Orbán Viktor ötvenhétszer
Talán nincs még egy politikus, aki a rendszerváltás óta annyi hivatásos, és önjelölt képzőművészt megihletett volna, mint Orbán Viktor. Pár éve a devecseri piacon lehetett belefutni a kormányfőt Jézus Krisztusként ábrázoló festménybe, mint ahogy az Ecseri úti bolhapiac kínálatában is fellelhető volt egy alkotás, melyről a narancssárga nyakkendős Orbán összekulcsolt kézzel és önelégült tekintettel fixírozta a vásározókat. Emlékezhetünk arra is, amikor Tállai András 2015-ben Járó Ferenc, a Hungária Biztosító korábbi igazgatója, jelenlegi nyugdíjas és hobbifestő egyik alkotásával lepte meg a főnökét. A két sportbarát című képen – melyen a művész saját bevallása szerint nagyjából 100 órát dolgozott – Orbán Puskás Öcsi társaságában látható.
Ezt a néhány példát leszámítva nemigen találni olyan alkotást, mely nem iróniával, vagy egyenesen kritikával közelítene Orbánhoz. Készült róla számos portré, nyomtatták matricára, ábrázolták Supermanként, fiatalkori képét a látogatók tudtukon kívül felrajzolták a Ludwig Múzeum falára – de ezek az ábrázolások egytől-egyig a kormányfő személyi kultuszáról fogalmaznak meg állításokat. Még ha a bennük rejlő él nem is mindig és mindenki számára egyértelmű.
Lévai Anikó például megvett kettőt abból az 57 Orbán-portréból, melyeket Nagy Kriszta Tereskova 2014-ben állított ki a Godot Galériában. A beszámolók szerint a kormányfő felesége váratlanul megjelent a tárlaton, végignézte a kiállított képeket, rövid méltató bejegyzést hagyott a vendégkönyvben, majd megvásárolt két Orbánt ábrázoló festményt. Jó volna tudni, melyik kettőre esett a választása: ez ugyanis egy olyan sorozat, amelyben az összes kép alapja ugyanaz a portré – 57 egyedi módon dekorálva. Ezek a minták (rózsa, trikolor, betűk, korona) adják az egyes festmények saját jelentését.
Bár Tereskovától nem áll messze sem a botrány, sem a feltűnés, sőt időnként még politikai véleményét is kifejezte – például, amikor 2006-ban illemhely helyett a Parlamentet választotta –, ez a kiállítás szolid, de egyértelmű kifejezése annak, mi történik Magyarországon 2014-ben, milyen szerepbe, milyen alakot választott magának a társadalom
– írta a kiállításról a magyarnarancs.hu kritikusa. Aki annak idején lemaradt a tárlatról, és a kormányfőhöz sem fűzi olyan viszony, hogy esélye legyen a két megvásárolt portrét a Cinege utcában megtekinteni, ne csüggedjen. A Portréfestést vállalok! című sorozat egyes darabjai időről időre feltűnnek kortárs árveréseken: a Dobossy Aukciósháznál például tavaly decemberben az egyik darab 240 ezer forintos kikiáltási áron szerepelt a katalógusban.
Arról nem is beszélve, hogy a közelmúltban felbukkant egy olyan Orbán-ábrázolás is, amelyhez könnyedén hozzáférhetett, aki csak akart: bizonyára sokan belefutottak a matricába, amin a kormányfő kisvonatozik. Az első darabok felbukkanásakor többen azt gondolták, hogy a világhírű brit graffitiművész és politikai aktivista, Banksy az alkotó – végül azonban kiderült, hogy a Magyar Kétfarkú Kutya Párt áll a háttérben. (A matrica egyébként a webshopjukban a mai napig megvásárolható.)
