Állíthat akárki akármit arról, hogy milyenek a mai fiatalok, a serdülőkor beköszönte soha, egyetlen korban sem volt kevésbé felforgató. A tömegmédia előtti boldog békeidőkben is észrevették a kislányok, hogy nahát, valami domborodni kezd a mellkasukon, és vörösre pirultak a fiúk az első erekciójuktól. Szinte azonnal reagálni is kezdtek erre, kit hogyan tört az élet, volt, ki rejtőzött, volt, ki rájátszott. Hisz mind láttak felnőttet, a felnőttség furcsa misztériumát, a rejtélyeket, a titkokat, és mindannyiuknál eljött az az időszak is, amikor a világon semmit nem akartak jobban, mint hogy végre, végre felnőjenek, és az sem modern kori jelenség, hogy a kor előrehaladtával egyenes arányban féltették az anyák egyre jobban a nyiladozó értelmű, fejlődő testű kislányaikat. Volt is mitől, ebben sincs változás, hagyjuk a régen minden jobb volt-nosztalgiát, kotorjunk egyet szépirodalmi műveltségünkbe, húzzuk elő, mondjuk, az Árvácskát, messze a technológia előttről, nem a bűnös nyugatról, hanem innen, festői kis hazánk aranyló búzamezős tetszőleges agrárvidékéről. A kislányokat félteni kellett mindig, és mindig jobban, mint a kisfiúkat, mert a fiúk máshogy, máskor érnek, máshogy tudatosodik bennük a testük, a változás, az erő – bár tény, hogy az ijedelem alighanem pontosan ugyanaz.
Az sem hírérték, hogy szexualitás ingerlésének igénye is végigvonult az emberiség történelmén, a humán kreativitás nem egy csúcsteljesítménye azzal a céllal született, hogy az ember erotikaigénye kielégüljön, amit a modernitás nem feltalált, csak felerősített. A film, a tévé, az internet, az okoseszközök aztán mind egy-egy komoly, exponenciális ugrás volt sok egyéb mellett a szexualitás ingerlésében is, és bár naivitás lenne azt hinni, hogy kész, ennél szexualizáltabb már nem lehetne a világ, mert biztos vagyok benne, hogy lehet és lesz is, de azért a dolgok állása elég meredek. Annyi és olyan felfokozott erotikus inger ömlik ránk egy átlag popdal négyperces videoklipjéből, de hogy idáig ne is menjek, aranyos unokahúgik TikTok-videóiból, amennyivel, mondjuk, a baby boomer generáció egész életében nem találkozott – és egyébként most sem valószínű, hogy találkozik, szemben a kisunokáikkal, a mai kistinikkel. Ők viszont látják, nap, mint nap. Látják az anakondáról rappelő Nicki Minajt épp úgy, mint az unalmukban pucér seggel pózoló instalányokat. És hiába tagadjuk, hatnak rájuk.
Ebbe a világba serdül bele Amy is, a Netflix Cukorfalatok című francia botrányfilmjének főszereplője. Amy tizenegy éves, és amennyire reálisan lehet ma, európai kiskamaszként távol lenni a nyugati kultúra hatásaitól, annyira azért távol van, minthogy áttelepült, de gyökereikhez ragaszkodó szenegáli, muzulmán vallásához ragaszkodó család sarja. Tévét nem látni a lakásban, ahová frissen költöztek, számítógépe, okostelefonja nincsen. Mégis megakad a szeme a házban lakó vagány kislányon, aki semmiben sem hasonlít a túlméretes, mindent elfedő, uniszex ruhákban, időnként fejkendőben járatott Amyra: a kislány testhez simuló, sokat láttató ruhákban jár, óriási haja szabadon úszik utána, még színes tincsei is vannak, és olyan kígyómozgással bulizik a rádióból szóló, tetszőleges szexi zenére, hogy azt egy rúdtáncos is megirigyelné. Ő Angelica, aki, mint kiderül, ugyanabba az évfolyamba jár a helyi iskolában, ahová Amy, és egyébként három másik kislánnyal, akikkel rendre botrányt szítanak az iskolában is, egy tánccsoportot alkot Cukorfalatok néven, és épp egy helyi versenyre készülnek.
Szándékosan használom a kislány szót a lány helyett, bár ezen főhőseink sértődnének meg leginkább, hiszen mindannyian teljes önérzettel tartják magukat menő nagylányoknak, és öltöznek ennek megfelelő szabadossággal – miközben mindannyian tizenegy évesek, és hiába a feszülős nadrágokkal és falatnyi szoknyákkal kidomborított, ébredező nőiességük, ordít róluk, hogy mennyire gyerekek. Idoljaik vagány egyenszettben, teljes összhangban vonagló táncoslányok, akik közösségi médiás klipjeikbe be-becsempésznek némi explicit villantást, és a Cukorfalatok zavarbaejtő pontossággal utánozzák, amit látnak. Amyt teljesen elvarázsolja a dolog, gyorsan el is cseni kisöccse pólóját, hogy neki is kilóghasson a hasa a felsőből, és lop magának egy telefont is, hogy ő is becsatlakozhasson a közösségi médiás magamutogatásba kacsacsőrrel és pornós pózokkal, és hamarosan be is fogadja a csapat, akiknek aztán a netről ellesett videókból tanultak alapján segít még merészebbre hangolni a versenyre összerakott koreográfiát.
