek létező zakók. Nem sokat terveztem, ötöt vagy hatot, de azok szerintem nagyon jól néznek ki. De én ritkán veszek fel zakót. Asszem’ a második kötetbe beteszek néhány fotót is, nehogy azt higgye bárki, hogy kamuzok.
Külön hangsúlyozza a titkos zsebek fontosságát. Miért nem létezhet igazán vagány zakó titkos zseb nélkül?
Erre nem válaszolhatok. Ha megmondjuk, hogy egy zseb miért titkos, akkor már nem is lesz az.
Akkor azt nyilván végképp nem árulja el, hogy ön mit őrizget a titkos zsebeiben.
Sajnos nem lehet. A lényeg, hogy ez egy játék. A zakókon túl a bútorkészítés a másik ilyen kikapcsolódásom: vannak bútoraim, amiket én terveztem, majd megcsináltuk az asztalosmester Lehoczki László barátommal, aki közben a Szépművészeti Múzeum vezető restaurátora lett. A szaktudásom nagyjából nulla, de segéderőként is csodálatos élmény volt közreműködni a műhelyében. Csak az ilyesmire is kevés időm jut. Régen azt gondoltam, hogy majd öreg koromra minden egész más lesz. Ha betöltöm a hetvenet, tele leszek idővel, és végre gitárórákat veszek. Semmi nem lett belőle.
Majd nyolcvan után…
Azt már viccből megterveztem. Én akkorra A padlás amerikai bemutatóját lőttem be magamnak. Dusánnal egy hónapon belül van a születésnapunk, mondtam is neki: ha így haladnak a dolgok, akkor mire én nyolcvan leszek, ő meg nyolcvanhárom, már mehetünk is együtt a New York-i premierre.
Presser Gábor önéletrajzát a Helikon adja ki, és november 16-tól kapható a boltokban. Ugyanettől a naptól lesz online elérhető a könyvbemutató beszélgetés is.
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu
