Talán túlzás azt állítani, hogy 2018-ban A Hill-ház szelleme volt a Netflix legnagyobb dobása, de tény, úgy ötvözték benne a kísértetházas históriákat és a lélektani drámákra jellemző mélységeket, amivel Mike Flanagan elérte, hogy a csatorna továbbra is bízzon az ítélőképességben a feldolgozni kívánt alapanyagokat illetően. Ezúttal is regényt vesz alapul, méghozzá Henry James A csavar fordul egyet című művét (és néhány rövidebb szellemtörténetét, ezek visszaköszönnek egyes epizódokban), amelyet nemrég egyébként megfilmesített egy amerikai rendező The Turning címen, ott Mackenzie Davis játszotta a főszerepet, és mivel James könyvét sokszor feldolgozták, bizony egyes történések nagyon ismerősnek tűnnek majd A Bly-udvarház szellemében is.
Miután a streaming-szolgáltatónál bejelentették, hogy jön Flanagan horrorsorozatának új felvonása, rögvest azt vizionálták a rajongók, hogy valami nagyon hasonlóval áll majd elő a rendező. Ha valahol, hát itt bukik el az új széria, mert hiába van horrorköntösbe bújtatva, ezúttal nem családi drámát, hanem sokkal inkább egy gyönyörű szerelmi történetet kapunk, ismételten olyan színészi alakításokkal, amelyeket joggal fognak díjakra jelölni. Amennyiben elvonatkoztatunk a korábbi sorozattól, ezúttal is egy jól megkomponált, önnön jogán is figyelemre érdemes, rémisztő Netflix-dobást kapunk.
Egyszerűen nagyszerű!
Az angliai Essex megyében fekszik a Bly-udvarház, egy gótikus stílusban megálmodott kastély, itt él a két árva Wingrave-gyerek, Flora és a bátyja, Miles. Szüleiket elveszítették egy tragédiában, egyetlen családtagjuk Henry bácsikájuk, aki dadust keres a gyerekek mellé. Az állást nem nagyon akarja elvállalni senki, mert nem elég, hogy Bly vidéken van, jórészt a semmi közepén, még az előző dajka is tragikus körülmények között távozott a gyerekek mellől: öngyilkos lett a kastély mögötti tónál. Ám akad egy lelkes jelentkező, a nagyon fiatal Dani Clayton, aki látszólag egészen Blyig menekülne, hogy hátrahagyja ködös múltját. Az au pair megkapja az állást, beveszi a kastélyt, és ahogy az lenni szokott,
Hollywood jól láthatóan ráállt a pszichológiai horrorfilmekre és sorozatokra, ezeknek pedig jól bevált sémáik vannak. Flanagan félig-meddig ragaszkodik ezekhez, sajnálatos módon egyúttal támaszkodik A Hill-ház szellemében működő alapokra is. Ez nem áll rosszul ennek a sorozatnak sem, hiszen a több százéves helyszín, a rémisztő festmények, háttérben megbúvó alakok, az időbeli ugrálások és a nyolcvanas évekbe helyezett sztori megalapozza a kilenc epizódra felépített évadot.
De végig ott motoszkál az emberben egyetlen kérdés: nem ezt láttuk két éve is?
De, majdnem, ami persze nem ront annyit az összképen, hogy A Bly-udvarház szelleme sablonosnak hasson. Ez pusztán azoknak lesz zavaró, akik szerették, mi több, csodálták Flanagan első Netflix-szüleményét, mert bizony elemekben itt-ott visszaköszön a korábbi mű. Itt is hibátlan a casting, és akármennyire nem szabad párhuzamokat vonni a két sorozat között, Flanagan volt az első, aki ezt megtette. A korábbi évadból ugyanis Victoria Pedretti, Oliver Jackson-Cohen, Henry Thomas és Kate Siegel is feltűnnek főbb szerepekben, Carla Gugino pedig ezúttal narrátorként tündököl – utóbbi megoldásra szükség is van egy rendes kísértethistóriát feldolgozó filmnél.
