Unásig ismételt közhely, hogy a „mi lett volna, ha…” történelmietlen felvetés. Annak ellenére, hogy a céhes történészek szeretik spekulatívnak bélyegezni ezeket a gondolatmeneteket, a közelmúltban olyan nagynevű historikusok foglalkoztak ezzel az „esetleges” történelemmel, mint a Magyarországon is ismert Andrew Roberts vagy Niall Ferguson.
Magam úgy gondolom, hogy a történelmietlenség vádja nem állja meg a helyét. A történeti lehetőségek vizsgálata fontos része a történész mérlegelő munkájának. Az ügynevezett kontrafaktuális történetírás (amely a lehetőségek bekövetkeztével foglalkozik, sőt megkísérli egy alternatív történelem felvázolását) meglehetősen népszerű volt a kilencvenes években, illetve a kétezres évek első évtizedében, elsősorban az angolszász világban. Vannak ugyanakkor sokkal korábbi kísérletek is:
Richard J. Evans brit történész – kezdeti averziója ellenére – az Izraeli Történelmi Társaság felkérésére előadás-sorozatban fogalmazta meg a kontrafaktuális történetírás néhány problémáját, és átfogó historiográfiai ismertetést is adott. Evans – miközben ő maga is bőséggel használta a „spekuláció” kifejezést – egy központi fogalom köré szervezte gondolatmenetét: ez pedig a vágyvezérelt gondolkodás (wishful thinking). A brit történész felhívta a figyelmet a kontrafaktuális történetírás esetenkénti politikai kondicionáltságára – ez főleg jobboldali műfaj –, valamint arra, hogy emlékezetpolitikai vitákban is fontos szerepet játszik. Jelentősége akkor nő meg, amikor valamiféle aktuális emlékezetpolitikai tét adódik: ilyen volt a nyolcvanas–kilencvenes évek Spanyolországában a köztársaságiak és a Franco-rendszer megítéléséről szóló disputa, de megemlíthető a német újraegyesítés utáni nagy-britanniai kontrafaktuális hullám is, amely párhuzamokat talált egy elképzelt második világháborús német győzelem (vagy legalábbis Nagy-Britannia elfoglalása), illetve a vélt vagy valós brüsszeli német hegemónia között. Ennek a hullámnak volt egyik eredménye a mára sztártörténésszé vált Niall Ferguson szerkesztette kötet, az 1997-es Virtual History: ebben kilenc történelmi esszében tárgyalták a szerzők (némelyik maga Ferguson), hogy Ferguson a kötethez írt terjedelmes előszavában zászlót bontott a történelmi determinizmus ellen, és annak cáfolataként határozta meg a kötetet. A szerző rögvest fel is vázolt egy komplett alternatív történelmet 1646 és 1996 között: ebben Lee tábornok győzött Gettysburgnél, Ferenc Ferdinánd életben maradt, egy Uljanov nevű ortodox pópa nézeteit pedig nagyban befolyásolták az 1847-ben, Mainzban bebörtönzött Karl Marx eszméi, de fivérének a cár elleni meghiúsult merénylete sem tudta befolyásolni a Duma megalakítását és az Orosz Birodalom demokratizálását. Ferguson ugyanakkor az általa vázolt múltban fenntartott bizonyos folyamatosságot a valóban megtörtént eseményekkel. Őt olvasva az a benyomásunk, hogy bár le-letér a megtörtént történelem ösvényéről, folyton visszakanyarodik oda. Konklúziójában pedig végső soron nagyon hasonló húrokat pengetett, mint másfél évtizeddel későbbi kritikusa.
Evans ugyanis – miközben meglehetősen szkeptikusan tekint a kontrafaktuális történetírásra – rövid távon nem tagadja a hasznát, nem zárkózik el teljesen az alternatív történelem ideájától, és a fejezet elején vázoltakhoz hasonló következtetésekre jut: „Minimális újraírással és rövid távra korlátozva egy kontrafaktuális hipotézis megvilágíthatja azokat a döntéseket, amelyekkel az egyes politikusok és államférfiak szembesültek, illetve azokat a korlátozásokat, amelyeket a történelmi kontextus formált.” Jóllehet arra is figyelmeztet: ez a típusú történetírás alapvetően az egyes eseményekre – csatákra, merényletekre, balesetekre, pontszerű döntésekre – koncentrál, és emiatt nagyon keveset mond a társadalom és a gazdaság folyamatairól. Bár ellenpéldák erre is vannak (mi történt volna az Egyesült Államokkal vasút nélkül, vagy mi lett volna, ha a krumpli nem honosodik meg Európában), ezek vannak kisebbségben.
Robert A. Kann, a Monarchia-történetírás egyik egyesült államokbeli klasszikusa egy 1966-ban tartott, de nyomtatásban csak 2011-ben, az Austrian History Yearbookban megjelent előadásában járta körül ezt a lehetőséget. Meglepően éleslátó, ugyanakkor erősen vitatható állításaiból – azt most kár lenne felróni neki, hogy 1966-ban a Balkánt a világ egyik legstabilabb régiójaként emlegette – két meglátás szűrhető le. Egyrészt Kann véleménye szerint 1917-ben a dualista birodalom még megmenthető lett volna, de csak akkor, ha további reformokkal, föderatív átalakításokkal biztosítani tudja saját életképességét. Másfelől viszont (az utóbbi gondolattal némiképp ellentmondásban, hiszen, ha vannak reformok, akkor azok nyilván a jobb életet célozták volna meg) azt is állította, hogy a birodalom fennmaradása önmagában nem garantált volna jobb életet a területén élő népeknek, mint az utána következő helyzet. Nem kell elfogadnunk Kann, Evans vagy Ferguson igazát, de morfondírozni érdemes rajtuk.
Számunkra azért is tűnik csalogatónak ez a megközelítés, mert a világháború végi összeomlással, a forradalmakkal és Trianonnal kapcsolatban egy sor „mi lett volna, ha…?” típusú kérdéssel szembesülünk az emlékezetpolitikai vitákban. Némi túlzással azt is lehet mondani, hogy vitáink másból sem állnak. És a kérdések sora minden bizonnyal bővíthető.
