Egyszer valaki azzal a némiképp leegyszerűsítésnek hangzó, de ezzel együtt is találó megállapítást tette nekem, hogy az összes történet, amit megéri elmesélni, lényegében két csoport valamelyikébe sorolható be: vagy arról szól, hogy egy emberrel az életében egyszer csak történik valami krízishelyzet, amit meg kell oldania, vagy pedig arról, hogy egy fiatal ember felnőtté válik. (Ami egyébként gyakorlatilag ugyanaz, mert hát mi más a felnőtté válás, mint egy furcsa krízishelyzet?) Akárhogy is, a kamaszkor megéneklése sosem fog kikopni a filmekből, sorozatokból, regényekből, mint ahogy nekünk, laikus civileknek is a tinédzserkorunkból származnak a legjobb történeteink, naná, zajlik az élet, a felnőttek furák, néha egyenesen hülyék, a gyerekekhez már nincs közünk, a barátaink jelentik az élet alfáját és ómegáját, és nulla-huszonnégyben szerelmesek vagyunk, vagy legalábbis nulla-huszonnégyben kívánunk valakit. Gyakorlatilag Luca Guadagnino, a kamaszkor és a forró érzelmek megéneklésének egyik világszintű bajnoka sem mond semmi olyat első kisképernyős rendezésével, az HBO Akik mi vagyunk című sorozatával, amit eddig ne tudtunk volna, de ahogy mondja, az olyan erősen idézi fel ezeket a hangulatokat, hogy még napokig kamaszkor-nosztalgiában úszunk utána.
Az eleve kaotikus, felfokozott kamaszkor élményét az Akik mi vagyunkban speciális közeg fokozza: a történet ugyanis egy amerikai katonai bázison játszódik Olaszországban, mely igyekszik csipetnyi Amerikaként működni ebben az Amerikára egyébként cseppet sem emlékeztető, álmos észak-olasz vidéken. Ide költözik be éppen főhősünk, Fraser, ugyanis katona szüleit épp ide vezényelték. Fraser „új fiú”-imidzsét tovább fokozza, hogy a beköltöző új család eleve fokozott pletykák tárgya, Fraser szülei ugyanis egy leszbikus pár, és ha még ez sem elég, azért költöztek ide, mert Fraser egyik anyja éppenséggel megkapta a támaszpont vezetésének tisztségét. Tehát, csak hogy hangsúlyozzam a feszültség mibenlétét: nem elég, hogy Wilson generális lecseréli a bázis régi, jól bevált vezetőjét, de mindezt úgy teszi, hogy nő, ráadásul leszbikus nő. Ugyanakkor Frasert nem a rá szegeződő tekintetek bosszantják, hanem az a puszta tény, hogy el kellett jönnie Amerikából, kirángatták megszokott közegéből, ahol barátok és szerelem is volt, és olyan szabadság, ami kissé talán túlzásnak is érezhető – hősünk úgy issza a feles rakétát, mint a leggyakorlottabb körúti részeg, de hogy ennek milyen szerepe lesz a történet későbbi alakulására nézve, az a pilotból egyelőre nem sejthető.
Ami viszont sejthető belőle, hogy a minisorozat nyolc része mélyvízi merülés lesz magukat és a létezésük értelmét kereső kamaszok spontaneitásába. Fraser csak az epizód végén találja magát szembe Caitlinnel, a szomszédék lányával, ám már az epizód korábbi szakaszában is fel-felfigyel rá, és érezhető – no meg az előzetesből tudjuk is –, hogy ő lesz aztán a sorozatbeli tettestársa, akivel a férfiség-nőiség, a szexualitás, a tiltott és a szabadjára engedett vonzalmak, a kötelező lázadás útjain kalandoznak majd. Az is kiderül már a pilotból is, hogy mindez nagyon leplezetlenül és tapintható életszerűséggel kerül majd elénk: már az első epizód is olyan nyers, tökös és keresetlen, amilyet ritkán látunk – ám ha ránézünk a rendező nevére, mindez egy cseppet sem lep meg.