Az új szereplőket is figyelemre méltó érzékkel választották ki: a két gyerekszínész fenomenális, hiába ismételgeti percenként a Florát alakító Amelie Bea Smith, hogy ez „egyszerűen nagyszerű”, az első tíz alkalom után megunjuk majd a fal kaparását. A Milest megformáló Benjamin Evan Ainsworth gyerekszínészhez képest jól adja át a finom érzelmeket, de a show-t egyértelműen a házvezetőnőt játszó T’Nia Miller lopja el. A színésznő eddig főként sorozatokban játszott, de ez a szerep gyaníthatóan lendít majd annyit a karrierjén, hogy nagyjátékfilmes rendezők is gondolkodni kezdjenek benne. Mindebben sokat segít az operatőri munka, az Annabelle-lel és Az apácával horrorfilmes tapasztalatra szert tevő James Kniest és Maxime Alexandre páros rutinosan mozognak a képek terén: Bly mindig ködös és komor, a belső terek ontják a feszültséget magukból, a rengeteg premier plán is a helyén van. Említést érdemelnek még a zenék, azon belül is Sheryl Crow I Shall Believe című száma, amelyre az évadzáró után bizonyára megugranak majd a YouTube-keresések.
Ez vár ránk a halál után?
Flanagan nem rest olyan kérdésekkel foglalkozni alkotásaiban, amelyek túl mutatnak a megszállás-ördögűzés-vallás triumvirátusán. A Hill-ház szellemével ellentétben most nem teljesen a családdal foglalkozik, nem azt kívánja felfedni, miért alakulhatnak ki olyan mentális törések, melyekre gyógyír jóformán nem létezik – habár ez is megjelenik két-három kikacsintással. Ezúttal a szerelemre, a feloldozásra, a béklyóként velünk maradó rossz emlékekre helyezi a figyelmet a rendező, melyet a finálé felé közeledve egyre szájbarágósabb stílusban próbál lenyomni a néző torkán.
Első blikkre talán feleslegesnek tűnik utóbbi a történetben, ám végül minden képkocka összeáll az utolsó percekre. Tény, hogy A Bly-udvarház szelleme rettenetesen, már-már nézővesztően lassan építi saját történetét, de ez Flanagan stílusa, ő feldob hatvanhárom kérdést az első epizódokban, hogy aztán komótosan, minden részletre kiterjedően magyarázhassa meg azokat. Ez kilenc részben nem tudott most hiba nélkül működni, rengeteg lett az üresjárat, a karaktereknek hiába próbált mélységet adni a forgatókönyvvel, némelyiküket nem lehetett kirántani a sablonosság mocsarából.
Egy-egy ponton már a történet is túlságosan csavarosnak érződik: Flanagan az Álom doktor című filmjét rendezte ez előtt, és sajnos az álmokat ide is becitálja, hogy megkavarja azokat a nézőket, akik a sorozat feléhez érve úgy érzik, talán már kezdik érteni, mi zajlik a szemük előtt. Rengeteg a szimbólum, sokszor átvitt értelemben kell tekintenünk tárgyakra, cselekedetekre, mondatokra – ez kétségtelenül sajátos hangulatot teremt, de utólag nehéz lesz fejben összeraknunk, egyes darabkák hova is illenek a kirakósban. Pedig ezeket lebontva a történet rettenetesen egyszerű, csak Flanagannek így nem volt jó, ezért teletűzdelte plusz elemekkel, melyek végső soron nem rontják el az élményt, csak bonyolultabbá teszik a megélését.
Már az intróban is feltűnik, hogy a legtöbb szereplőnek elmosódik az arca valamitől. Bly szelleme hasonló arcberendezéssel járkál a folyosókon, frászt hozva a nézőkre. Ezt a kérdést a narrációval oldja fel a rendező: mindent elnyel az idő, ettől a szellem, a lélek sem menekülhet. Emlékeink elhalványulnak, ahogy mi magunk is, végül csak arc és emlékek nélküli valakikké válunk. Flanagan halál utáni létről alkotott képe épp oly negatív, ahogy a szerelemről is vélekedik: utóbbi minden megrontója, tragédiát szül, gyakorlatilag nem jön el a boldogság, mert félünk, rettegünk az elmúlástól. A kilenc epizód összes problémáját ez az emberi alapérzés okozza.
Újat ugyan nem tud mutatni a Netflix nagyon beharangozott sorozata, ami már a címével is megvezeti picit a nézőket, de igyekszik ijesztő lenni, ami működik is ott, ahol szükségeltetik. Ezúttal az érzelmek azonban felülkerekednek a rémisztgetésen, a rendező rendesen bele is veri ezt a fejünkbe. Ettől pedig ugyan a pulzusunk nem fog az egekbe emelkedni, de olyan szép ívet ír le az utolsó epizódra A Bly-udvarház szelleme, amelyet jó darabig bizonyosan nem fogunk elfeledni – és akármilyen furcsa, nem a szellemek miatt.
A Bly-udvarház szelleme, Netflix, kilenc epizód. 24.hu: 7/10
Kiemelt kép: Netflix
