Kultúra

Húsz éve sírhatunk a 21. század legszebb szerelmesfilmjén

A Szerelemre hangolva a beteljesületlen szerelem filmje, az utóbbi évtizedekből talán a legszebb, ami erről a témáról készült. De miért nem lesznek soha egymáséi Wong Kar-wai szerelmesei? A bemutató 20. évfordulóján újranéztük a hamar klasszikussá vált filmet, és arra is választ keresünk, miért megbocsátható, sőt szükséges a szentimentális hangvétele.

Melyik a 21. század legszebb szerelmesfilmje? Nem egyszerű kérdés, de valószínűleg nem a romantikus vígjátékok között keresgélnénk. A legszebbnek mondott történetek ugyanis inkább fajsúlyos, drámai művek, és itt el is búcsúznánk az Igazából szerelem rajongóitól. Az amerikai független film rajongói voksolhatnak a Mielőtt-trilógia valamelyik darabjára (szerintünk a Mielőtt lemegy a nap a legjobb), ha a sci-fit is szeretik, az Egy makulátlan elme örök ragyogása vagy A nő is versenyben van. A klasszikus európai művészfilm pártolói a szívettépő Alabama és Monroe-val, netán a Szólíts a neveden!-nel nevezhetnek (e nemből titkos kedvencünk a Távol a világ zajától).

A kérdés alapos körültekintést és önálló listát érdemelne. Most csak egyetlen filmet emelünk ki, mert jó okunk van azt gondolni, a Szerelemre hangolva nemcsak a szerelmesfilmes összeállításban, hanem bármilyen, az új évezred legjobb filmjeiről szóló listán előkelő helyet érdemelne.

Nagy szavak ezek, de a Szerelemre hangolva nagy szavakat és patetikus komolyságot érdemel, lévén maga is a komolyan vett érzelmekről szól.

Az ezredfordulón a kortárs filmművészet legnagyobbjai közé emelkedő, majd azóta kissé eltűnt hongkongi rendező, Wong Kar-wai legismertebb és legnagyobb rajongótáborral bíró filmjét húsz éve mutatták be a hazájában, miután 2000 tavaszán Tony Leung már megnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat a cannes-i filmfesztiválon. A Szerelemre hangolva ezután azonnal kultstátuszba került. A BBC 2016-ban 177 filmkritikust kért fel a világ minden tájáról, hogy szavazzák meg a 21. század legjobb filmjeit. Azon a listán Wong filmje lett a második, csak David Lynch Mulholland Drive-ja előzte meg.

Wong Kar-wai (Photo by ROMAIN LAFABREGUE / AFP)

„Mi nem leszünk olyanok, mint ők, igaz?”

Az efféle listákon persze mindig azok a filmek végeznek az élen, amelyek művészfilmes mércével nagyon népszerűek lettek, az igazán kísérletező darabokat hátrébb kell keresnünk. Ám a Szerelemre hangolva – hasonlóan a Mulholland Drive-hoz – úgy találta meg az utat a közönséghez, hogy nem vált konformista munkává. Érzéki kavargása, telített színvilága, lenyűgöző kameramozgásai vagy emlékezetes zenéje miatt könnyen nézhető film, a történetvezetése viszont egyáltalán nem konvencionális.

Hongkongban játszódik a hatvanas évek elején, Sanghajból áttelepült kínaiak szűk közösségében. Két házaspár is egyszerre jelentkezik egy-egy megüresedő lakásra ugyanabban a bérházban, Su és Chow ekkor ismerik meg egymást. A nő a férjével, a férfi a feleségével költözik be a lehetetlenül szűkös, egyszobás lakásokba, amelyek nem is szeparálják el őket teljesen egymástól, illetve a főbérlőjüktől és annak rokonaitól, ismerőseitől. Itt mindenki egymás túl intim közelségében, a másikat megfigyelve tud csak élni.

