Már több mint egy hónapja tart a koronavírus miatti országos veszélyhelyzet, melynek egyik fő intézkedéseként minden olyan munkát, amit csak lehetett, home office-ba tereltek. A dolog egyfelől beszédes: amit eddig cégek százai hangoztattak lehetetlenként, az most láthatóan igenis lehetségessé vált, szolgáltatva némi tanulságot a munkaerőpiaci és HR-szakértőknek. A társadalmi trendek mellett persze az egyéni vetületek sokkal érdekesebbek: hirtelen százezrek tapasztalják meg a remote working, azaz a távoli munkavégzés előnyeit – és hátrányait is. De hogyan lehet ezt jól csinálni? A tapasztalat azt mutatja, a kulcs a szigorú keretezés.
Békéssy László, a tudatos életvezetéssel foglalkozó YearCompass egyik alapító önkéntese szerint az első időszak főleg a technikai feltételekről szólt ugyan, de most már az eszközökön túli kérdésekből is egyre több esik be hozzájuk – már csak azért is, mert az önkéntesek közül többen egy alapítása óta, négy éve távoli munkavégzéssel működő programozóiskolát, a Codeberryt vezetik, így van némi saját élményes tapasztalatuk a témáról.
Rengetegen kerestek meg minket azzal, hogy »ti már négy éve remote-ban dolgoztok, hogy nem őrültök meg?«, illetve hogy általában ezt a távoli munkavégzést hogyan kell jól csinálni. Ami ezekből a kérdésekből összeállt, az az, hogy az embereknek nagyon nem természetes, hogy a saját kereteiket hogyan szabják meg. Így aztán nagyon sokaknak újító gondolatként fogalmazódott meg, hogy ha már be vagyunk zárva, akkor a lakáson belül legyen egy íróasztal, ahol dolgozol, vagy még jobb, ha egy teljes szoba van, legyen az ágy, ahol alszol, legyen a nappali, ahol élsz. Mert most az van, hogy mindenki elkezd szétfolyni a lakásban mindenfelé, és jön az ágyban dolgozás és társai – ez, bármilyen csábító, nem működik
– meséli. A térbeli elkülönítés mellett ugyanilyen fontos a nap időbeosztása. Bár sok munkaadó attól tart, hogy a home office egyenértékű a nem dolgozással, de a tapasztalatok valóján éppen ennek ellenkezőjét mutatják: a valódi veszély sokkal inkább a túlmunka.
Egy ismerősöm története például nagyon tipikus: eddig az volt, hogy 7:15-kor felkelt, végigböngészte az internetet, megette a kakaós csigáját, aztán bement a munkahelyére, ahol 9-kor felvette a munkát, ahol aztán dolgozott, mondjuk, délután 4-ig, 5-ig, amikor letette a munkát, és 6-ra hazaért. Most meg az van, hogy felkel 7:15-kor, fél perc alatt átballag a számítógépéhez, és gyakorlatilag máris munkaponton van. És ugyanúgy 6-kor teszi le a munkát, ami azt jelenti, hogy nettó négy órával többet dolgozik. Nem beszélve arról, hogy nagyon-nagyon könnyű alácsúszni annak is, hogy ha bármikor lehet dolgozni, akkor este 8-kor is még ránézek, felhívom, elintézem. Olyannyira, hogy azon szoktunk poénkodni, hogy az emberek azért fognak örülni, ha vége a karanténnak, mert vissza fognak tudni menni kevesebbet dolgozni. Komolyra fordítva: nálunk ez ki is van mondva a cégnél: bár legtöbbször az a szokás, hogy nyolc óra egy munkanap, mi viszont azt mondjuk, hogy otthon ötnél többet meg se próbáljon senki
– mondta el erről Békéssy, aki szerint ez azért fontos, mert, bár nem szoktunk belegondolni, de egy klasszikus irodai munkának meglepően nagy része a kávé-cigi-nasi-folyosói beszélgetés jellegű szocializálódás – és ez teljesen rendben is van! Minderre ugyanis szükség van, viszont a progresszívebb munkaszervezéssel működő cégek igyekeznek szem előtt tartani, hogy nem mindenki szereti, hogyha ez a kapcsolódással eltöltött idő a munkaideje része: sokan szívesebben csinálnák úgy, hogy például a nap első felét végig dolgozzák, és csak az után szocializálódnak, már munkaidőn kívül.
