„Van olyan arrogáns ez a hatalom, hogy átalakítsa az egész iskolát a fejünk fölött”

Tart még a kezdeti lelkesedés?

Milovits Hanna: Igen, azzal együtt, hogy a blokád és mindaz, amit mellette csinálunk, hatalmas munka, így nagyon igénybe vesz mindenkit, aki részt vesz benne. Ha tehát néha úgy tűnik, mintha kifulladóban lenne a lelkesedés, az csak a fáradtság miatt van.

Csernai Mihály: Arra azért próbálunk figyelni, hogy az egy emberre jutó terheltség ne legyen túl nagy. Úgy osztjuk le a feladatokat, hogy megmaradjon bennünk a lelkesedés és az energia.

A szeptember 1-jei barikádba vételnél azt lehetett olvasni, hogy körülbelül 250-en vannak az egyetemfoglalók. Változott ez a szám mostanra?

Cs.M.: A 250 annyiban csalóka, hogy a blokád kikiáltásánál valóban ennyien voltunk jelen, de azóta inkább rotálódó rendszerben vagyunk bent – tehát egyszerre ennyi ember általában nincs az épületben. A hallgatói fórumokon, járványügyi megfontolásból, hetvenben maximalizáltuk a fizikailag jelenlévő résztvevők számát, a többiek online csatlakoznak.

Tudják valahogy monitorozni, mekkora az egyetértés a diákok között – akár a blokádot, akár a követeléseket illetően?

Cs.M.: Augusztusban csináltunk egy felmérést, amiből kiderült, hogy két dolog egyértelműen nem vitakérdés a hallgatók között: egy, hogy ennek az egész átalakításnak vannak mögöttes céljai; kettő, hogy az autonómiánkat szeretnénk valamilyen módon, írásban garantálva visszakapni. Viták legfeljebb abban vannak, hogy mi lenne a legjobb módja a céljaink elérésének.

M.H.: A legutóbbi példa erre a tanköztársaság meghirdetése volt, melynek keretében nem hagyományos úton zajlik az oktatás az egyetemen. Ebben a tanárok és a szeptember végével leköszönő vezetőség is közreműködik.

Három alappillére, hogy tanulni és tanítani mindenki akar, az autonómiához mindenki ragaszkodik, és hogy egységben, egyetértésben csináljuk végig ezt az egészet.

Folyamatos egyeztetések zajlanak arról, hogy ki milyen mértékben tud részt venni a dologban.

Gyurcsány Ferenc szállóigévé vált kijelentése szerint, az emberek időnként tüntetnek, de aztán úgyis megunják és hazamennek. Ez eddig a legtöbbször igaznak bizonyult, az SZFE átalakítása elleni tiltakozás viszont egyelőre makacsul kitart. Mi lehet ennek az oka?

M.H.: Azért nem hagyjuk abba, mert ahhoz, hogy ne veszítsük el azt, amink eddig megvolt, muszáj csinálnunk. Ha kicsit is engedünk, és nem állunk bele, akkor van olyan erőszakos és arrogáns ez a hatalom, hogy átalakítsa az egész iskolát a fejünk fölött.

Cs.M.: Szerintem a korábbi tüntetések jellemzően két dolog miatt értek véget. Vagy hatalmi, erőszakos döntés zárta le őket, vagy pedig a hatalom kihátrált, esetleg kompromisszum született a felek között. Elég csak az internetadóra gondolni, ahol a hatalom hátrált meg, a CEU ügyénél pedig az egyetem mondta azt, hogy az erőforrásait áthelyezi egy másik országba. Nálunk a kompromisszum lehetősége azért nem merül fel, mert nekünk már nincs miből engednünk. Egy tollvonással elvették az egyetem összes jogkörét, hihetetlen tempóban történik a hatalomátvétel. Az alapvető tanszabadságért küzdünk. Mit tudnánk ebből még engedni?

M.H.: Kompromisszum egyenlő felek között, tárgyalás útján tud keletkezni, ahol mindkét fél célja, hogy egy közös, minél nagyobb réteg számára elfogadható konszenzus szülessen. Erről itt szó sincs. Meg sem hallgatnak meg minket.

Vidnyánszky Attila rendszeresen arra panaszkodik, hogy az egyetem és a diákok nem hajlandóak a tárgyalásra. A vita egyik sarkalatos pontja közben épp az a kérdés, hogy kivel kellene itt tárgyalni egyáltalán. Önök nem ismerik el legitimnek a kuratóriumot, hanem a minisztériummal szeretnének leülni. A minisztérium viszont mossa kezeit, mondván, az SZFE már az alapítvány és a kuratórium ügye.

Cs.M.: A párbeszédre való hajlandóság részünkről abszolút meglett volna, ha nem azt látjuk, hogy a tárgyalásra csak a döntéseket követően van lehetőség. De itt már meghozott döntésekről kellene utólag egyeztetnünk. Vannak alapvető követeléseink az autonómiánk garantálásról. Ha ezeket visszaállítják, onnantól kezdve lehet tárgyalni, hogy milyen módon vezetik majd az intézményt, és hogy milyen viszonyban van a kuratórium az egyetemmel.

M.H.: Fontos észben tartani, hogy nekünk nem Vidnyánszky Attilával kellene tárgyalnunk. Nagyon ügyesen terelik a témát, és a közbeszédben is ez dominál, de az egész ügy kezdeti pontja az volt, hogy a minisztériumnak kellett volna egyeztetnie velünk a modellváltásról, csak ez nem sikerült. Tüntettünk akkor is, amikor a parlamentben megszavazták ezt a törvényt. Most átpattintják a felelősséget a kuratóriumra, holott ez nem a kuratórium dolga lenne. Az eleve része a problémának, hogy ebben a formában fennáll ez az alapítvány.

Egy felsőoktatási intézmény átalakításáról szóló ügy nem kizárólag a színházi és filmes szakmát érinti: társadalmi kérdés, amiből nem vonhatja ki magát az állam.

Cs.M.: A minisztérium kézmosását pedig annyiban árnyalnám, hogy az alapítvány alapítói jogai 2022 januárjáig elvileg az Innovációs- és Technológiai Minisztériumnál vannak. Ha tehát a kuratórium visszahívása a téma, akkor a minisztérium felelősségéről beszélünk, hiszen nekik vannak meg a törvényes kereteik kezelni az ügyet.

Mi történik az egyetemen október 1. után?

Cs.M.: Organikusan alakul majd a patthelyzet további patthelyzetesítése. Az egyetem jelenlegi vezetésének felmondása lejár, az új vezetést nem fogjuk beengedni, a dolgozók pedig sztrájkba kezdenek. Lesz egy több szempontból is működésképtelennek nyilvánítható egyetem, valamit tehát lépni kell ebben a faramuci helyzetben. A mi követeléseink konzekvensek, következetesen ugyanazt kérjük június óta.

Rengetegen kiállnak a hallgatók mellett, elutasítva az erőszakos átalakítást, de többen azt is megfogalmazzák, hogy szükség lenne valamiféle változtatásra az SZFE-n. Önök erről mit gondolnak? Miben változtatnának?

M.H.: Egy oktatási intézményben mindig szükség van a változásra, hiszen a világ is változik, amihez adaptálódni kell. Ezzel mindenki egyetért. Bizonyos szempontból nagyon hálás ez az egyetemfoglalási helyzet, dacára annak, hogy senki nem vágyott rá. Az egyetemen régi probléma volt, hogy a színházi és filmes képzést érdemes lenne minél több ponton összekapcsolni, de térben és a tanmenet szempontjából is el vagyunk választva, a külön épületek és az osztályrendszer miatt. A mostani helyzetben viszont, amikor egy közös célért dolgozunk együtt, végre létrejött a szakok közti együttműködés. Csodálatos módon működünk együtt, asszisztensek, operatőrök, színházrendezők, dramaturgok és a többi. Végre tudunk kapcsolódni egymáshoz.

Cs.M.:

Rendszeresen megkapjuk a vádat, hogy mi konzerválni akarunk az egyetemen valami elavult, régi rendszert. Pedig a legeleje óta kommunikáljuk, hogy egyáltalán nem erről van szó.

Egy egyetemfoglalásnak két fő oka lehet: vagy valami súlyos jogsérelem éri az adott közösséget és emiatt nem tud máshogy fellépni, vagy belső megoldandó ügyek vannak, és valamiféle reformokat szeretnének elérni. Nálunk a két helyzet egyszerre van jelen. Egyrészt szeretnénk beszélni arról, hogy milyen változásokra van szükségünk, de emellett ért minket egy súlyos jogsérelem. Utóbbinál azt éreztük, nem tudunk erre az ügyre másképp reagálni, csak egy ilyen a radikális eszközzel.

Hogy néz ki a tanköztársaság, ami néhány hete indult?

M.H.: A blokád közös fenntartása mellett bizonyos órarendi órákat megtartanak az osztályoknak, de olyan kurzusok is futnak, amikre bárki szabadon jelentkezhet. Itt tudnak találkozni egymással a különböző szakok diákjai. Rengeteg olyan kurzusunk van, amiket a tanáraink ajánlottak fel, és mindegyik reflektál valahogyan a jelenlegi ügyre. Emellett külsős felajánlásokat is kapunk, én például egy dél-afrikai rendező nemzetközi kortárs bábos kurzusán vettem részt nemrég.

Némi fekete humorral azt is mondhatnánk, hogy lám, Vidnyánszkyék már elértek néhány fontos reformot az egyetemen, pedig még be sem tették oda a lábukat.

M.H.: A legszomorúbb, hogy épp akkor kezdték el nagyon erőszakosan nyomni ezt a modellváltást, amikor előremutató folyamatok indultak az egyetem életében: két rektori pályázat mérkőzött meg egymással, ötéves terveket vezetve elő. Ezt kellett volna megragadni, hogy itt egy új rektorjelölt egy új koncepcióval, nézzük meg, mit ér el. Ehelyett nem nevezték ki az új rektort, mert valami mást akarnak helyette, de egyelőre azt sem tudjuk pontosan, micsodát.

Egy vad gondolatkísérlet: tegyük fel, hogy a minisztérium holnap feloszlatja a kuratóriumot, és hajlandó tárgyalni az egyetem képviselőivel. Kialakul az alapítványi modellváltás konszenzusos terve, garantálják az autonómiát is, ám a végén újra bedobják Vidnyánszky Attila nevét elnökként. Ez esetben el tudnák fogadni, vagy ennyiben ez már személyes kérdéssé is vált?

M. H.: Szerintem ez nem létező forgatókönyv. Eleve kicsit fordítva ülünk a lovon. Nem azért történik ez az egész, hogy Vidnyánszky Attila a kuratórium élére kerülhessen, hanem azért van itt Vidnyánszky Attila, hogy ezt a modellváltást így meg lehessen csinálni, és ő ebben egy jó partner.

Cs. M.: Ott kezdődne az egész, hogy Vidnyánszky Attila vonja vissza a hazugságait és rágalmait, és ne a hajóágyú mellől kommunikáljon. Illetve addig ne is legyen köze a tárgyalásokhoz, amíg nem kerül pozícióba. A nyári tárgyalási folyamatból épp az hiányzott nagyon, hogy milyen szempontok alapján kerültek a kurátorok a helyükre. Az egyetem nem pusztán kilenc lehetséges kurátort nevezett meg a minisztérium kérésére, emellett egy szempontrendszert is kialakított, ennek mentén látták biztosítva az egyetem hosszú távú fenntartói működtetését. Ehhez hasonló szempontrendszert a minisztérium nem rakott le a kuratórium tagjainak neve mellé.

Utaltak rá, hogy a mostani helyzetben rejlenek pozitív oktatási lehetőségek is, és nyilván fiatal alkotóként is életre szóló tapasztalatokat lehet szerezni. Közben viszont a történet bekerült a politikai térbe, ahol nagy erőkkel zajlik a sárdobálás, a diákságot sem kímélve. Milyen érzés ennek a kellős közepén találni magukat?

M. H.: Rossz, senki nem vágyik erre.

CS. M.: A mi nullpontunk szakmai, vagy legfeljebb felsőoktatási kérdés. Mi az, hogy egyetemi autonómia, hogy lehet ezt írásban garantálni, vagy milyen reformokra van szükség adott esetben az oktatáson belül? Mi eddig merészkedünk, és merem állítani, hogy nem mi nyomtuk bele a politikai térbe ezt a vitát. A miniszterre én ebben a helyzetben nem politikusként tekintek, hanem mint arra a személyre, aki a felsőoktatásért felel, és akinek az egyetemi autonómia garanciáit biztosítania kell.

