A kortárs művészet magyarországi elfogadása az elmúlt harminc évben nem igazán változott számottevően, ebben pedig fontos szerepet játszottak a különböző méretű, kisebb-nagyobb szobrok, melyek közt évről évre egyre több, megkérdőjelezhető minőségű darabot találunk.
Ezek a legtöbb esetben a klasszikus ábrázolási módokat követik, de harmadvonalas minőségben, és rossz helyre helyezve (tökéletes példája ennek a fővárosi Madách teret őrző Sisi, vagy a Süsü zsoldosaival szoros rokonságot ápolni vágyó belgrádi Hunyadi János). Mások azonban elmozdulnak a hosszú időn át megszokott valósághűen – illetve annak látszani akaró módon – megörökített alakoktól, és a XX. századi modern felé mozdulnak el – így például a kormányközeli hátszélnek köszönhetően egyre nagyobb sikereket elérő, falécekből és fémlapokból szobrokat készítő Szőke Gábor Miklós (évtizedes munkásságát nemrégiben hosszú cikkben mutattuk be), vagy épp Szmrecsányi Boldizsár, aki a Magyar Képzőművészeti Főiskola 1995-ös elvégzése után néhány évig még klasszikus szellemben fogant domborműves emléktáblákat (köztük a Magyar Földtani Intézet, illetve a Magyar Építőművészek Országos Szövetsége épületének falára megálmodott egy-egy, ükapjára, Lechner Ödönre emlékező műve, 1998, ill. 2002), illetve mellszobrokat (Erkel Ferenc, 2001) készített, azután viszont egyre inkább teret engedett a saját stílusának, amit számos neves alkotó – köztük a szándékosan kerekdedre torzított emberalakjait vászonra vivő, illetve szoborként megvalósító Fernando Botero – inspirált.
Ennek szellemében született meg a sokak által jól ismert, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél nem épp szerencsés helyre helyezett Rollerező (2008), a Villányban álló Genezis IV. (2009), a pokollá vált térkőrengeteggé alakított Egyetem tér szélén helyet kapott Kőláb (2010), A szabadság szárnyaló madara nevet viselő 1956-os emlékmű (2016), illetve számos kisebb, nemcsak köztéren, de épületbelsőkben feltűnt alkotás (ld. a carrarai márványból faragott Szent Ferenc, 2011).
A nem feltétlenül újító szellemű, környezetükben teljesen idegenül ható munkákból a 2014-re felújított Várkert Bazár Öntőház udvarába is jutott: a megnyitás után egy évvel a fekete gránitból készült Kőláb másolata, illetve a Csillagnéző tűnt fel, hogy erősítse az Ybl Miklós által megálmodott neoreneszánsz épületegyüttes és a mai kor közti hidat, és talán azért is, hogy emlékeztessen: az eredetileg üzlethelyiségekkel tömött árkádsorok hosszú évtizedeken át szobrászok műtermeinek adtak otthont.
A tágas udvaron, a modern ülőbútorok és a gyorsan kialakuló nemesrozsdája miatt az elmúlt években egyre népszerűbbé vált cortenacél-panelek között békésen üldögélő, a csillagok felé néző szobor öt éven át nem igazán keltett nagy visszhangot, augusztus 5-én azonban a Műcsarnok főlépcsője mellé helyezték – adta hírül A Városliget barátai.
A szakadtan lengő magyar zászló, illetve a mindenkori kortárs művészetek bemutatására épített, 2013 őszén azonban térítésmentesen a Magyar Művészeti Akadémia kezébe juttatott Műcsarnok közt helyet kapó szobor azonnal óriási indulatokat gerjesztett, habár ezt kivételesen nem a modern művészet általános elfogadottságának hiánya, hanem a patinázott bronzból készült fekete férfialak lábai közül az ég felé meredő pénisz – az alkotás legkevésbé elnagyolt részlete – okozta.
A megértés hiánya teljesen jogosnak tűnik, hiszen
Az alkotás ezen részlete emellett szinte vonzza a szemet, mivel a kezeit összefonó férfialak felhúzott lábakkal ül, a póz pedig egyértelműen a hímtag felé irányítja a figyelmet.