Otthon nettóban számít a munkaidő: feltételezve, hogy nem a Facebookot görgeti senki, amikor a gép előtt ül, hanem ténylegesen dolgozik, öt órára jött ki az a szint, amivel kreatívan, produktívan lehet dolgozni nagyon sok ideig. Onnantól kezdve, hogy ez hat-hét-nyolc óra, nagyon hamar, egy-két hónap alatt ki lehet égni. Ebbe most sokan belefutottak. Örülök is kicsit, hogy ezt most megtapasztalták sokan, mert nem volt fair, hogy a remote work a legtöbb helyen nem volt alternatíva. Nekem cégvezetőként eléggé fáj az, hogy sok esetben nincs meg az alapvető bizalom a munkavállalók felé, hogy ha kiadok egy feladatot, akkor ő otthon tényleg azzal foglalkozik majd. És persze, biztos vannak, akik ellébecolnak otthon, és közben felveszik a fizetésüket, ez elkerülhetetlen, de szerintem a kilencven százalékra nem ez jellemző. A nagy többség szereti a munkahelyét, vagy legalábbis szeret a munkahelyén valamit: vagy a szakmáját, vagy a feladatot, vagy azt, hogy elfoglalja magát, ezért ha kap egy feladatot, akkor azt meg is fogja csinálni. Ebből a szempontból hiba nem bízni az emberekben, meg óriási struktúrákat húzni köréjük, hogy be kell csekkolni napi többször, meg percről percre beszámolni, hogy ki mit csinál. Ennek megváltoztatása nekem misszióm, mert szerintem mindenki azzal járna jól, ha ez a bizalom meglenne: aki visszaél vele, azoktól búcsút lehet venni, akik viszont nem, és szeretnek is otthon dolgozni, azoknak jó munkahelyük lehet
– véli Békéssy László, aki szerint a mostani időszak elhozhatja a pozitív változást, hogy sokkal rugalmasabban, igazságosabban kezelik majd a munkavállalók az otthoni munkavégzést. Az pedig, hogy a home office nagyon szigorú keretekkel működjön, nagyon figyelve arra, hogy ne forduljon túlmunkába a dolog, nemcsak a dolgozóknak, a munkaadóknak is érdekes: még ha elsőre remekül is hangozhat, hogy otthonról többet dolgoznak az emberek, valójában a tömeges, gyors kiégés aligha érdeke a munkáltatóknak. A szigorú térbeli és időbeli keretszabás mellett Békéssy felhívja a figyelmet még egy fontos dologra:
Érdemes megnézni, hogy milyen kontextusai vannak az életünknek. Például: dolgozom, élek, nyaralok, sportolok. Van több is, persze, de mondjuk, vegyük most ezt a négyet. Én például most, hogy karantén van, döbbentem rá, hogy ezek közül a funkciók közül „mentálisan” csak bizonyos számú fér be a lakásba. Példát is mondok: amikor kihirdették az első korlátozásokat, az után néhány nappal utaztunk volna el két hétre pihenni, viszont lezárták a határokat, lemondtak, töröltek mindent, így itthon maradtunk. Ettől még kivettük a szabikat, és az első héten itthon agonizáltunk, és nem igazán sikerült feltöltődni: itt volt a házimunka, néha ránéztünk a munkára, és így tovább. Aztán a második hétre az egyik ismerősünk kölcsönadta a nyaralóját a Balatonnál, és elmentünk oda. Ott is bent ültünk, egyrészt a korlátozások miatt, másrészt mert mínusz fokok és süvítő szél volt, és ugyanazt is csináltuk, mint itthon, és mégis mindketten úgy jöttünk haza, hogy ez milyen szuper nyaralás volt. Ebből értettem meg, hogy nekem a nyaralás funkció nem fér bele a lakásunkba. A másik a mozgás: elég sokat sportolok, és amikor kihirdették a kijárási korlátozást, megfogadtam, hogy jó, heti háromszor elmegyek futni, mert azt meg tudom tenni úgy, hogy nem találkozom senkivel (pl. este 11-kor kis utcákban), és kétszer itthon edzek. Ebből az lett, hogy háromszor elmentem futni, és egyszer sem edzettem itthon. Aztán visszanéztem azokat a felületeket, ahol az edzéseimet vezetem, és kiderült, hogy ez nemcsak a karantén óta van így: az elmúlt két évben egy alkalommal sem sportoltam itthon, tehát nekem a sport eleve nem fér be a lakásba mentálisan. Érdekes felismerés volt, hogy egy adott térbe mentálisan csak bizonyos számú funkció fér bele.
Éppen ez adja a jelen helyzet egyik legnagyobb nehézségét: nagyon sok új funkciót muszáj besűrűsíteni a lakás terébe. Az otthon a családi együttlét, a pihenés, alvás tere mellett óvoda, osztályterem, munkahely, edzőterem, jógastúdió, barkácsműhely lett, a menzáról és a pékségről nem is beszélve. Ez óhatatlanul feszültséget fog szülni, és épp ezért fokozottan érvényes az egyfunkciós terek már említett igénye: amennyire csak lehet, szeparáljuk a tereket az ott végzett tevékenységek szerint, legyen edzős sarok, játszós sarok, és így tovább. Emellett tartsuk be azt az életvezetési alapelvet, hogy bármennyire csábító, az ágyban ne dolgozzunk, ne filmezzünk, ne együnk: ott az alváson és a szexen kívül semmi mást ne csináljunk, de ugyanígy a kanapén ne dolgozzunk, mert abból csak szétfolyás lesz, és így tovább.
A YearCompass csapata emellett az időnk strukturálását, megtervezését tartja a legtöbb előnnyel járó életvezetési alapelvnek: a szervezetet legtöbben az évrendező munkafüzetükről ismerik, de az alapítók nemcsak éves rendszerességgel ülnek neki megtervezni a közeljövőt, hanem hétrendezést is tartanak. A dolog pontosan az, aminek a neve alapján hangzik, vasárnap este vagy hétfő reggel nagyjából egy órát áldoznak arra, hogy átgondolják és leírják, mi várható a következő hét napban, és bár elsőre nem tűnik nagy varázslatnak összeírni a teendőket, de a tapasztalatok alapján a dolog sokkal több előnnyel jár, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Az „üres fej”-gyakorlat az időmenedzsment és életvezetés workshopok egyik kedvelt alaptrükkje, az ugyanis, hogy a ránk váró teendők kikerülnek a fejünkből, meglepő mértékig csökkenti a fejünkben lévő zajt, és ezzel a stressz-szintet, nem beszélve arról, hogy értékes kapacitásokat szabadít fel, ha nem kell ezeket fejben tartani, illetve kívülről látva egy-egy teendőt sokszor könnyebben jön a megoldás ötlete is.
Azért is tartjuk fontosnak a hétrendezés gondolatát, mert egy kéthetes kijárási korlátozást mindenki megold valahogy, de ha ez az időszak sokáig tart, akkor tömegesen lesz szüksége az embereknek megoldásokra, amik könnyebbé teszik a strukturálást, és nekem az a tapasztalatom, hogy a hétrendezés minőségi változást tud jelenteni. A tervet aztán olyan részletességgel írja meg mindenki, ahogy neki komfortos, nekem óriási örömöt okoz az, ha kihúzhatok valamit a listámról, ez a gamification (játékosítás – a szerk.), így motivált vagyok minél részletesebben leírni a heti teendőimet. És a nagy csoda mindebben, hogy a tapasztalataink szerint hetvenöt százalékban az is fog történni, ami ezen a papíron szerepel, és nagyon-nagyon sok döntési stressztől megkímél, ha minden reggel úgy kezdem a napot, hogy ott a lista, amit hétfő reggel megírtam, és látom, mi fog történni. Ehhez be lehet iktatni további saját szabályokat, amivel a saját jóllétünkért tehetünk: én például úgy szervezem a hetet, hogy minden nap találkozzak emberekkel, mert elég szociális alkat vagyok – még ha ezt most csak online tehetem meg. Illetve alapelv az is, hogy minden nap egy fontos dolgot intézzek el. Mivel a heti összes teendő össze van gyűjtve, ezért az adott reggel már csak azt kell eldöntenem, melyik legyen az a legfontosabb feladat, amit aznap megoldok, éspedig a nap legelején. Így az egész nap is sokkal gördülékenyebben halad tovább, mert ha a legfontosabbat már megcsináltam, akkor azokhoz is több kedvem van, amik még ezen felül felmerülnek
– meséli Békéssy. Felvetődik persze a kérdés, hogy mi van azokkal, akik úgy ragadtak otthon, hogy a home office csak vágyálom, hiszen, mondjuk, egyáltalán nincsen munkájuk. Egy ilyen helyzet eleve iszonyú stresszel jár, a bevételkiesés pótlása, az új munka keresése komoly nehézség, és egy idő után a hirtelen nyakunkba szakadt üres idő is nyomasztóvá válik. Békéssy szerint ugyanakkor egy ilyen helyzetet is lehet konstruktívan tölteni.
Az első egy-két hetet nyugodtan áldozhatjuk a Netflixre és könyvolvasásra, mémek nézegetésére, ennyi, úgymond, jár az első sokk után. Az után viszont el lehet kezdeni a konstruktívabb tevékenységeken gondolkodni. Amit én például biztosan megpróbálnék: valamilyen új szokást elsajátítani, vagy egy rossz szokásomat elhagyni. De nagyon jól lehet felfedezésre, tanulásra is kijelölni konkrét időt. Van például egy folyamatosan bővülő gyűjteményem, amibe hosszabb, húsz perc-félórás ún. „longread” cikkeket, ismeretterjesztő vagy inspiráló YouTube csatornákat, tananyagokat gyűjtök. Persze ehhez már eleve kell egy szokás, hogy legyen ilyen gyűjteményem, de például annak az elsajátításához is jó most ez az időszak, hogy ez tényleg szokássá váljon, ahogy az egész szokásfelvételre is, például a harminc napos kihívás jól ismert módszerével. Ez »békeidőkben« is működik, de most pláne, mert szinte biztosan lesz harminc napom, amit senki nem zavar meg, és ami ugyanazon rutin szerint telik majd. És, ha már így alakult, érdemes kihasználni ezt a helyzetet.
A YearCompassról bővebben itt és itt lehet olvasni.
Kiemelt kép: Stefan Wermuth /Bloomberg /Getty Image
