Mielőtt Joel Schumacher filmezni kezdett, már annyi mindenen túl volt, ami másnak egy életre elég lett volna. 1939-ben született, épp mint Batman, akit később egyesek szerint majdnem a sírba vitt. Apja négyéves korában meghalt, anyja egyedül tartotta el a családot, a kis Joel így tulajdonképpen kulcsos gyerekként nőtt fel. Naponta bebiciklizett Queensből Manhattanbe, hogy szórakozzon a barátaival. Emlékeznek a Sleepers – Pokoli lecke elejére, a kikötőben rosszalkodó és balesetet okozó fiúkkal? Úgy képzelhetjük el Joel Schumacher gyerekkorát is, csak ő a filmbeli gyerekeknél többet ivott és szexelt.
Kilencévesen kezdtem inni, tízévesen dohányozni, tizenegy évesen pedig már megszereztem az első szexuális élményeimet
– mondta egy nagyszerű, 2019-es életútinterjúban. A negyvenes-ötvenes évek New Yorkja vad és kiszámíthatatlan hely volt, ahol számtalan veszély leselkedett egy tízévesforma gyerekre, Schumacher viszont soha nem tekintett magára áldozatként. Hiába változtatta meg a #metoo a szexuális visszaélésekről szóló társadalmi párbeszédet, a rendező még tavaly is úgy fogalmazott, őt soha nem zaklatták, és azokban a szexuális jellegű kapcsolatokban, amelyekbe kiskamaszkorától kezdve belement, nem érte bántalmazás. de Schumacher szerint olyan otthonos volt neki az utca világa, hogy amikor valóban potenciális erőszaktevőkkel találkozott, akik például ajánlatot tettek neki a Central Parkban, válogatott káromkodásokkal küldte el őket a fenébe.
Orosz herceg, gyönyörű csizmában
Én azért kedvelem Joel Schumachert, mert 11 évesen elment egy buliba, és 52 éves korában ért haza
– mondta róla egy ismerőse. Schumacher a középiskola elvégzése után nem filmezéssel kezdett foglalkozni, hanem lakberendezéssel, és még hallgató volt a jó nevű Parsons egyetemen, amikor az Henri Bendel luxusmárka megbízta őt, hogy rendezze be manhattani butikjai kirakatát. A jól fizető munkával kezdetét vette az a féktelen bulizással és önpusztítással teli évtized, amely talán végzett is volna Schumacherrel, ha nem őrzött volna meg valamit a Queensből magával hozott középosztálybeli józanságból.
Ebben az időben Schumacher közeli barátságba került Halstonnal, az ünnepelt divattervezővel, Andy Warhol és Liza Minnelli kiváló barátjával. Szexuális kapcsolat állítólag soha nem volt köztük, de a visszaemlékezések szerint a hatvanas-hetvenes évek fordulóján sülve-főve együtt mutatkoztak. – jellemezte a párost Liz Smith újságíró. Schumacher és Halston partiról partira jártak, egyetlen meghívást sem utasítottak vissza, már csak azért sem, mert pénzük amúgy nem nagyon volt, kicsapongó életmódjuk miatt folyamatosan úsztak az adósságokban.
Schumacher sztorijai között nyilván rengeteg túlzás és lódítás van, mégis jelent valamit, hogy állítása szerint 10–20 ezer szexpartnere volt élete során. Ami lehet, hogy konzervatív, pláne heteroszexuális szempontból felfoghatatlanul sok, de szerinte a korabeli meleg New York-i szubkultúrában ritka volt a visszautasítás.
Nem véletlen, hogy amikor a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján megjelent az AIDS-járvány, Schumacher halálfélelmet élt át.
Az első barátomnak, akit elvitt az AIDS, monogám párkapcsolata volt, és egyáltalán nem élt kicsapongó életet. Hát akkor velem mi lesz?
– írta le az akkori pánikhangulatát. Azonnal megcsináltatta a HIV-tesztet, aztán a negatív eredmény után rögtön újra, biztos, ami biztos. Schumacher számos barátját veszítette el, de őt elkerülte a betegség. Igaz, ekkor már kevesebbet forgolódott a New York-i művészközegben, mert Los Angelesben élt filmrendezőként.