Ez lesz a mindene, naná, hiszen otthon közben titkokkal övezett, felzaklató dolgok történnek: apja épp Szenegálban van, ahol új asszonyt jegyzett el, akit épp hazahozni készül, hogy feleségül vegye, és immár két asszonnyal éljen házasságban, és hiába mondja a vallás, hogy az asszony dolga tűrni és támogatni a férjet mindenben, Amy anyja láthatóan szenved emiatt. Amy pedig teljes fordulatszámon igyekszik minél távolabb menekülni családja tradícióitól és az elnyomástól, amely ilyen boldogtalanná teszi az anyját – ám a túlszexualizált nőképhez idomulás csak bepiszkítja, és sem nem csillapítja az élet fájdalmait és a kezdődő kamaszkor zavarát, sem nem hozza meg azt a felszabadulást, amire Amy vágyik. Nagyon, nagyon finoman, elég kihámozni, de feldereng az üzenet:
Valójában sokkal inkább erről szól ez a film, a zavarba ejtő ábrázolások épp a jelen félnivaló tükreként jelennek meg.
Mert zavarba ejtés az van. Jó sok van, gyakorlatilag folyamatosan. Iszonyú kényelmetlen élmény azt nézni, ahogy ezek az icipici lánykák, akik láttán a női nézők egy részében alighanem felhorgad az anyaösztön – legalábbis velem ez történt –, tökéletes pontossággal másolják le a videoklipek buborékfenekű táncosainak twerkelését, a csücsörítést, ajakrágcsálást, a hajdobálást, az ujjszopást és azt, hogy úgy néznek a kamerába, amint a pornószínésznők felláció közben. Iszonyú, tényleg – de nem öncélú, és legfőképpen, sajnos, rettenetesen valósághű, épp azért olyan felzaklató élmény, mert minimális őszinteséggel könnyen beláthatjuk, hogy amit látunk, nem kitalálmány, hanem a jelen valóságának egy szelete, ráadásul nem valahol távol tőlünk, hanem a mi világunkban is. Aki nem hiszi, járjon utána a Musical.ly nevű, eredetileg házi, táncos videoklipek posztolásával híressé lett közösségi média appról szóló korai cikkekben, vagy a TikTokon, amivé a Musical.lyt átnevezték, esetleg az Instagramon, egy-egy tizenegy-két éves kislány profilján, megnézve, kiket követnek és miket posztolnak ők maguk. Nem állítom, hogy a filmben látott túlkapások mindennaposak és általánosak, de a látvány így sem lesz megnyugtató, a legjobban nevelt, legkedvesebb, legaranyosabb, titokban még babázó kislányok esetében sem.
A Cukorfalatok messze nem tökéletes film, számos gondolatot nem sikerül olyan erővel átvinni, mint ahogy alighanem szerette volna, másokat meg olyan esetlenül ad át, vagy annyira elrejt, hogy amiatt sérül az üzenet, és a finoman fel-felsejlő mágikus realizmus Amy nővé érésének szimbólumaiban kevés és megalapozatlan, szinte kósza gondolat csupán.
Az nem lehet reális ellenérv egy alkotás ellen, hogy rossz kezekbe kerülve mi lesz… vagy akkor változtassunk minden gyakorlaton, hisz minden rossz kezekbe kerül, nem csak hírességek privát aktjai, de a gyerekről homokozás közben készült legártatlanabb fotó is ott csücsül a dark weben, de inkább valami politikai-gazdasági kapcsolatokkal körülbástyázott beteg elme számítógépének egy ügyesen elrejtett, de nagy becsben tartott, sűrűn nézegetett mappájában.
Arról persze lehet, sőt, érdemes is beszélni, hogy feltétlenül biztos-e, hogy csak ennyire explicit képekkel lehetett átvinni az üzenetet, arról pláne, hogy vajon a filmben szereplő gyerekszínészek kaptak-e támogatást a forgatáson történtek feldolgozásához, súlyának megértéséhez. De önmagában a Cukorfalatokon kiakadni ugyanazt a szövegértési képtelenséget, funkcionális analfabetizmust jelzi, amit a Varró Dani gyerekverseinek szarkazmusát nem értő hisztériában láthattunk, de ugyanerről a tőről táplálkozik az Elfújta a szél rabszolgaságpárti volta miatti bojkott is. Hát akinek külön kell elmagyarázni, hogy Nabokov a nevelt lányát szeretőjévé tevő férfiról szóló Lolitája, a Precious című, mélyen megrázó film, amelyben apja és anyja is szexuálisan (is) bántalmazza gyermekét, vagy a heroinistákról szóló Rekviem egy álomért NEM használati utasítás, az tényleg reménytelen eset. Ugyanez élő bizonyíték arra is, hogy könyveket és filmeket nem betiltani kell, hanem épp ellenkezőleg, eljuttatni minél szélesebb közönséghez és megértetni vele, hogy mit lát. Kedélyeskedés tárgya a filmekre kerülő korhatárjelzés, amit sosem veszünk komolyan, de egyre inkább azt látni, hogy éppenséggel ezeket kellene szigorúbban kezelni, és a tizenkét éven aluliaknak csak szülői felügyelettel nézhető kategória mellé be kellene emelni egy olyat is, amelynek értelmében az adott tartalom felnőtteknek is csak értő, érzékeny másik felnőtt felügyeletével és magyarázatával nézhető.
A Cukorfalatok (Mignonnes) a Netflixen nézhető, magyar felirattal is. Francia filmdráma, 96 perc. 24.hu: 6/10