Többen emlékezhetnek arra is, amikor tavaly a kormányfő feje miatt kisebbfajta botrány robbant ki a Ludwig Múzeumban: Brückner János Itt és most című installációjának keretei közt a tárlat látogatói – a nélkül, hogy tudtak volna róla – szép lassan egy hatalmas Orbán-portrét rajzoltak a kiállítótér falára. A két szem helyén egy-egy óra állt, rajtuk számok helyett a felirat: This too shall pass, vagyis Ez is el fog múlni. A feszültséget az okozta, hogy a múzeum vezetése sem volt tisztában vele, mit ábrázol majd a mű, ha elkészül – mikor aztán előbukkant a kormányfő feje, behívatták a művészt, és közölték vele: egy ilyen munka nem múzeumba való, ráadásul ezt a témát Nagy Kriszta évekkel korábban sokkal szellemesebben fel is dolgozta. A látszólagos hasonlóság mellett azonban ennek a műnek teljesen más a lényege, mint Nagy Kriszta festményeinek: Brückner a satírozgatós módszerrel fokozatosan kirajzolódó fejben az kívánta ábrázolni, hogy az állampolgárok saját maguk(nak) építik fel az őket irányító (akár elnyomó) hatalmat.
A portrékészítés egyébként az idők során hagyományosan a festőművészek egyik legfontosabb bevételi forrása volt. A Nagy Kriszta által választott Portréfestést vállalok! cím is erre utal: a művész jelzi vele, hogyha megtehetné, nagyon szívesen megélne abból, hogy arcképeket fest – ha muszáj, sok-sok Orbán Viktort.
Nem csak trollkodás
Amennyiben a képmások készítése ma is jövedelmező lenne, drMáriás alaposan meggazdagodna a Nemzeti Együttműködés Rendszerén: a Tudósok zenekar vezetője sorra készíti a képeket különféle politikai szereplőkről. Eklektikus stílusában megfér egymás mellett a pop art, a szocreál és a szürrealizmus; a végeredmény mindig markáns és nagyon színes, nem egyszer az ízléstelenség határát súrolja. Ez az innen-onnan összeszedettség, a szembántó szín- és stíluskombinációk tökéletesen alkalmasak a NER összetákoltságának érzékeltetésére. Az üzenet ugyanaz, mint a hasonló, de mégis más Nagy Kriszta-féle Orbán-portréknál: van itt minden (csak konzekvensen képviselt identitás nem), ki-ki válogathat gusztusa szerint.
Egyébként drMáriás megfestett már szinte mindent és mindenkit, ami és aki a közelmúltban kicsit is hosszabb ideig foglalkoztatta a közvéleményt. Pusztán képeinek címeit egymás mellé rendezve át lehetne tekinteni az Orbán-rendszer történetét. Csak néhány példa:
- Az elnök magányos kedvessége – Áder János megmossa Áder János lábát különböző Áder Jánosok társaságában
- Tarlós István jelmezkölcsönzőt keres a Római parton a mobilgát átadása előtti utolsó pillanatokban
- Soros György mint Jézus Krisztus
- Mészáros Lőrinc szarkával
- Schmidt Szűz Mária és kisdede, Ungár Péter a NER templomában
És bár drMáriás bárkit szívesen megfest, aki akár a legkisebb cselekedettel is hozzájárul az Orbán-rendszer épüléséhez, kedvenc alanya maga a kormányfő. Legtöbb képén ő látható, többnyire az elmúlt évek emblematikus eseményei közben ábrázolva. Van, ahol Brüsszel győzetik le, van, ahol a kormányfő a piros-fehér-zöldre színezett forradalom szó társaságában feszít. Az Éljen a CSOK! című festményen a szocreál stílusban megfestett politikus egy kezében magyar zászlót lobogtató gyereket emel a magasba. „Magyar hazába magyar gyereket!” – szól a felirat a vászon alján. Van, ahol Orbán Jézus Krisztusként látható; a Viktor sír című képen pedig Trianon miatt búslakodik. Talán örülne, ha tudná, hogy a korábban már említett Brückner János készített egy különleges szemüveget, aminek „lencséjét” sok-sok mini Nagy-Magyarország alakú lyuk alkotja.
Más stílusban, de drMáriáshoz hasonlóan Pálfi Balázs is a NER számos alakját megfestette az elmúlt években. Képein erkölcsi és kultúrtörténeti kérdéseket, vagy egyszerűen magát az emberi ostobaságot dolgozza fel – modellként használva ehhez mind kormánypárti, mind ellenzéki figurákat. Az ellenállás gombákat helyez el című képén Gulyás Márton, Schilling Árpád és Vágó Gábor látható egy jó adag gomba társaságában (Pálfi egyébként nem csak festő, hanem gombász is). De megfestette az aktivista Papp Réka Kingát, a momentumos Orosz Annát, Rogán Antalt, Andy Vajnát és Deutsch Tamást is. Címadásban egyébként Pálfi is erős: a Papp Réka Kingát ábrázoló képé például A társadalom lelkiismeretének valós használati értéke felsejlik Vénuszunk szemének tükrében, míg az Orosz Annáról szólóé Ruszalka, a kivételesen tehetséges és módfelett jóindulatú vízitündér energiával tölti fel a kimerült és túlhajszolt fiatal politikust.