Su és Chow – a könnyebb kereshetőség érdekében használjuk a nevüket angol átírásban – egy darabig mégsem érintkeznek, ám egy idő után rájönnek, hogy házastársaik minden bizonnyal viszonyt folytatnak egymással. Ez összehozza őket, egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és mindkettejük számára világos lesz, hogy egymásba szerettek. A szerelmük azonban sosem teljesedik be. „Mi nem leszünk olyanok, mint ők, igaz?” – kérdi Su a férfit. Talán azt a választ akarná hallani, hogy „mi is pont olyanok leszünk”, de Chow is tartózkodó marad.

Az erkölcs tartja távol őket egymástól, vagy a szerelmük tisztaságát őriznék meg azzal, hogy sosem hálják el azt? Valószínűleg mindkettő igaz. Chow aztán Szingapúrba költözik, Su egyszer meglátogatja, de akkor sem találkoznak, mert a férfi épp nincs otthon, a nő az üres lakásból hívja fel őt a munkahelyén, ami jól jellemzi kapcsolatuk mazochisztikus természetét. Megint évek telnek el, és a véletlen ismét távol tartja őket egymástól: Chow pont akkor látogat el egykori hongkongi lakásába, mikor az időközben kisfiával visszaköltöző Su is otthon van, de ezúttal sem találkoznak. Soha többet nem látják egymást.

Miért vállalják a boldogtalanságot?

A Szerelemre hangolva a beteljesületlen szerelem filmje, de a szerelmeseket végső soron nem a náluk nagyobb hatalmak, a társadalmi elvárások és a véletlenek választják szét, noha ezek is hozzájárulnak különválásukhoz. Ennél fontosabb, hogy ők döntenek úgy, soha nem fognak ketten új életet kezdeni. A melodrámákban ez a lemondás és áldozat rendszerint a szeretett fél érdekében történik, ám a Szerelemre hangolva egyik legkülönösebb (más megközelítésben egyenesen idegesítő) vonása, hogy nem egyértelmű, miért kell a szerelmeseknek lemondaniuk egymásról. Su és Chow miért vállalja a boldogtalanságot?

Az egyik értelmezésre már utaltunk: szerelmük annyira tiszta és tökéletes, hogy azt csak kikezdené, elsekélyesítené annak hétköznapivá formálása, kiszolgáltatása a kérlelhetetlenül múló időnek. De az is lehet, hogy Su és Chow egyszerűen csak túl gyávák ahhoz, hogy felvállalják az érzelmeiket, tetté alakítsák az álmaikat.

A hősök többértelmű viselkedése miatt a Szerelemre hangolva fókuszában nem csak Su és Chow állnak: Wong általában véve a szerelem koncepcióját vizsgálja.

Talán emiatt ez a legjobb hongkongi melodrámája, bár a Vadító szép napoknak, a Csungking expressznek és az Édes2kettesnek is elhivatott rajongótábora van (a Szerelemre hangolva kvázi-folytatásaként elkészített 2046 mérsékeltebb sikert aratott). A rendezőt ezek a filmjei tették világhírűvé, az európai filmfesztiválok kedvencévé a kilencvenes évek közepén.

Akkoriban a hongkongi filmre már az egész világ felfigyelt, igaz, előbb a nyolcvanas évek akciófilmjei, John Woo, Tsui Hark, Ringo Lam munkái váltak trendteremtővé Nyugaton. Wong első rendezése is bűnügyi film volt (Ahogy peregnek a könnyek), a Vadító szép napoktól kezdve viszont saját rendezői stílusának kidolgozására, illetve a melodráma műfajára koncentrált – kivételt leginkább 1994-ben bemutatott vuhsziája (kínai harcművészeti fantasyje) képez, az Emlékekre hangolva azonban Wong saját bevallása szerint sem illeszkedik az életműbe.

