Alfred Dreyfus tetőtől talpig igazi hazafi volt, Franciaország iránt forró szeretet és hűség fűtötte, és egész ifjúkorát arra áldozta, hogy a hazájáért dolgozhasson a hadseregben. El is végzett minden iskolát, megtanult mindent, végigjárta a ranglétrát, és kiváló magaviseletű, tehetséges, megbecsült tagja volt a szervezetnek. Addig, amíg egy borongós napon nyilvánosan megfosztották tisztségeitől, rangjelzéseit leszaggatták, fegyvereit elvették, szeme láttára összezúzták,
Mindhiába, a procedúra nem állt le, és annak végeztével Dreyfusnek ráadásul száműzetésbe is kellett vonulnia, ám, ha a tömegre lett volna bízva, nem úszta volna meg ennyivel: a lefokozásra összegyűlt tömeg tombolva követelte: halál a zsidóra. Ugyanis Alfred Dreyfus makulátlan renoméján volt egyetlen, ám annál végzetesebb hiba: elzászi zsidó család fia volt.
Bizony, az antiszemitizmust nem Hitler találta ki, hanem létezett már 1895 januárjában is, Alfred Dreyfus ama dicstelen napján is – amikor egyébként Hitler már csaknem iskoláskorú volt –, sőt, létezett már ennél sokkal korábban, és létezik ma is, amire Polanski filmje ezen a százhuszonöt éves történeten keresztül emlékeztet. A Tiszt és kém ugyanis az 1800-as évek végi antiszemitizmus krónikája, de csak úgy a háttérben – a fókusz ugyanis nem ez, hanem az igazságért és igazságosságért vívott belső és külső, lebilincselően izgalmas harc, amit Polanski úgy tár elénk, hogy az azoknak is érdekes, akik a rendező évtizedes bűnügyi botrányaival nincsenek tisztában, s így nem értik a film egyértelmű párhuzamait. Alfred Dreyfust ugyanis ártatlanul ítélték el, és ezt nem csak ő állította, hanem a bíróság is elismerte, és előbb csak enyhítették, majd elengedték a büntetését, végül pedig teljes körűen rehabilitálták is a meghurcolt katonatisztet. Egy ártatlanul meghurcolt tiszt – róla mesél Polanski, aki saját véleménye szerint láthatólag szintén ártatlan – miközben, ugye, a ’70-es évek óta emlegetik gyerekmolesztálóként, és nem térhet haza az Államokba, ahonnan ugyanis megszökött az igazságszolgáltatás elől. Kissé sántít hát a párhuzam, mert annak idején ő maga is elismerte bűnösségét, és nem is rehabilitálták sosem. Azt nem mondom, hogy ezen ne akadjunk fenn – mert egy gyerekmolesztáláson igenis akadjunk fenn mindig – de a jó hír az, hogy a film, sánta párhuzam ide vagy oda, működik.
A cím kissé megtévesztő, a film fókuszában ugyanis nem is Dreyfus alakja áll, hanem Georges Picquart ezredesé, éspedig A némafilmesből ismert Jean Dujardin megformálásában. Picquart a katonai titkosrendőrség élére kerülve, gyakorlatilag véletlenül fedezi fel, hogy alighanem valami nem volt teljesen törvényes Dreyfus perében, és ő az is, akit – annak ellenére, hogy ő sem mentes a zsidógyűlölettől – nem hagy nyugodni a tény: valóban ártatlan embert ítéltek el. Küzdelme az igazságért feszes és lebilincselő, még ha néhol kissé túl is van tárgyalva, unalmassá nem válik egy percig sem, és miközben az ügy felfejtését figyeljük Polanski mesteri történetfűzésében, fenséges megjelenésben, arra is alkalmunk nyílik, hogy elmerengjünk az intézményesült előítéletesség mibenlétéről. Ez pedig, ma sem, ahogy máskor sem árt senkinek.
Kiemelt kép: Légende Films