A világháborús összeomlás és Trianon kapcsán sem áll rendelkezésünkre minden adat, de talán nem érdektelen megvizsgálni a magyar történeti közbeszéd néhány toposzát. Bemutatni, hogy mi volt valóban sorsdöntő mozzanat, és mi volt olyan pillanat, amit csak az utókor stilizált annak? Milyen lehetőségei voltak a magyar politikának a háború végén, hogy élt ezekkel a lehetőségekkel, és mit lehetett volna tennie? Az alábbi gondolatkísérletek részben a mérlegelés, részben a szabadjára eresztett fantázia termékei: ilyenként kell kezelni őket.
A bukaresti béke 1918. májusi aláírása után a Tisza-féle Munkapárthoz közel álló Ujság így triumfált:
az aktus „a mi győzelmünknek és az entente-hatalmak vereségének betetőzését jelenti. Románia 1916. augusztus 27-én abban a biztos reményben fogott fegyvert ellenünk, hogy könnyűszerrel megszállja egész Erdélyt és előrenyomul a Tisza völgyéig. Abban a szerepben tetszelgett magának, hogy ő adja a kegyelemdöfést Ausztria–Magyarországnak. És az alattomos betörés óta még két esztendő sem telt el, és Románia kénytelen volt békét kérni, és a békét oly feltételek mellett megkötni, a melyek Magyarországnak garancziát nyujtanak egy ujabb román betörés ellen”.
A közös hadügyminiszter velősebb volt, de ugyanolyan kategorikus: „A mi számunkra a háború Keleten valójában véget ért.” Ezt az optimizmust nem csupán a politikai elit osztotta. Király Ernő, a selmecbányai evangélikus főgimnázium igazgatója e szavakkal bocsátotta a közönség elé iskolája értesítőjét az 1917/1918. tanévről (felhívva egyúttal a figyelmet az új ellenségre):
„Ez az év ugyan meghozta a békét keleti ellenségeinkkel, de annál súlyosabbá vált az iskola küzdelme a belső ellenfelekkel, az árdrágítókkal szemben.”
Valóban: a birodalom nemcsak Szerbiát győzte le nagy nehezen, hanem Romániát is, és a breszt-litovszki békék után (amelyeket Ukrajnával, illetve a bolsevik Oroszországgal írtak alá a központi hatalmak 1918 februárjában és márciusában) hatalmas területekre terjedt ki az osztrák–magyar, de főleg a német befolyás Európa keleti felén. Csanády György, a Székely himnusz szerzője hagyatékában precízen felkasírozva ott vannak azok a szép kék, sárga és piros, cirillbetűs odesszai villamosjegyek, amelyeket a fiatal katonatiszt a kikötővárosban gyűjtött be, és ugyanitt szolgált 1918-ban huszár főhadnagyként Bajcsy-Zsilinszky Endre is. A caporettói áttörés (1917. október–november) után az újságolvasók és a hadihelyzet alakulását gombostűkkel és zászlócskákkal követő kamaszok azt hihették, hogy Itália összeomlása küszöbön áll – és ettől Olaszország valóban nem állt messze. Ukrajnában, a Baltikumban és Dél-Oroszországban a központi hatalmak hegemón szerepre tettek szert; nem volt olyan kóbor német herceg, akit ebben az időben ne kínáltak volna meg a litván vagy a finn trónnal. Természetesen egy, a Monarchia számára kedvező rendezés esetén sor került volna a struktúra finomhangolására; a békék ratifikálására és a Monarchiával szemben nem ellenséges kormányok/rendszerek hatalomba emelésére, illetve a megszerzett régiók könyörtelen gazdasági kihasználására.
A bukaresti béke megkötése (május 7.) és a piavei offenzíva (június 15.) között még okkal lehetett erre a feltételezésre jutni. A meghiúsult támadás feltárta a Monarchia hadseregének végzetes gyengeségét és azt a tényt, hogy erőforrásai teljesen kimerültek. Akinek volt fogékonysága a szimbólumok iránt, az már a Szent István csatahajó június 10-ei elsüllyesztését is jelnek vehette. A közös flotta ékköve két és fél óra alatt merült a hullámsírba, küzdelmének utolsó félórájáról még filmfelvétel is készült. A lapok igyekeztek róla nagyon szűkszavúan írni, de néhány nap alatt az ország legtávolabbi sarkába is eljutott a hír. Ettől fogva alig három hónap telt el a Bulgária által aláírt fegyverszünetig 1918 szeptemberében, ami mindenki számára kézzelfoghatóan jelezte a vég kezdetét. De nem kellett politikai eseményekre várni, hogy a Monarchia végzetes bajai szembetűnők legyenek. Az év első felében már sorozatosak voltak a sztrájkok, a katonai lázadások: 1918 májusában, Pécsen például tüzérséget és több ezer főt kellett bevetni a részben szerb nemzetiségű, jelentős részben Oroszországból visszatért hadifoglyokból álló 6. tábori pótzászlóalj ellen, akik fellázadtak és hatalmukba kerítették a várost. Az ellenállás utolsó bástyája az egyik köztemető volt, ahol kéttucatnyian estek el a felkelők közül, de az ostromlóknak is számos halottjuk és sebesültjük volt. A megtorlás során 15 (más források szerint 17) katonát végeztek ki a példastatuálás szándékával. A magát megadó, mintegy 1300 lázadót büntetőzászlóaljakba sorozták be, és a frontra küldték. Nem mindenkit fogtak azonban el: jó néhányan dél felé vették az irányt, átkeltek a Dráván, és a szlavón erdőkben csatlakoztak a „zöld káderhez”. Ezek az 1918 első felében már több ezer szökött katonát, banditát, lázadót és az előbbi kategóriák sajátos keverékét egybegyűjtő szabadcsapatok jelentős területeket tartottak ellenőrzésük alatt Szlovéniában, a Felvidék nyugati részén, Dél-Morvaországban, sőt, alighanem a Bakonyban, a Mátrában és Magyarország központi részén is felbukkantak. Nem volt formális szervezetük, sem központi irányításuk, de az elnevezés átment a köztudatba, és a fenyegetettség érzése sokak számára jelezte az államhatalom végzetes meggyengülését. Ebben az időben a közös hadvezetőség már előszeretettel vetett be eltérő nemzetiségű alakulatokat az egyes regionális lázongások lecsillapítására. Így kerültek magyar kiegészítésű alakulatok Csehországba, bosnyákok Budapestre – és németek egy kicsit mindenhova. Az intézkedés természetesen logikusnak tűnt az adott pillanatban, ám megágyazott az 1918. végi erőszakhullámnak és az elharapózó interetnikus erőszaknak. Pécs után néhány nappal Kragujevacban lázadtak fel a 71. trencséni közös gyalogezred pótzászlóaljának szlovák katonái: itt 44 fő esett áldozatul a megtorlásnak. Ezen a nyáron hasonló lázadásokra került sor Pozsonyban, Zamośćban, Krakkóban, Radkersburgban és másutt, legalább tucatnyi helyen. A Monarchia, noha, sokak számára váratlanul, jól helytállt a háborúban (sokkal jobban, mint az Orosz Birodalom), ereje végére ért.
A háború elején a kettős birodalom hadicéljai meglehetősen szolidak voltak: Szerbia megbüntetése, dominancia a Balkánon, az orosz veszély elhárítása. Az annexió nélküli békét a magyar politikai elit is pártolta: elsősorban azért, mert újabb nemzetiségi tömegek megjelenése az országban a nagyon is törékeny etnikai egyensúly felborulását jelentette volna. Bár a széleken, a magyar imperialisták körében megjelentek hóbortos elképzelések a gyarmatok újraosztásáról, líbiai magyar alkirályságról és magyar ortodox patriarkátusról, vagy a magyar határok előretolásáról a Dinári-hegységig, a politikai elit alapvetően óvatos maradt. Tartott a német győzelemtől: maga Tisza István is nagyon visszafogott volt e tekintetben. E visszafogottságnak volt köszönhető, hogy kétségtelenül szigorú rendelkezései dacára a bukaresti béke például nem járt nagymértékű területveszteséggel Románia számára. Ezt sokan Tisza hívei közül sem értették: Teleki Sándor (1861–1919), a „koltói gróf” fia, egy sor társadalmi egyesület vezéralakja így méltatlankodott:
„Ami a küldolgokat illeti, meg lett kötve végre, hosszú vajúdás után az oláh béke. Miért oly enyhe? Vajon mi lett volna, ha az oláh szorítja a mi nyakunkat úgy, amint mi szorítottuk volna az övét. Miért e nagylelkűség, miért e simaság, mi jót hozhat épp e népnél, mely legjobban gyűlöli a magyart?”
A valamivel több mint 5000 négyzetkilométeres területi veszteséget (a határok előretolását a Kárpátok déli és keleti előteréig; ebből valamivel több mint 3000 négyzetkilométer esett a magyar–román határra) és a Bulgária javára elveszített Dobrudzsát bőven ellensúlyozta Besszarábia hallgatólagosan elismert román annexiója. Ez a béke hozta magával a teljes felekezeti egyenjogúsítást is a romániai zsidók számára.
Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy évtizedes időtávlatban a Monarchia az addigi formájában (közjogi struktúra és államterület) aligha maradhatott volna meg egy, a szabadságjogokat többé-kevésbé tisztelő rezsim keretében. Más lett volna a helyzet, ha a Monarchia olyan autokratikus irányt vesz (például egy katonai diktatúra révén), mint Oroszország vagy az Oszmán Birodalom. Az osztrák–magyar katonai körök prepotenciájának egyre erősödő jelei voltak a háború alatt – de ezek azért elég messze voltak a politikai hatalom megragadásának lehetőségétől. Ráadásul egy ilyen típusú hatalomgyakorlás ellen a magyar elit elsőként lázadt volna fel.
Ugyanakkor egy autokratikus rezsim, ha megvalósul, fékezhette volna a nemzetiségek önállósodási törekvéseit. Hosszabb távon azonban biztosan nem lehetett volna alternatíva. A 19. század eleje óta eltelt időszak dinamikája, a három nagy térségbeli birodalom bomlása nyomán mára létrejött csaknem kéttucatnyi állam példája azt mutatja, hogy Bár a 19. században sok esetben olyan szűk aktivista közegekből indultak ki, amelyek maguk is érdekeltek voltak – akár anyagilag, akár máshogy – a nemzeti eszme minél hatékonyabb terjesztésében és a hibrid vagy a nemzetileg közönyös attitűdök felszámolásában, de a század első évtizedeire a legeldugottabb térségekben is kialakultak a modern közvélemény csírái. A sajtó és a távközlési eszközök segítségével felgyorsult a hírek áramlása, és olyan új eszmék jutottak el a társadalomba, amelyek korábban nem, vagy csak nehézkesen. Ennek az új közvéleménynek a jellegadó csoportjai elsöprő többségükben nem a Monarchia változatlan fenntartásában voltak érdekeltek: vagy a társadalmi reform foglalkoztatta őket, vagy éppenséggel az elszakadás.
Más kérdés persze, hogy az összeomlás úgy következett volna-e be, amint az történt 1918-ban. Erősen kérdéses továbbá, hogy egy későbbi felbomlás esetén Magyarország a trianoni határok mentén szakadt volna-e szét.
Tisza István 1918. október 31-én bekövetkezett tragikus halála sok visszatekintőben azt a képzetet kelthette, hogy „erős emberként” megmenthette volna az országot. Ez a képzet azonban csak egy korábbi kép – az erős, hajthatatlan, küldetéses politikus századelőtől formálódó imázsának – kivetítése volt. Valójában Tiszánál aligha volt gyűlöltebb közéleti férfiú 1918 Magyarországán. Ez az indulat a zsebkendőszavazás, az obstrukció és általában első miniszterelnöksége óta fokozatosan alakult ki, amihez nagyban hozzájárult a modern tömegsajtó elterjedése is (különösen az 1910-ben alapított Az Est című napilap). Ugyanakkor fontos megjegyezni: a közkeletű vélekedéssel szemben a gyűlölet szításában nem a Galilei-kör tagjai, vagy a Jászi Oszkár köré tömörült polgári radikálisok jártak az élen: a Függetlenségi Párt(ok) prominenseit, értelmiségét, választóit legalább ugyanekkora felelősség terheli a kialakult helyzetért. Míg azonban a baloldali értelmiség egy része a „reakciós”, „junker” nagybirtokost és politikust, esetleg a liberális kapitalizmus barátját, a választójog kiterjesztésének ellenfelét látta a miniszterelnökben, addig a függetlenségiek és a protestáns értelmiség nem elhanyagolható része elsősorban a rendíthetetlen 67-est és a dinasztia hívét gyűlölte benne. Az 1914 utáni években aztán a közvélemény jelentős része a háborús kitartás prófétáját látta Tiszában – nem tudva a kormányfő hadba lépéssel kapcsolatos kezdeti vonakodásáról. „Igyekszem magamtól a kétségbeesést távol tartani s lelki egyensúlyomat fenntartani úgy, hogy hasznomat vehessék még, ha rám kerül a sor” – tette hozzá. „Ma már égő gyújtó volnék a puskaporos hordóban” – írta meg ugyanekkor József főhercegnek, aki kormányalakításra akarta rábírni. Ekkor Budapesten már Tisza Istvánról mintázott, felakasztott szalmabábukat lengetett a szél, és a koporsóját szállító vonatra is rálőttek a Keleti pályaudvaron. Temetésekor, Geszten a saját parasztjai fordultak szembe a gyászoló gyülekezettel.
Ilyen körülmények között aligha hihető, hogy Tisza élére tudott volna állni egy szükségképpen plebejus indulatú, a régi világgal leszámoló, ugyanakkor honvédő háborúnak. Erre nemcsak azért nem lett volna alkalmas, mert nem voltak hadvezéri képességei – jóllehet személyes bátorsága és huszárezrede élén, a fronton szerzett tapasztalata nem kétséges –, hanem azért sem, mert Tisza azt a régi világot képviselte, amitől mindenki szabadulni akart: Andrássy Gyulától a fiatal Márai Sándoron át Károlyi Mihály híveiig és a szociáldemokratákig. A Tiszával kapcsolatos gyűlölet kapcsán nem csak Ady nekivadult mondatait kell felidéznünk a „geszti bolondról”. Lendvai István, a húszas évek egyik vezető jobboldali, fajvédő publicistája (és később a nyilasok áldozata) generációjával együtt látta a gróf homlokán „a rontás csillagjegyét” és „konok balkezén […] a mozdulatot, amely fél Európa meszes gödreibe és a Piave iszapjába belerántotta a kegyetlenül pocsékolt, rongyolt, árultatott magyarságot”, amelynek életlehetőségeit „Geszt és Lemberg felől” egyszerre szívták el.
Ha a közjogi nem is, a közvéleménytől kapott felhatalmazása megvolt hozzá, ám a képességek hiánya, hezitálása és az antant politikájába vetett naiv bizalma képtelenné tették e szerep eljátszására. A hagyományos magyar politikai elit 1919 elejéig támogatta őt, néhányan (így Teleki Pál) még annál is tovább – még ha ezt a tényt később elmaszatolni igyekeztek is. „Hát jöjjön Károlyi” – írta Rákosi Jenő, a mindig stabilan kormánypárti Budapesti Hírlapban 1918. október 30-án, és ezzel sokak véleményét fejezte ki a hagyományos elitből.
Linder Béla hadügyminiszter elhíresült mondatát („Soha többé katonát nem akarok látni”) furtonfurt úgy szokás idézni, mint a magyar tehetetlenség/vakság/hazaárulás kulcsmozzanatát. Azonban azt is látnunk kell, hogy az alig több mint egy hétig miniszterkedő katonatisztnek vajmi kevés befolyása volt a katonapolitikára. Államtitkárai, Friedrich István és Böhm Vilmos gyakorlatilag Linder ellenében adták ki rendeletüket az 1895 és 1900 közötti korosztályok újrabehívásáról. E felhívásnak ugyanakkor nem sokan engedelmeskedtek. November végére mintegy 37 ezer főben stabilizálódott a hadsereg létszáma (ebből mindössze kétezren voltak a leginkább fenyegetett Erdélyben), de felszerelése, fegyelme ezeknek a katonáknak is meglehetősen hiányos volt, a létszám pedig messze esett a teljesen feltöltött – a belgrádi fegyverszüneti egyezmény által engedélyezett – nyolc hadosztálytól. Sikeres hadseregszervezést csak a Tanácsköztársaság tudott végrehajtani, részben kemény állami fellépéssel, részben pedig a szakszervezetek segítségével – mindezt nagyon jól mutatja be Révész Tamás 2019 végén megjelent monográfiája.
A magyar alakulatok egyben tartása azért is volt erősen kétséges, mert a Monarchia hadseregében a nemzetiségi kevertség alig tette lehetővé egynemű alakulatok létrejöttét. A magyar többségű ezredek a közös hadseregben, de még a Magyar Királyi Honvédségben is törpe kisebbséget alkottak. Az arány még vegyesebb a honvéd gyalogezredeknél: itt a 49-ből négyben volt 75 százalék feletti a magyar etnikai többség. Hasonló arányok jellemezték a kisebb harcértékű népfölkelő ezredeket és a tábori vadászzászlóaljakat is. Egyedül a huszárezredeknél lehetett találni meggyőző többségű magyar legénységet. Nyilván megfontolást igényel az is, hogy ezekben az alakulatokban milyen nemzetiségűek – és szellemiségűek – voltak a tisztek és az altisztek. Elvben nem tekinthető kizártnak, hogy más nemzetiségűek is hajlandóak lettek volna harcolni a magyar nemzeti célokért (ismert a nyugat-magyarországi harcokban szerepet játszó bosnyákok esete), ám tömegesen biztosan nem fordult volna elő ilyesmi. 1918 végének történései inkább azt mutatják, hogy az alakulatok számos esetben etnikai választóvonalak mentén hasadtak szét, és zömében nem is szervezték őket újjá: összevonták őket más, töredék alakulatokkal, ami szintén nem segítette a hatékonyságot.
Ha tágabb összefüggésekben szemléljük a kérdést, az első világháború után kirobbant területvédő, terület-visszafoglaló helyi háborúkkal kapcsolatban azt láthatjuk (gondoljunk itt akár Sziléziára, akár Karintiára, a Baltikumra vagy akár a görög–török konfliktusra, de ez vonatkozik a Lajtabánságra is), hogy sikeres területvédelemre hét körülmény jobbára együttes fennállása esetén kerülhetett sor.
1. Ha a területvédő akciót legalább egy nagyhatalom hallgatólagosan vagy aktívan támogatta: fegyverrel, diplomáciai befolyással. (Karintia esetében ilyen volt Olaszország, Törökországéban pedig – ezt gyakran el szokták felejteni – Szovjet-Oroszország.)
2. Ha a háború és a honvédelem egy ellenfél ellen zajlott.
3. Ha időben és területileg limitált maradt (tehát például népszavazással vagy valamiféle megegyezéses megoldással végződött).
4. Ha a helyi lakosság támogatta a harcolókat: nemcsak ellátással, de a védők közé való belépéssel is, és alkalmasint ennek a lakosságnak volt némi katonai gyakorlata (lövészegyletek vagy más, milíciajellegű alakulatok révén).
5. Ha az irreguláris csapatokhoz együtt maradt, összeszokott alakulatok is csatlakoztak.
6. Ha a katonai akciókat kiegészítette a politikai nyomás, a diplomácia, valamint a kulisszák mögött zajló egyezkedés.
7. Ha a megvédeni kívánt terület vagy annak egy része az azt megvédeni/elfoglalni kívánó erők fennhatósága alatt maradt, vagy legalábbis a közigazgatás és más egyéb hálózatok révén a védekezőknek voltak biztos pontjaik a régióban.
Ezek a körülmények az első világháború után Magyarországon csak a nyugat-magyarországi harcok esetén voltak adottak, és ott is leginkább csak 1920–1921-ben. Ekkor Olaszország tulajdonképpen kedvezett a magyar félnek, a harcok területileg korlátozottak maradtak, diplomáciai megegyezéssel zárultak, és a helyi lakosság egy része támogatta a felkelőket.
1918 október–novemberében magyar férfiak százezreinek kellett hazajutniuk, Odesszából, Verdunből, az olasz frontról és Kis-Ázsiából. Az utazás sokkal biztosabb volt, ha katonai rendben történt; könnyebb volt élelmet, vagont és mozdonyt szerezni, és könnyebb volt megakadályozni azt, hogy a megszerzett javakat a közbeeső országok hivatalnokai vagy fegyveres alakulatai elvegyék – a katonáknál lévő fegyverrel együtt. Ezt a háborúba belefáradt katonák jelentős része meg is értette. Ráadásul Magyarországra érkezve a leszerelési segély ígérete is gyakorolt némi vonzerőt a legénységre: a katonák egy-egy pályaudvaron hosszú sorban várakoztak a kifizetésekre, cserébe pedig leadták a fegyvereiket. A magyarországi kiegészítésű alakulatok 1,2 millió katonája közül körülbelül 380 ezren érkeztek haza zárt rendben, azaz fegyvereiket megtartva, tisztjeik vezetése alatt. Számos esetben azonban az összetartás csak a laktanyaudvarig tartott: hazaérkezve szétszéledt az alakulat, nem volt miért tisztjei vezetése alatt maradnia. Az idézetből természetesen jól kihallható a lovastiszt lenézése a gyalogsággal szemben, de hogy valójában mennyien maradtak, amikor Székesfehérvárra érkeztek, arról fogalmat adhat, hogy az ottani állomáson „egy horda fegyveres, már bolsevizált baka rohanta meg a meglepett vonatot, és szétkergette az álmából ébredő legénységet”.
A belgrádi katonai konvenció (1918. november 13.) értelmében Magyarország hat gyalogos- és két lovashadosztályt tarthatott fegyverben a további intézkedésig, a belső rend fenntartására. Ez a létszám alapesetben nem is lett volna kevés, bár kiterjedt támadó műveletekre nyilvánvalóan alkalmatlan lett volna.
Mellékszál ugyan, de időről időre felbukkan az a történet is, miszerint a Romániából visszavonuló Mackensen-hadsereg parancsnoka felajánlotta a magyar kormánynak segítségét Erdély megvédésére. Ennek az elképzelésnek az egyik kiindulópontja talán Barkóczy-Klopsch Béla katonai író lehetett, aki szerint „Magyarországon vonhattak volna gátat az elzüllésnek az erélyes és nagy tiszteletnek örvendő Mackensen vezértábornagy vezetése alatt megjelenő fegyelmezett német csapatok”. Ez, ismerve a visszavonuló alakulatok állapotát, erősen véleményes; ekkor már a Mackensen-hadseregben is működtek például katonatanácsok. Ráadásul a szerző itt a magyarországi rendcsinálásról beszél, nem a románokkal szembeni ellenállásról. Bár az Erdélybe bevonuló román csapatok valamelyest valóban tartottak a németektől (általában megvárták, amíg elhagynak egy-egy erdélyi települést, és csak azután vonultak be), a háborús vereség és a forradalmi hírek miatt visszavonuló német seregtestek meglehetősen viharverten és szétzüllött állapotban haladtak át Magyarország területén – ezt egyébként a Mackensennel világnézeti alapon rokonszenvező magyar szerzők (Bánlaky József és jobb pillanataiban maga Barkóczy-Klopsch) is elismerték. Az összeírások szerint Debrecenben és Nagyváradon egyaránt 12 teherautót bocsátottak áruba német csapatok, és a Tanácsköztársaság hadserege is bőven merített a lefoglalt német hadianyagból. A budapesti feketepiac valósággal pezsgett 1919 első hónapjaiban: a német hadianyag beáramlása fellendítette az üzletet. Az Aréna (ma: Dózsa György) úti Hollandia kávéház volt a síberek egyik kedvelt tárgyalóhelye: elég sok autógumi cserélt ott gazdát. Mackensen tábornagyot egyébként a magyar kormány – eleget téve az antant követelésének – 1918 decemberében internáltatta Fóton, majd hozzájárult a délvidéki Futakra való továbbszállításához. Ám ebben az időszakban a hadsereg többsége már Németország területén volt, és a csaknem kétszázezer német katona viszontagságos hazaútja véget ért. Hogy végleg kitörjük a mítosz nyakát: a Mackensen-hadsereg olyannyira nem akarta megvédeni Erdélyt, hogy 1918. november 6-án a német külügyminiszter a következőket táviratozta a bukaresti német követségnek (ne feledjük, a padovai fegyverszünet után három, a compiègne-i fegyverszünet előtt öt nappal vagyunk, azaz Németország még hadban állt, a Monarchia már nem): „Kérem Mackensen főparancsnokot azonnal és sürgősen informálni, miszerint Romániával az Erdélyben való átvonulásról folyó tárgyalásokat úgy irányítsa, hogy a súrlódások minden körülmények között elkerülendők. A gyakorlatban jóindulatú álláspontot foglalunk el az erdélyi kérdésben, de el kell kerülnünk a Magyarországgal való nyílt szembekerülést.”
Ha a magyar katonai ellenállás esélyeit vizsgáljuk: a rendelkezésre álló csapatokkal három vagy akár négy fronton teljesen esélytelen volt a küzdelem. Akármennyire lerongyolódott volt a szerb vagy a román hadsereg, és akármennyire szervezetlen a csehszlovák vagy az osztrák, mindegyikükkel egyszerre nem vehette volna fel a harcot a siker esélyével a magyar honvédség – akár harmincezer, akár hetvenezer, akár (mint azt a Tanácsköztársaság esetében láttuk) jóval százezer fő feletti létszámmal rendelkezik. A déli fronton nyugalom uralkodott ugyan, ám itt is másfél-kétszeres francia–szerb túlerő várta volna a két leharcolt magyar hadosztály 11 zászlóalját. Ráadásul az 1919. áprilisi román és csehszlovák előrenyomulás ezeket a nem teljes harcértékű magyar alakulatokat is részben felmorzsolta: a csapatok egyharmada megsemmisült, felbomlott, illetve letette a fegyvert (mint a Székely Hadosztály zöme).
Amennyiben lehetett volna ellenfelet választani Magyarország számára, akkor Ausztria és a létrejövő Csehszlovákia katonai alakulataival szállhatott volna sikerrel szembe a magyar hadsereg. Ausztria gyenge csendőralakulatokkal és Volkswehr-egységekkel igyekezett megszállni Nyugat-Magyarországot, próbálkozását azonban a helyi magyar erők is könnyűszerrel visszaverték még 1918 végén, és a terület 1921 őszéig magyar igazgatás alatt maradt. A román hadsereggel szemben a Károlyi-kormány formálódó hadserege és a Vörös Hadsereg is alulmaradt 1918–1919 folyamán: az utóbbi a tiszai offenzívában úgy szenvedett vereséget, hogy létszáma a támadáskor is alacsonyabb volt, mint a védekező románoké. Ahol talán esély lett volna a sikerre, és a nyugat-magyarországi helyzethez hasonlóan lett volna értelme a fegyveres honvédelemmel, illetve népfelkeléssel és diplomáciai zsarolással kombinált ellenállásnak, az Felső-Magyarország volt – dacára a csehszlovákok számbeli fölényének. Bartha Albert hadügyminiszter utasítására 1918. november közepén a helyi magyar erők és a Budapestről küldött, hirtelenjében összerántott alakulatok sikeresen szorították ki Csacáról, Zsolnáról, Ruttkáról a beszivárgó csehszlovák csapatokat. Más példák is azt mutatják, hogy a helyi ellenállásnak ebben a korai időszakban még lehetett volna értelme – gondoljunk Balassagyarmatra vagy Léva környékére. A belgrádi egyezmény nem rendelkezett az észak-magyarországi fegyverszüneti vonalakról, így jogilag a magyar kormány hivatkozhatott volna arra, hogy csak a status quót kívánja megőrizni. Valamiféle méltányos elhatárolásra tett kísérletet 1918. december 6-án az úgynevezett Bartha–Hodža egyezmény, amely az etnikai határokat vette figyelembe, csakhogy Prága ezt sohasem fogadta el. Demarkációs vonalat csupán a karácsony előtti napon átadott, úgynevezett első Vix-jegyzék állapított meg – nagyjából egyébként a későbbi határnak megfelelőt.
1918 végén az olasz vezetés alatt álló csehszlovák alakulatok a látszat ellenére meglehetősen dezorganizáltak voltak, a csapatok közt hamar felütötte a fejét a cseh–szlovák ellentét, a csehszlovák hadsereg legharcedzettebb része, a szibériai légió pedig még nem tért vissza az anyaországba. A cseheknek az északi hadjárat során mutatott gyászos teljesítménye dühödt kirohanásokra késztette a vezényletet átvevő francia főtiszteket. Panaszkodtak a cseh csapatok moráljára, az olaszok „árulására” (az Olaszországból érkezett csehszlovák légió itáliai orvosai például testületileg hazamentek, így az alakulatok jó része egészségügyi szolgálat nélkül maradt 1919 májusában), valamint arra, hogy a magyar tüzérség fölénye egyértelmű a csehszlovákkal szemben. Amennyiben a magyar kormány szívósan ragaszkodik a Bartha– Hodža-féle vonalhoz, és kevésbé próbál megfelelni az antant elvárásainak, valamint helyi ellenállást szimulálva megállítja a csehszlovák előrenyomulást, és saját helyzetét is stabilizálni tudja (azaz nem bukik meg a Tanácsköztársaság miatt), elképzelhető, hogy a békekonferencia a magyar fél javára dönt. Nem az egész demarkációs vonalon, de esetleg a Csallóköz és néhány határ menti város (Kassa, Komárom, Losonc – de semmiképpen sem Pozsony) esetében; ahogy a nyugat-magyarországi ellenállás sem egész Nyugat-Magyarországot mentette meg, csupán Sopront és környékét.
Ez a megoldás nagyon kockázatos vállalkozás lett volna, és a Károlyi-kormány saját teljesítési politikájának teljes lenullázását feltételezte, miközben a magyar kabinet nagyon sok ponton függött az antant jóindulatától: a szén- és krumpliszállításoktól kezdve a hadifogolyügyeken át egészen a többi megszállt terület kezeléséig. Ráadásul azon kellett volna ügyködni, hogy legalább egy nagy vagy középhatalomnak érdekében álljon Csehszlovákia meggyengítése: ez lehetett volna Lengyelország vagy Nagy-Britannia, esetleg az Egyesült Államok – de ezek közül egyikkel sem volt közvetlen kapcsolata Magyarországnak.
Ha arra gondolunk, hogy az őszirózsás forradalom kormánya épp azért kényszerült lemondásra, mert az antant ultimátuma (az úgynevezett második Vix-jegyzék) területi szempontból megoldhatatlan dilemma elé állította a magyar döntéshozókat, aligha. A Tanácsköztársaság hatalomra kerülését tehát eleve csak abban az esetben lehetett volna elkerülni, ha az antant elnézőbb, megállítja a román csapatokat (mondjuk) a Szinérváralja–Zilah–Bánffyhunyad–Csucsa–Vaskohsziklás–Lippa vonalon, népszavazást rendelnek el (mondjuk) a Bánságban vagy Kárpátalján, és (ez a körülmény nagyon fontos) a kormánynak belpolitikai szempontból is (földreformmal, választásokkal, a közellátás és a közbiztonság javításával) sikerül stabilizálnia helyzetét. Ám így sem volt kizárt, hogy a politikai inga még 1919 ősze előtt kilengjen jobbra. A Károlyi-féle átalakításokhoz hasonló méretű szociális reformok békeidőben évek alatt zajlanak le, 1918–1919 fordulóján pedig – kombinálva a katonai és a gazdasági összeomlással – gyakorlatilag kilátástalanná tették a köztársasági elnök és rezsimje helyzetét – kommunista kísérlet ide vagy oda.
A válasz első látásra elég egyszerű: a magyar határok a békekonferencia szakértői bizottságaiban 1919. március 21-e előtt részben készen álltak, a nagyhatalmak pedig ebben az időszakban már elvetették az utódállamok legtúlzóbb követeléseit is – így például a Nyugat-Dunántúlon húzódó szláv korridor ötletét. Így közvetlen összefüggés nincs Trianon és a magyarországi kommunista államkísérlet között. Ugyanakkor hiba lenne elfeledkezni a békekonferencia vezetői körében elég általános bolsevikellenességről. A volt cári birodalomban felbukkanó mozgalom – dinamizmusa és gyors sikerei révén – az egész nyugati társadalmi rendre fenyegető veszélyt jelentett. Kicsit a középkori fanatikus eretnekmozgalmakra emlékeztette a szemlélőket, akik néha nem is tudták megtagadni a csodálatukat. Párizsban is féltek a bolsevizmustól, de egyezkedni is próbáltak a képviselőivel: 1919 elején például hosszas egyeztetések kezdődtek egy Oroszországgal kapcsolatos tárgyalásról, amelyet a Márvány-tengeri Herceg-szigeteken tartottak volna a bolsevikok bevonásával. A nyugati nagyhatalmak elkötelezettek voltak a kapcsolat felvétele iránt, sőt még bojkottal, illetve a támogatás megvonásával is megfenyegették azokat a fehér csoportokat, akik ebben nem akartak részt venni. A tárgyalások végül elmaradtak, de az 1919 áprilisában Budapestre küldött Smuts tábornok puhatolózó missziója is ebbe a „Herceg-szigeteki folyamatba” illeszkedett. Harold Nicolson – akinek mondatait a magyarok „turániságáról” és az ezzel kapcsolatos ellenszenvéről sokat szokták idézni – leír emlékezéseiben egy apró jelenetet 1919 áprilisából, amikor fiatal brit diplomataként Budapesten tartózkodott a búr tábornok kíséretében. Ez az alapvetően rosszindulatú közömbösség jellemezte az antant egész magatartását Kun Béla rezsimjével kapcsolatban: amíg belpolitikai téren nyertesnek, netán kezelhetőnek tűntek, még a békekonferenciára is meghívták őket – ilyen meghívás be is futott 1919. május elején a bécsi antantmissziókhoz. Mihelyst azonban a Tanácsköztársaság vesztésre állt, vagy az északi hadjárat miatt a nagy nehezen kialkudott helyzet felborításával fenyegetett, rögvest megvonták tőle a bizalmukat.
Így kerülhetett azonos elbírálás alá Károlyi Mihály, Kun Béla vagy éppen Bethlen István. A Tanácsköztársaság kikiáltása után éppen csomagoló Fernand Vix alezredes fogalmazta ezt meg az elsők között: „A körülményeket leleményesen kihasználó kommunista párt magához ragadja a hatalmat, a nemzeti kérdés alapján egyesül a szociáldemokrata párttal, és a magyar nép legfőbb érdekei – a nemzeti érdekek és a társadalmi érdekek – nevében kihirdeti szövetségét Szovjet-Oroszországgal” – írta a francia katonatiszt március végén Budapestről. És hasonlóan látta a magyarországi bolsevizmust Stephen Pichon francia külügyminiszter is, néhány nappal a hatalomátvételt követően.
Az összes felvázolt forgatókönyv közül ennek volt a legkisebb eshetősége, de tegyük fel, hogy Párizsban úgy döntenek: elfogadnak egy kommunista enklávét Közép-Európában. Valamikor a felvidéki hadjárat vége és a tiszai offenzíva kezdete közötti időben meghívják a Tanácsköztársaságot Párizsba, és rendkívül előnytelen határokat diktálnak neki (Románia többet kap a vártnál, és akár elérhet a Tiszához is), Magyarországon berendezkedhet a proletárdiktatúra, teljes nemzetközi izolációban. Szovjet tanácsadók érkeznek, és az egész helyzet kissé Mongólia vagy Tuva két háború közti látszatfüggetlenségére emlékeztet.
A népszavazás kiírása vagy ki nem írása szintén állandó témája a magyar békeszerződés körüli vitáknak. A magyar politikai elit Jászi Oszkár integer Magyarországban gondolkodó (ám azt kantonokra felbontó) elképzeléseitől több mint egy év alatt jutott el a népszavazás igenléséig. A magyar békedelegáció Apponyi Albert párizsi szereplése után, 1920. január–februári válaszjegyzékeiben fogadta el, hogy látatlanban igent mond a népszavazás felvetésére. 1920 tavaszán, a magyar–francia titkos tárgyalások során a magyar fél meg is határozta ezeket a régiókat. A határ menti magyar többségű területek visszaadása mellett Budapest széles körű referendumot tervezett Kárpátalján, a Felvidék keleti részén, a Bánságban és Nyugat-Magyarország egészén. A kezdeményezés nagyjából 1,8 millió embert érintett volna, legalább harmincezer négyzetkilométeren. Ilyen méretű népi konzultációra a háború utáni Európában alig volt példa: az Allenstein/ Olsztyn és Marienwerder/Kwidzyn környéki kelet-poroszországi népszavazás körülbelül 720 ezer embert érintett, a karintiai ennek nagyjából a tizedét, a schleswigi népszavazás valamivel több mint 160 ezer főt. Méreteiben az 1921. márciusi felső-sziléziai népszavazás volt hasonló, amely csaknem kétmillió ember sorsáról döntött – igaz, ott egy nagy, összefüggő területen kellett megszervezni a voksolást, nem pedig három különálló régióban, ahogy a magyar fél javasolta. Ráadásul ez a szavazás végül nem is döntött a terület hovatartozásáról: a terület egy része a Németország számára kedvező eredmény ellenére végül Varsó fennhatósága alá került. Az első világháború utáni népszavazásokat sok esetben paramilitáris erőszak előzte meg; ezalól Sopron sem volt kivétel. A Budapest által javasolt területekben az volt a közös, hogy 1. etnikailag rendkívül kevert területek voltak; 2. jelentős német lakossággal rendelkeztek (a népcsoportról Budapest lojalitást feltételezett); 3. közvetlenül a javasolt új határok mentén helyezkedtek el, és automatikusan megnagyobbították volna az összefüggő országterületet.
A háború utáni népszavazások tanulságait elemezve megállapíthatjuk, hogy az eredmények gyakorta eltértek az etnikai statisztikáktól. Ennek alapján, valamint a soproni népszavazás eredményeinek ismeretében (ahol az etnikai többség nem a magyaroké volt, és a Soproni környéki nyolc falu többsége Ausztriára szavazott) megkockáztatható, hogy a magyar kormány által javasolt körzetekben egy esetleges népszavazáskor a magyarok etnikai arányánál jóval többen szavaztak volna Magyarország mellett – elsősorban a Bánságban és talán a Felvidék keleti részén –, de mivel ilyesmire sohasem került sor, ezért csak találgatásokra vagyunk utalva.
A korszakban az aláírás megtagadása nagyon is létező lehetőségként vetődött fel. Apponyi Albert már 1919 végén azzal széljegyzetelte a magyar delegáció meghívását a párizsi békekonferenciára, hogy felesleges azt elfogadni, mert a német és az orosz politika változásai folytán 1920 tavaszára az antant „megszűnt erőfaktor lenni”. Apponyi később is erős szkepszissel viszonyult a békecsináláshoz, és már februárban felvetette az aláírás esetleges visszautasítását abban az esetben, ha Magyarország nem kap jelentős – elsősorban területi – enyhítéseket. Amikor 1920 márciusában véglegessé vált, hogy a békekonferencia nem hajlandó újratárgyalni a magyar határok kérdését, a békedelegáció ismét megvitatta azt a lehetőséget, hogy ne írják alá a békeszerződést. Bár a megkérdezett szakértők a katonai megoldást (azaz Magyarország antantcsapatok általi megszállását) nem tartották valószínűnek, a gazdasági blokádtól a magyar kereskedelmi és pénzügyi élet összeomlását várták, amely rövid távon zavargásokhoz és a rendszer bukásához, illetve egy új, az antant felé immár kezesebb kormány kinevezéséhez vezetett volna. Popovics Sándor, a Magyar Nemzeti Bank későbbi elnöke ezzel kapcsolatban így fogalmazott:
„Olyan nyomor következhet, hogy a kormányzás azok kezébe kerülhet, akik hajlandóak bármi áron aláírni a békét, akár még súlyosabb feltételek mellett is.”
Bethlen István a környező országok magyarságának sorsára hívta fel a figyelmet, és az alá nem írás esetén helyzetük romlására számított. Összességében inkább az aláíráspárti érvek voltak többségben, még ha Teleki Pál, a külügyminiszteri tárca várományosa így fogalmazott is mesterének, Lóczy Lajosnak írott levelében:
„Húsvétra hazamennénk. Hogy mivel, az még nem bizonyos, de alig van némi kilátás is arra, hogy ne a legrosszabb, változatlan békével. És talán mégis alá fog kelleni a kormánynak ezt írni, mert éhenvész Pest, és az oláhok a Tiszáig bejönnek újra. Én ugyan ezen áldozatokat is meghoznám, de a legtöbben nem.”
Ennek ellenére Teleki májusban végül mindent megtett, hogy a békeszerződés aláírására bírja a kormányt. Az aláírás melletti érvrendszer egyúttal arra is rámutat, hogy a korszak politikai kérdései milyen erősen össze voltak kötve a közellátási problémákkal. A nemzetgyűlés plénuma előtt Teleki már úgy érvelt az aláírás mellett, hogy az országnak „nem volt anatóliai sivataga”, amely mögé visszavonulhatott volna, mint Mustafa Kemal és hívei a török–görög konfliktusban, azaz ekkor az ellátási szempontok után egyértelműen a földrajziakkal magyarázta az aláírás tényét.
A korabeli politikai tehát elit felmérte a lehetőségeket, és az aláírás megtagadása esetén az ország (folytatódó) gazdasági összeomlásától és az ennek nyomán bekövetkező politikai káosztól, illetve saját bukásától tartott, amelynek végén a békeszerződést mégis alá kellett volna írni – immár még rosszabb feltételekkel.
Anélkül azonban, hogy valamiféle teleologikus történelemmagyarázatba bonyolódnánk, érdemes felmérni: a magyar politika elképesztően szűk ösvényen haladt 1918–1920-ban. Az egyik oldalon a közéleti gondolkodás rögzültségei (a magyar politikai nemzet ideája, az integer ország képzete), a másik oldalon az utódállami és nagyhatalmi szándékok szegélyezték az útját. Nagyon nehéz feladattal kellett megküzdenie Jászitól Telekiig sok mindenkinek, és az alkalmazkodásban, a lehetőségek felismerésében az elit tagjai nem bizonyultak túlságosan sikeresnek. A fegyveres ellenállás korábbi megszervezése, esetleg a magyar békedelegáció korábbi kijuttatása (ehhez olyan korai és gyors konszenzusra lett volna szükség a magyar politikában, ami legfeljebb 1918 legvégéig létezett – az osztrákok ebben szerencsésebbek voltak) talán segíthetett volna valamennyit Magyarország háború utáni sorsán. Ám arra igencsak kevés volt a remény, hogy az adott körülmények között és a háborús vereség után a Magyar Királyság változatlan határok között maradjon fenn. Sorsuk küzdelem volt a nagyhatalmú végzettel – ekként is érdemes szemlélni őket, és nem érdemes utólagos szemrehányást tenni nekik: az valóban elég történelmietlen lenne.
Ablonczy Balázs: Ismeretlen Trianon – az összeomlás és a békeszerződés történetei, 1918-1921
Jaffa, 2020
