Ismerek néhány olyan idősebb férfiszínészt, aki hol nyíltabban, hol csak a büfében borozva, de elmondja: az a legnagyobb tragédiája, hogy a Katonában soha nem játszott. Nagy Ervin meg elmegy? Normális?
Szeretek különleges dolgokat csinálni.
Ha csak az nem.
Komolyan meg azt mondom, hogy húsz éve vagyok a Katona tagja, itt nőttem fel. Néhány éve azonban éreztem magamban némi fásultságot, persze nem a munkában, hanem inkább abban, hogy a társulati létben lazultak a szálak.
Utálatosak a kollégák?
Dehogy! Sőt! Máshogy mondom inkább: amióta a Kincsem című film elkészült, kicsit kifele állt a rudam a színházból. Akkor fogalmaztam meg magamnak, hogy ha sikerülne felépíteni egy olyan karriert, ami állandó filmes elfoglaltsággal jár, szeretnék úgy élni, mint az amerikai sztárok. Most látom kicsit a lehetőséget arra, hogy úgy osszam be az időmet, ahogyan én szeretném.
Akkor az amerikai sztárságot úgy értsük, hogy annyit, azt és azzal dolgozik, amennyit szeretne?
Igen! A világ legcsodálatosabb intézménye is lehet a Katona, de a színészek élete olyan, hogy a színház megmondja mindig, hány szabad esténk van. Azt, mikor megyünk vagy inkább nem megyünk nyaralni. A kötöttségek miatt úgy éreztem, nem tudok a gyerekemmel lenni, aki egyébként pont abban a korban van, amikor a legnagyobb szüksége van rám.
Miközben még el is vált.
Igen, és nyilván itt van a lelkiismeret-furdalásom is. De most az egyik legérzékenyebb korszaka jön a lányomnak, és ha én megtehetem, hogy ritmizáljam az életem, és legyen időm rá, akkor ezt meg kell lépnem. Mert a színház a legnagyobb röghöz kötés. Amikor belépsz a színházba, mondják az öregek, hogy a színházban mindig jelen kell lenni. És amíg kicsit meg nem öregszel és nem lesz családod, nem is érted mi ezzel a baj. Aztán egyszer csak el akarsz menni a világ másik felére kicsit, és nem mehetsz, nemcsak nyáron akarsz mást is csinálni, hanem néha évad közben is, de ez nem megy.
Jó, de azért ilyenkor csak van egy olyan mondat, hogy ez a színház, ezt választotta.
Ez a válás most mindenféle sértettség nélkül történik. Azt tény, hogy a társulat flexibilitása Máté Gábor igazgatása alatt nagyon megnőtt. Ő felismerte a korszellemet. Elengedi a színészeket, ahova csak tudja.
Értem, ez egy börtön. De a kőszínházi lét azért védelem is. Védi attól, hogy az igazán gagyiba már ne menjen el, bármennyire is jól fizet.
Persze, de ha az ember a Pintér Bélánál marad három előadásra, meg a Katonában is megtart három darabot akkor a következő öt évben nem fog elmenni a gagyiba. Úgy válunk el a Katonával, hogy én a holdudvarban maradok, csak most már én küldöm a naptáramat az üres helyekkel. Mondjuk Máté Gábor eddig is igyekezett figyelni rám, de egy igazgatónak tartania kell a társulati kohéziót. Én két éve érzem, hogy ez nem oké…
Hogy bezzeg a Nagy Ervinnek lehet?
Aztán, ha elfogynak ezek a darabok? És majd azt mondják, hogy ja, az Ervin? Minden hülye tévésorozatban ott feszít, hogyan lehetne már az ezreddobos a Woyzeckben?
Nem gondolom, hogy ha majd nagyon vágyom rá, akkor mondjuk a Pintér Béla nem akar majd velem dolgozni. Ez a hozzáállás a zsákutcája a színházcsinálásnak. Stohl András nem lett rosszabb színész, hogy elment tévézni.
Nem is Zsámbéki rendezi.
Ott van a minőség, ahova viszed! És közben meg a Katonában sem minden este fáklyásmenet. Az elmúlt tíz évben nem is utazunk. Persze tudom, hogy ennek számos egyéb oka is van. Szóval én nem gondolom, hogy csak a Katonában lehet zseniális előadásokat csinálni. Sőt, nekem Pintér Béla az elmúlt években a kortárs színházban a csúcs. De a filmekben is, amikor tudok, nagyon jót próbálok csinálni. Úgy látom, hogy a fiatal filmesek akarnak velem dolgozni, mert az egy kihívás. Lehet, hogy konfrontatívabb vagyok, mint más, és meg kell küzdeni velem szellemileg is, mégis érdeklem őket. A színházban például ezt éreztem Székely Krisztán is. Ő kíváncsi rá, hogy mit szedtem fel a 43 évem alatt, és hagyja, hogy mondjam, és a véleményem szinte mindig beépül. Szóval már nem úgy van, hogy bezárkózunk az elefántcsonttoronyba, és onnan ontjuk a zsenialitást. Ez besült, belterjes lett. Én ennél sokkal kíváncsibb vagyok.