Világos, de a kérdés arra irányult, hogy milyen érzés a csatatéren találnia magát?

Cs. M.: Nyilván nem javít az ember közérzetén, amikor balliberálisnak, Lenin-fiúnak, megvezetettnek, agymosottnak, manipuláltnak állítják be. Most csak olyanokat soroltam, amik tényleg elhangzottak a kuratórium vagy a sajtó részéről. Az imént csak arra reagáltam, hogy mivel nem mi toltuk politikai térbe ezt a dolgot, ezért ezt a csatát nem is ott akarjuk lejátszani. Én teljes mértékben ódzkodom attól, hogy beszálljunk a sárdobálásba, és felhánytorgassuk bárki politikai elköteleződéseit. Nem is értem, hogy kerül ide a jobb- vagy baloldal. Ezen felül kell kerekedni, mert nem pártpolitikai kérdésről van szó.

Volt, aki passzivált a hallgatók közül?

M. H.: Nem tudok ilyenről. Nyilván mindannyiunk fejében megfordul a kérdés, hogy passziváljak, ne passziváljak, elvégezzem-e az egyetemet, vagy kiiratkozzak. A hallgatói szerződés miatt nem túl nagy a mozgásterünk. Már a nyáron is igyekeztünk körbejárni, hogy milyen döntés, mivel járhat. Mindig közösen, nagy fórum előtt beszélünk ezekről a dolgokról, pontosan azért, hogy ne hagyjunk senkit magára a nehéz döntésekkel. A gólyák kérdéseire fokozott figyelmet fordítunk, hiszen ők néhány hete még csak a felvételi alapján ismerték az egyetemet, amiért most együtt harcolunk.

Egy biztos, nem ítéljük el egymást. Ha az elvei és az oktatása között kényszerül választani az ember, bárhogy is döntsön, nem kövezhetik meg.

És ha a kuratórium tényleg elindít valamiféle alternatív oktatást, ahogy azt Lajos Tamás nemrég belengette, abban önök szerint a diákság hány százaléka vehet részt? Ha egyáltalán bárki részt vesz benne.

Cs.M.: Ezek mind egyéni döntések. A legfontosabb, hogy a folyamatban senki nem sérülhet, ebben megállapodtunk az elején. Lajos Tamás nyilatkozata azért lepett meg, mert eddig pont az ellenkezőjéről beszéltek, hogy nem nyúlnak bele az oktatásba, az oktatók maradnak a helyükön, és minden megy tovább, ahogy kell. Ezek szerint most mégis az a helyzet, hogy már létre is hoztak egy gyakorlatilag teljesen új egyetemet? Itt van egy éles ellentmondás, de megint nem a mi oldalunkról.

Az ilyen helyzetek sajátossága, hogy nem a hatalmi pozícióban lévők, hanem a diákok és a tanárok bőrére megy a vásár. Meddig lehet kitartani ilyen fokú a bizonytalanságban? El tudják képzelni, hogy akár évekig így, tanköztársaságon és sztrájkokon keresztül zajlik majd az oktatás?

M.H.: Ezt képtelenség előre megmondani. Azt sem tudom, hogy októberben mi lesz.

Cs.M.: Az egész helyzet olyan, mint egy rosszul összerakott társasjáték. Mintha az egyik fél sakkozna, a másik Ki nevet a végén?-t játszana.

A játékszabályok folyamatosan változnak, nem lehet biztosan tudni, kik a játékosok, és az sem világos, mikor ér véget a játék.

A mi céljaink megvannak, de ezen túl semmi sem tervezhető, hiányoznak a kiszámítható keretek. A másik félnek mindenképpen be kell látnia egy ponton, hogy ez egy megoldatlan helyzet, amit rendezni kell. Mi ott leszünk, amikor ők kezdeni akarnak ezzel valamit. Már világossá tettük a szabályainkat, kíváncsiak lennénk az övékre is.

Kiemelt kép: Mohos Márton /24.hu