Wong 1997-ben rendezői díjat nyert Cannes-ban az Édes2kettes meleg szerelmi történetéért, a Szerelemre hangolvával pedig felért a csúcsra. Ezután Amerikába ment, sajátos szerzői stílusjegyei viszont rögtön modorosnak, szépelgőnek tűntek a Norah Jones főszereplésével forgatott My Blueberry Nights – A távolság íze road movie-jában. Wongnak azóta csak egy filmjét mutatták be, az egyszerre életrajzi és harcművészeti A nagymestert, amelyben megint csak háttérbe szorult jellegzetes stílusa. Ennek ellenére jó film, és a My Blueberry Nights is minimum kellemes, Wong mégis mintha elszürkült volna. Talán ezért késlekedik a visszatéréssel: A nagymester premierjének már hét éve. Idén azonban a Szerelemre hangolva felújított változatával újra fesztiválokra jár, és a régóta ígért folytatásról is több szó esik – most úgy áll a dolog, hogy sorozatformában valósulhat meg, Wong kreatív felügyelete mellett.

Akármilyen folytatás is készül a filmhez, az eredeti merészségét, kísérletező karakterét aligha fogja megközelíteni. Ha ugyanis abból indulunk ki, hogy a Szerelemre hangolva nem más, mint tanulmány a szerelemről, akkor a film különleges formai megoldásai is új értelmet nyernek.

A szerelem elvesztett ideje

A Szerelemre hangolva, ahogy arra már utaltunk, szokatlan elbeszélésmódot követ. Dramaturgiai íve a cselekmény jelentős részében nem világos: a hősök nem valahonnan valahova tartanak, hanem egy érzelmi állapotot élnek meg úgy, hogy újra és újra ugyanazokban a helyzetekben találják magukat. Ezek olykor a legbanálisabb momentumok: étkezés vagy ételvásárlás – senki nem sétál olyan érzékien ételhordóval a kezében, mint a Sut alakító Maggie Cheung –, irodai ücsörgés a munkaidő végén, közös ötletelés folytatásos kalandregényeken (Chow ilyesmit kezd írni, a munkába Sut is bevonja). Eközben az idő cseppfolyóssá válik, elmosódik, mint az eső áztatta utcai háttér a szerelmesek sétái közben.

Az idő múlásának más tekintetben is kitüntetett szerep jut a filmben. Folyton faliórákat látunk, máskor lényegtelen jeleneteket, például a cigarettafüst terjengését figyelhetjük meg lelassítva. A szerelmesek számára másképp telik az idő: egy éttermi jelenetben vágásról vágásra más ruha van rajtuk, mintha több közös vacsora képei lennének összevágva, ám az ételt, amit esznek, Kínában csak az év egyik szakában szokás fogyasztani. Hány év, és hány vacsora telik el pontosan?

A két operatőr, Christopher Doyle és Mark Lee Ping Bin fülledt képei, a lassításokkal tarkított, kimért kameramozgások ugyanazt a patetikus hatást erősítik, mint a szomorú-szép kísérőzene vagy a Nat King Cole előadásában hallható, klasszikus táncdalok, amelyek, így együtt, az elmúlásra ítélt szerelem nosztalgikus és melankolikus felidézését célozzák. Hogy itt valóban emlékezésről, az érzelmek utólagos átéléséről és átszínezéséről van szó, az a film végén válik egyértelművé, amikor Chow Angkor Wat templománál, ősi szokásnak megfelelően, a falak közti résbe súgja a titkát, vagyis nagy szerelmének emlékét.

Az ősi város kövei közt végrehajtott rituálé a személyes időt az egyetemes időben oldja fel… A szerelem elvesztett ideje az örökkévalóság részévé lesz

– írja a filmről Stőhr Lóránt Keserű könnyek című, kortárs melodrámákról szóló könyvében.

A patetikus hangvétel, a felfokozott érzelmek megmutatása miatt a filmet nyilvánvalóan nevezhetjük szentimentálisnak, ezt azonban kár lenne kritikaként felróni Wong Kar-wainak. Ezúttal ugyanis éppen ennek az érzelmi intenzitásnak, a szerelembe esés kétségtelenül túl komolykodó, megrázó másállapotának a felidézése, filmes megelevenítése a tét. Ebből a szempontból Wong mégiscsak a mozgókép lehetőségeivel kísérletezik.

Bemutatásának 20. évfordulóján érdemes lehet újra elővenni a filmet, hogy az eltelt idő távlatából választ adjunk rá, sikerült-e a kísérlet.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik