Budapest második állandó hídja, az 1876-ban átadott, Ernest Goüin (1815-1885) tervei szerint született Margit híd az elmúlt közel százötven évben mindent átélt, amit lehetett– előbb lóvasúti kocsik (1879), majd villamosok (1894), végül pedig autóbuszok (1929) is elkezdtek átkúszni rajta, és végignézte azt is, amint az alacsony házakat villámgyorsan felváltják az egyre magasabb bérpaloták.
A 607 méter hosszú, a Margitszigetnél megtörő tengelyű híd idén épp százhúsz éve már nemcsak a Duna két partját köti össze, hanem a szigetre indulóknak is megoldást nyújtott arra, hogy biztosan száraz lábbal kelhessenek át a vízen.
A Nagykörút egyre fontosabb útvonallá válása, illetve a város lakosságszámának gyors növekedése lassan korszerűtlenné és lehetetlenül szűkké tette a hidat, így 1920-ban előbb a fakocka burkolatát cserélték kőkockára, 1935-1937 közt pedig az újpesti víztornyot (1912) is megálmodó Mihailich Győző (1877-1966) tervei szerint öt és fél méterrel szélesebbé tették, két újabb forgalmi sávnak helyet adva ezzel.
1944. november 4-én a németek által a híd aljához erősített német robbanótöltetek máig ismeretlen okból felrobbantak, hatszáz ember – köztük negyven utász, illetve a munkaszolgálatosként épp egy teherautó rakterében utazó háromszoros olimpiai bajnok kardvívó, Kabos (Katz) Endre – életét követelve. Autók és villamosok zuhantak a Dunába.
A pesti oldalon leszakadt két ív a középső pillérnek köszönhetően nem rántotta magával a híd többi részét, az állva maradt részt azonban 1945. január 18-án, a Budára visszavonuló németek azonban már célzottan robbantották fel. A romok egy része ma, hetvenöt évvel később is a Duna medrében fekszik, alacsony vízállásnál pedig rendszeresen kerülnek elő kisebb-nagyobb darabok.
Az 1948. augusztus 1-re helyreállított, az eredeti szerkezettől alig pár ponton különböző új Margit híd azóta két nagy felújítást látott: 1978-ban, illetve 2009-2011 közt, melynek során a második világháború előtti megjelenés megidézése felé tettek egy jókora lépést, sőt kerékpársávot is elhelyeztek a még szélesebbé tett járdákon.
Az 1944-1945-ös pusztítás során a Dunába hullott darabok részben roncstelepekre kerültek, néhány apró részlet azonban múzeumokban landolt – egy íves tartó, illetve néhány apróbb részlet a három éve teljesen lebontott Közlekedési Múzeum tulajdonába került, egy másik méretes darab pedig a kiskőrösi Úttörténeti Múzeum területén landolt.
Egy ma is könnyen elérhető részletről azonban látszólag mindenki megfeledkezett:
Az eredetileg Horthy Miklós nevét viselő Petőfi híd korábbi csuklós szerkezetének egy darabját is magában foglaló, egy szökőkút köré csoportosított elemek közül mára már csak a korlát áll a helyén, a többinek egyszerűen nyoma veszett.
A terület 2001-től tíz éven át a rá bízott 1500 négyzetméteres terület négyszeresét önkényesen elkerítő, majd azt kerítéssel is körbevevő Cafe del Riónak adott otthont, így ennek a részletnek a megmaradása már önmagában is meglepetés, arról nem is beszélve, hogy
A híd 2009-ben indult legutóbbi felújítása során is felmerült a kék szín visszaállításának lehetősége, ezt azonban végül elvetették – pedig a Nyugati pályaudvarnak milyen jól áll! –, így ez a szerkezet egyetlen olyan darabja (hiszen a múzeumban őrzött tartók is sárgák), ami az eredeti (vagy legalább ahhoz közel álló) árnyalatot mutatja.
A Rio 2011-es bezárása után felmerült egyébként a hídmúzeum helyreállítása, erre azonban azóta sem került sor, így a területen egy kerületi, illetve állami segítség nélkül, egy csapat fiatal által létrehozott gördeszkás park áll.
A megkopott, rozsdás korlátdarab pedig évről évre egyre szomorúbban fest, de szerencsére továbbra is ott áll, ahová közel negyven évvel ezelőtt letették, így a város története iránt érdeklődők bármikor vethetnek rá egy pillantást. Egy emléktáblát viszont feltétlenül megérdemelne.
Megközelítés
A 4/6-os villamosról a Petőfi híd budai hídfőjénél leszállva, majd a Gellért tér irányába tartó zebrán átkelve máris a fás park szélén találjuk magunkat, ahonnan néhány lépcsőfokot leküzdve máris láthatóvá válik a célpont.