Volt érzéke a fiatalokhoz
A hatvanas években Hollywood kénytelen volt szélesre tárni a kapuit a fiatal rendezők előtt, mert a klasszikus stúdiórendszer filmjeire egyre kevésbé voltak vevők a tizenéves nézők, a szüleik generációja pedig kiköltözött a kertvárosba tévét nézni. Ekkoriban jelentek meg Hollywoodban az első olyan rendezők, akik már egyetemen tanulták a filmkészítést (mint George Lucas vagy Martin Scorsese), akik a tévében szerzett rutint kamatoztatták a moziban (például Robert Altman és Sam Peckinpah), és persze ott voltak a nem csapatban érkező, hanem mindenféle mellékutakon Hollywoodig eltaláló, feltörekvő kezdők.
Woody Allen például hetilapok viccfelelőséből lett színpadi komikus, majd forgatókönyvíró és rendező, és ő vette a szárnyai alá Joel Schumachert, akivel részben hasonló körülmények között nőttek fel Manhattanben, ezért egy nyelvet beszéltek. Allen az 1973-as A hétalvó jelmeztervezőjének kérte fel a New York-i divatvilág ismert alakjának számító Schumachert, majd együtt dolgoztak a Belső tereken is. A jelmeztervezői filmes munkák jelentették az ugródeszkát Schumacher számára, aki a hetvenes évek végén már írói feladatokat is kapott – A Wiz című Óz, a csodák csodája-adaptációban Michael Jacksonnal dolgozott együtt, akiről élete vége felé sem akart rosszat mondani –, és mivel megbízható szakember benyomását keltette, a nyolcvanas évek elején rábízták a Csökke-nő című sci-fi vígjáték rendezését. (A filmről elég annyit tudni, hogy A hihetetlenül zsugorodó ember című sci-fi klasszikus viccesre vett feldolgozásáról van szó, a magyar címére pedig e cikk írásakor döbbentem rá.)
A Csökke-nőt utálták a kritikusok, de pénzügyileg sikeres lett, ez a kombináció pedig végigkísérte Schumacher pályáját – igaz, hollywoodi munkaadóinak így pont megfelelt. Az első nagy dobása rendezőként a St. Elmo tüze volt, a nyolcvanas évekbeli tinivígjátéktrend egyik legsikeresebb darabja, benne a korszak üdvöskéivel: Demi Moore-ral, Rob Lowe-val, Emilio Estevez-szel. Az ekkor már ötven felé közelítő rendezőről elterjedt, hogy különleges érzéke van a tehetséges fiatalok felfedezéséhez, és a forgatásokon is tud bánni velük. Kiefer Sutherlandnek mindössze két rövid jelenete volt a Lőtávolban című, remek noirban, Schumacher viszont felfigyelt rá, és főszerepet adott neki Az elveszett fiúkban. Julia Robertsről, akivel az Egyenesen át castingján találkozott, el volt ragadtatva.
Férfipólóban volt, smink nélkül, feltűzött hajjal. Két órán át hallgattam, ahogy arról beszél, miért kell neki kapnia a szerepet. Valósággal elbűvölt. Azon gondolkodtam, hol volt eddig ez a lány?
– mondta a színésznőről a már idézett, 2019-es interjúban.
A kilencvenes évek elejére Schumacher biztos kezű iparossá vált, akire műfajtól függetlenül bármilyen filmet nyugodt szívvel rá lehetett bízni. Ám ekkor még a legnagyobb sikerei és a legnagyobb bukásai is előtte voltak.
Szemüveges kisembertől a denevéremberig
Ha Joel Schumacher három legjobb filmjét kellene megnevezni, talán még azok is bajban lennének, akik ismerik a rendezői életművet, egyetlen film viszont biztosan mindenki listáján rajta lenne. Ez pedig az Összeomlás, a keményen dolgozó kisemberek elégiája, a fogyasztói társadalomban szorongó kisegzisztenciák együttérző siratóéneke. Michael Douglas színészként soha nem volt jobb, mint itt – még a hatvanas évekbeli, manhattani bulikról ismerték egymást Schumacherrel –, ám a főszereplő alakításánál is figyelemre méltóbb, hogy a film cseppet sem vesztett aktualitásából.
Ma is pont ugyanannyira ki vagyunk készülve a napi robottól, a hétköznapokban bennünket érő apró, de összeadódva tűrhetetlen társadalmi igazságtalanságoktól. Kicsit el is használódtak az Összeomlás paneljei, a gyorséttermi lövöldözés, a fogság a közlekedési dugóban. Ám talán pont ez mutatja, hogy a film klasszikussá vált, és Schumacher mértéktartóan, súlyosan, a tikkasztó napsütéstől sárgásbarnára színezett képeken mesélte el a végzete felé menetelő átlagember történetét.