Akinek hirtelen nem lenne meg a név: Luca Guadagnino a Szólíts a neveden rendezésével hívta fel magára a nagyközönség nemzetközi figyelmét, de valójában a szakma Elio és Oliver szívszaggató és fülledten erotikus szerelmének megéneklésére már úgy nézett, mint Guadagnino rendezői stílusának jellegzetes vonására, hisz két korábbi nagyjátékfilmje, a Szerelmes lettem és a Vakító napfényben is ugyanezt az atmoszférát idézte. Guadagninónak jelenlegi tudásunk szerint minden munkája kissé voyeurista, avagy hogy magyarul is érthetően fogalmazzak: olyan élmény, mintha kukkolók lennénk mind – no nem amúgy szatírosan, csak úgy elegáns erotikával. Nincs ez máshogy most sem, amikor Guadagnino sorozatformában próbálja ki magát: intim közel megy szereplőihez, akik mind érzékeny és érzéki figurák, és a vágy és a szexualitás is ugyanúgy buzog a képernyőn, ahogy Guadagninónál szokott.
A rendező láthatóan kerüli a sorozatkészítés kliséit, a klasszikus berántós, cliffhangeres ív helyett ráérős, és meglehetősen csapongó dramaturgiát követ, és sokkal inkább a karaktereire és az atmoszféra minél erősebb felfestésére koncentrál, mint arra, hogy a történettel a képernyő elé ragassza a nézőjét. Ez nagyon európai, nagyon szerzői húzás, ami nálam például ebben a mennyiségben még működik, de félő, hogy a klasszikusabb történetvezetés hívei nem fognak ráharapni. Ne legyen igazam: az Akik mi vagyunk ugyanis a binge-re szabott tucatszériákhoz képest igazi egzotikum. A hangulatfestés bivalyerős, nem is annyira a látvány, mint inkább a hangok miatt: a sorozat ugyanis ezer rétegű zörej-, zene- és beszédtengerként hullámzik bele a néző fülébe, itt egy fél dialógus elcsípett szavai, ott egy beszűrődő szélzúgás, és a tiniként olyan elementárisan fontos zene is folyton be-beúszik, naná, hisz szereplőink füléből az égszakadás se szaggatja ki a fülhallgatót. Sokkal inkább a hangok is képezik a történet hátterét, persze ott a tenger, a mandulafenyők, az észak-olasz utcák eklektikus képe, de ez sokkal kevésbé hat a hangulatokra, mint az a hang-tér, amiben a szereplők lengedeznek.
A főszereplő Fraserként Jack Dylan Grazer, akit legutóbb az AZ hipochonder Eddie-jeként láttunk, egészen zavarba ejtő alakítást nyújt. Első ránézésre olyannyira irritáló figurát hoz, hogy az embernek viszket a tenyere, ha csak rá néz erre a csenevész tagjait céltalanul dobáló, az elviselhetetlen kamaszság összes utálatosságát alapból is hozó, azt elkényeztetettséggel fokozó gyökérre – erős szavak, tudom, de tényleg iszonyú idegesítő karakterről van szó, akit nagyjából a Gucci Gang című méltán hírhedt sláger világából szalajtottak. Ám mindeközben végig érezzük, és az események előre haladtával egyértelműen ki is derül, hogy a seggfejség mögött rebbenő, magányos, hiperérzékeny lélek csapkod, mint ketrece falának újra és újra nekicsapódó madárfióka. Ha pedig hihetünk a nemzetközi sajtónak – amelynek képviselői több epizódot láthattak a sorozatból, mint a magyar kollégák – partnere, a Caitlint alakító Jordan Kristine Seamón még Grazernél is jobb, átható nézései már a pilotban is sejtetik erejét. A felnőtt szerepekben leginkább Chloë Sevigny és Alice Braga, Fraser szülei kapnak érdemi filmidőt, ám ők minden igyekezetük ellenére sem tudnak olyan emlékezetesek lenni, mint a „gyerekek”, nem csoda, hisz ez nem elsősorban az ő történetük. Itt a kamaszok körül forognak az események – köztük mások mellett Martin Scorsese kicsi leánya, Francesca Scorsese –, szüleik csak asszisztálnak ahhoz a forgószélhez, amivé egykor olyan kedves kis fiókáik váltak így tizenévesen. Ők, a kamaszok az élet császárai, egyébként nem csak a történetben, a valóságban is, még ha időnként szárnyaszegettek is, és az a megátalkodottság, ahogy mindennek ellenére próbálnak nekirugaszkodni a repülésnek, az adja a sorozat vonzerejét.
Akik mi vagyunk (We Are Who We Are) – nyolc 55 perces epizódjából az első szeptember 15-én debütált az HBO GO-n, a többi hetente érkezik majd. 24.hu: 8/10
Kiemelt kép: HBO