Annak jelenléte önmagában persze még nem probléma: a meztelenség az ősidők óta jelen van a művészetben, a nemi szervek kihangsúlyozása pedig a termékenységi szobrok, köztük a görög Priapus-ábrázolások legalapvetőbb jegye, jelen esetben mindez azonban teljesen öncélú, leszámítva persze azt a lehetőséget, ha a szobrász legfőbb célja
Az alkotás többi stílusjegye, mérete, és minősége is képezheti persze vita tárgyát, el kell azonban fogadnunk azt, hogy a historizáló szobrok mellett a kortársnak is van létjogosultsága, így a hasonló műveknek is helyet kell biztosítani a nagyvárosok utcáin és terein – feltéve persze, ha a már említett öncélúságot messziről elkerülik.
Épp úgy, ahogyan a szobor talán nem indirekt előképe, az egymást egy diósgyőri áruház mellett már négy évtizede ölelő Csillagnézők (Seregi József, 1977) két alakja teszi ugyanezt:
Nem mindegy persze az sem, hogy az alkotások hol kapnak helyet, hiszen az élvezeti értéküket nagyban befolyásolja az elhelyezés: ebből az okból működik például a pesti belváros turistamágnesként működő pocakos rendőre, amit egy félreesőbb helyen senki nem venne észre, és épp ezért nem működik a már említett belvárosi rollerező, vagy ez a pajzán gondolatokkal küzdő férfialak, ami mindenféle jelentéstartalom nélkül figyeli az eget
Nem az első vihar
A köztéri műveit számos esetben két példányban is elkészítő Szmrecsányinak nem ez az első vitatható köztéri alkotása, hiszen az ő nevéhez fűződik a II. világháború XII. kerületi áldozatainak engedély nélkül felállított, bronz turullal megkoronázott emlékműve (2005) is, ami megszületése óta generál vitákat.
A volt nyilasház mellett álló szobor ellen korábban bontási határozat született, majd tüntetést szerveztek az eltűnése ellen. A 2019-es önkormányzati választások után mindemellett kiderült, hogy a meggyilkoltak mellett legalább tizenhét nyilas – köztük Pokorni Zoltán polgármester a gyilkosságokban személyesen is részt vevő nagyapja – neve is szerepel a mészkőlapok közti névsorban, így a történészek szerint puszta létezésével is kegyeletsértő emlék körül újra fellángoltak a viták. Az alkotás jövője továbbra sem tisztázott, noha jelenleg úgy tűnik, hogy első világháborús emlékmű lesz belőle.
Díjak és egyhangúság
A Boldi művésznéven futó, 2019-ben az MMA Művészeti Ösztöndíj Programjában is felkarolt, 2016-ban a Magyar Nemzeti Bank által tizenhárom millió forinttal támogatott alkotó 2017-ben egyébként az Emberi Erőforrások Minisztériuma által felkért szakemberek által megítélt, a Magyarország Érdemes Művésze díj után legfontosabbnak számító, okirattal, éremmel és pénzjutalommal is járó Munkácsy Mihály-díjat is elnyerte – ezen olyan művészekkel osztozik, mint a botrányok övezte Szabadság téri német megszállási emlékművet faragó Párkányi Raab Péter, aki a kritikus hangok megjelenése után azonnal a magyar művészeti élet és oktatás közelgő halálát hirdette –, de az elmúlt két évtizedben különböző művészeti szalonokról is több díjjal tért haza.
Utóbbiak teljesen jogosnak is tűnnek, hiszen kisplasztikák, illetve nem köztérre szánt, kisebb méretű szobrok terén a művész egyenletes színvonalú, kiforrott munkák tucatjait hozza létre (2013 óta ő készíti például a Prima Primissima díját), melyek egy művészeti galériában, modern múzeumban, vagy egy jó belsőépítészeti megoldásokat rejtő otthon tetszőleges pontján mutatják meg az igazi szépségüket.
Ugyanezek persze egy sorozagyártott dizájntárgy ismérvei is, és itt az igazi probléma: Boldi műveit a falécekből összeállított állatalakokkal befutott Szőke Gábor Miklós óriásaihoz hasonlóan itt sem oszthatjuk korszakokra, és fejlődési ívet sem igazán látunk – mindez pedig az egymás utáni sokadik munkáját látva totális érdektelenséget vált ki a nézőből.
Kiemelt kép: Marjai János /24.hu