Mindez persze – címadástól az ábrázolásmódig – trollkodásnak tűnik, és részben nyilván erről is van szó. Pálfi képei azonban – a drMáriás-művekhez hasonlóan – szinte mindig tartalmaznak valamilyen művészettörténeti utalást, ezért érdemes képrejtvényként (is) tekinteni rájuk.
Reakció a propagandára
A NER prominenseinek ábrázolása helyett több képzőművész a hétköznapok emblematikus helyzeteinek, eseményeinek megfestésével örökíti meg az Orbán-rendszert. Közös ezekben a festőkben, hogy a képre mindannyian társadalmi felelősségvállalásként, politikai állásfoglalásként tekintenek. Úgy gondolják, a fontos dolgok a műterem helyett az utcán történnek, és nekik minderről kötelességük a maguk eszközeivel tudósítani. Műveiket menekültek, hajléktalanok és tüntetések népesítik be. Nemes Csabának ezen kívül visszatérő témája a szélsőjobboldal és a rasszizmus erősödése: készített képsorozatot a cigánygyilkosságok helyszíneiről, van rajza arról, ahogy a gárdisták bemasíroznak Gyöngyöspatára.
Nemes Csaba festményei nem szépek a hagyományos értelemben, nincsenek vonzó, esztétikusnak tetsző festői megoldásai, egyik kritikusa eleve rondának nevezi a festésmódját
– fogalmaz a Revizor a művész egy 2015-ös kiállítása kapcsán. És valóban, Nemes művei nem elsősorban esztétikai élményt jelentenek. Jóval inkább olyanok, mint egy megfestett hír. Lehet, hogy csúnyák, zavarók vagy épp kínosak – de a valóság köszön vissza róluk. A Mindennap56 című, a festmények mellett filmekből álló projektjében például azt vizsgálja, hogy az elmúlt években hogyan épült be az 1956-os forradalom emlékezete a szélsőjobbos csoportok magánmitológiájába.
Nemes Interutópia kísérleti lakópark című rajzsorozatát pedig azok a különleges lakóparkok ihlették, melyeket a kormány a vörösiszap-katasztrófa károsultjainak, illetve a devizahitelesek számára hozott létre. Rajzai egy olyan elképzelt politikai fordulatot ábrázolnak, amelynek során az állam úgy dönt, a művészek és a tudósok veszélyesek a társadalomra, ezért egy, kifejezetten a számukra kialakított lakótelepre – egyfajta értelmiségi gettóba – költöztetik őket. Minden rajz mellett található egy vörössel és egy feketével írt szöveg: előbbi a propagandisztikus vezényszavakat, ígéreteket és hangzatos bejelentéseket tartalmazó hivatalos álláspont; utóbbi a kormányzati intézkedés által érintettek reakciója a történtekre.
Nemes Csabához hasonlóan a Junior Prima Primissima-díjjal kitüntetett Soós Nóra is úgy gondolja, hogy az elmúlt évek magyar hétköznapjai annyira szürreálisak, hogy elég kimenni az emberek közé, meghallgatni a történeteiket, és festőművészként máris jó néhány képre elegendő alapanyag gyűlik össze. Soós is érzékenyen reagál a magyar társadalmat aktuálisan foglalkoztató témákra – egyik legfrissebb, Pánik című festményén például egy szájmaszkot viselő alak látható.
Örökzöld kérdés, hogy a művészetnek szabad-e, kell-e politizálnia. Úgy tűnik, a magyar kortárs képzőművészet számos képviselőjének erre egyértelmű igen a válasza. Egyszer talán valódi kiállítás is nyílik majd ezekből a munkákból – ha így lesz, nyilván akad olyan látogató is, aki a vendégkönyvben hagy egy O1G-matricát.
Kiemelt kép: Brückner János Itt és most című installációja / Facebook