Azt mondta már, hogy elkezdte érdekelni a produceri munka, a Drakulicsban is csinálta, most az RTL-es A tanárban is, pláne, hogy a szlovák verziót már a magyarról másolják és nem az eredetiről.
Azt gondolom, hogy ezeket a munkákat csak szabadon, vagyis társulati kötöttségek nélkül lehet csinálni. Hogy ne azért kelljen nyáron forgatni, mert én akkor érek csak rá.
Akkor ez egy forradalom.
Remélem.
De nem csak ez változik. Sinkovits Imre egy megközelíthetetlen alak volt este 9 után, nem jópofizott a közönséggel, csak annyit kaptak belőle, amennyit odatett a színpadra. Ma Nagy Ervin ott van a Facebookon, rá lehet írni, és ha szerencsém van, ő válaszol. És talán élvezi is.
Tudja, hol érzem most a legjobban magam? Szombat délelőtt a balatonfüredi bazársoron. A vírus miatt most sokat kell várakozni, sorok alakulnak ki a boltok előtt, és mindenki beszél mindenkivel.
Odaszólnak, hogy „művész úr”?
Az apámmal mentem a 26-os számú építőipari vállalathoz, ahol ezek az egyenes gerincű csávók vettek fel malterozni. Szóval a habitusom valami hasonló lett. Bizonyos szempontból ettől a belvárosi kultúrkörtől elég messze vagyok, amiben most létezem. Igaz, talán ezért tudok benne kuriózum lenni. Nem vagyok megközelíthetetlen, és nyilván ezért is fáj jobban, ha néha kinyitom a számat.
Azért csak bevették.
De ezért nekem sokat kellett dolgozni. Nem vagyok értelmiségi alkat, a tépelődő zseniális színész, akiről semmit nem tudsz a színészetén kívül, nincs is rá szükséged, hogy tudj.
Mi az a modell, amiben hisz, és amiről Máté Gábor azt mondta, máshogy gondolkodik arról, hogy egy színésznek hány lábon kell állnia?
Nem kizárólag a színházban gondolkodom, amikor keresem a lehetőséget, hogy a kreatív energiáimat lekössem. Minél nagyobb szeletét harapom az életnek hírnév tekintetében, annál jobban látom, hogy milyen sokfajta kapcsolatot hoz ez nekem. Ha megnézi, hogy a világ szerencsésebbik felén, ahol nem 28 estét kell játszani semmi fizetésért, ott hogyan élnek a művészek, azt látja, hogy tehetségfüggő. Akinek van kedve vagy igénye rá, belekóstol másba is. Én meg aztán pláne ilyen vagyok. Imádom, hogy nem csak művész vagyok.
Most is úgy jött, hogy azt mondta, terméskövet pakolt.
Igen! És nem is röhögött ki a szomszéd. Szóval én azt hiszem, hogy sok mindenben tudok jó lenni, és ezt szeretném is használni.
Süt a magabiztossága. Vagy a nagyképűsége?
A gyávák, akik nem mernek kilépni, azok mondják, hogy mekkora a pofád! Nem azt mondtam, hogy majd elkezdem kioktatni a kombájnost, hogyan kell aratni.
De hogy kicsit visszautaljak az előzőekre, azt is tudom, hogy nem függ össze az ismertség a minőséggel. Nézd meg, hogy mekkora melót rakott, nemcsak színészként, hanem producerként is Reese Witherspoon a The Morning Show-ba. Közben meg táncikál az Instán a 23 millió követőjének.
Abban maradtunk, hogy semmi politika. A Színház- és Filmművészeti Egyetem alapítványi átalakítása belefér?
Nem lehet a művészethez hozzábabrálni állandóan. Megbosszulja magát, ha a politika ide is bele akar mászni. Nézze meg a Filmalapot most. Hány 300 ezres nézőszámú filmet tud mondani, mióta meghalt Andy Vajna? És nem mondhatja, hogy nagy barátok voltunk, sőt, de ő valamit értett abból, hogy a politikának semmi köze a művészethez. Ha tönkretesznek egy művészeti iskolát, és majd nem lesz utánpótlás, akkor mi lesz?
De hát az a mondás, hogy a színművészetin liberális ideológiai nevelés folyik.
Illetve ideig-óráig igen, de ez hosszú távon öngól. Ha nincs néző a moziban, de nagyon sok pénzt eltapsoltunk, ha magunk alá gyűrjük a színészképzést, és onnan nem jön majd ki semmi, ami használható, akkor csak lesz majd egyszer valaki, aki azt mondja, hogy itt valamit elbasztunk.
Kiemelt kép: Marjai János /24.hu