Ennyire feszült filmet később csak egyet rendezett, A fülkét 2002-ben, ami klasszikus hitchcocki receptet követ: az utcai fülkében csörög a telefon, egy férfi felveszi, a hívó fél pedig közli vele, hogy a távcsöves puskája célkeresztjében áll. A forgatókönyvet egy Schumacherrel nagyjából egyidős, veterán profi, a tavaly elhunyt Larry Cohen írta, és kettejük együttműködéséből, a szintén Schumacher-felfedezett Colin Farrell főszereplésével készült el a rendező utolsó igazán jó filmje (a 2004-es Az operaház fantomja még kvalitásos produkció, az utolsó munkáiról viszont inkább szó se essék).
Hogy Schumacher remekül ért a thrillerekhez, az nem A fülkében derült ki, hanem már korábban, John Grisham regényeinek két kilencvenes évekbeli feldolgozásában. Az ügyfél sikere után a bestsellerszerző ragaszkodott hozzá, hogy Schumacher rendezzen filmet másik könyvéből, a Ha ölni kell címűből is. A kilencvenes évek közepének nagy presztízsű, sztárokkal telezsúfolt hollywoodi filmjeiről van szó, amelyek révén a rendező különféle díjkiosztókon találta magát, valószínűleg saját magát is meglepve. A mából visszatekintve úgy tűnik, nem ez volt az ő természetes közege, nem a realisztikus, komolykodó, úgynevezett „komoly társadalmi problémákkal” – jogi manőverekkel, rasszizmussal – foglalkozó filmek voltak neki valók. Talán tiszteletlenségnek hangzik, de a Mindörökké Batman sokkal „szerzőibb” Joel Schumacher-film, mint a Ha ölni kell.
Zárjuk is ezt a portrét a két hírhedt Batman-filmmel, amelyekről úgyis mindenki többet tud a kelleténél. Emlékszünk rá, hogy röhögtünk Val Kilmer denevérjelmezének mellbimbóján.
Ha nem lennék meleg, senkinek eszébe se jutott volna, hogy ezek homoerotikus filmek
– mondta a rendező, és aki látta a Batman és Robint, annak máig a fülében csengenek Arnold Schwarzenegger jeges szóviccei.
Valójában a két filmet nem érdemes egy kalap alá venni. A Mindörökké Batman a szuperhős érvényes variációja Tim Burton hasonlóképpen extravagáns, de sötét és horrorisztikus Batman visszatérje után: ugyanolyan látványos, harsány és zilált, csak színesebb, gyerekbarátabb annál. Schumachernek nem volt könnyű dolga a forgatáson. Val Kilmer éppen kérészéletű sztárságának csúcsán állt, emiatt megkövetelte a stábtagoktól, hogy Mr. Kilmernek szólítsák, és a kamera előtt is halkan, motyogva beszélt. Tommy Lee Jones pedig úgy érezte, Jim Carrey le akarja játszani őt a vászonról közös jeleneteikben, amit nem bírt elviselni, ezért goromba és barátságtalan volt tapasztalatlanabb kollégájával.
A Mindörökké Batman a viszontagságos forgatás ellenére is tele van remek pillanatokkal, és Val Kilmer tényleg jó Batman. A folytatást viszont Schumachernek, ahogy ő maga mondta, nem kellett volna elvállalnia. Az elbaltázott koncepció szerint a hatvanas évekbeli Batman-tévésorozat látványvilágát és infantilis hangvételét akarták modernizálni, de ez még rosszabbul sikerült, mint amilyen szerencsétlenül hangzik. A Batman és Robin után nyolc évig nem készült újabb Batman-nagyjátékfilm, Batman népszerűbb figura annál, hogy néhány rosszul sikerült filmadaptáció száműzze a mozikból, Joel Schumacher pedig elég öntörvényű és rutinos rendező volt ahhoz, hogy könnyedén lerázza magáról a kudarcot.
Valami azt súgja, hogy a rózsaszín, habos-babos, lökött Batman-film forgatásán a hatvanas évek luxuscsizmás divathercege még jól is érezte magát.
Kiemelt kép: George Pimentel /WireImage /Getty Images
