Egy gyerekkori vadászbaleset, amely megváltoztatott egy életet
Gróf Zichy Géza nevére ma alighanem kevesen emlékeznek, noha a Nemzeti Színház és a Magyar Királyi Operaház sokoldalú intendánsa igazi szenzációja volt korának. Sokan csak úgy ismerték, a „félkarú zongoraművész”, hisz legendás bal kezével végigturnézta Európát, amelynek városaiban tömött csarnokokban ünnepelték az embert, aki legyőzte súlyos fogyatékosságát, és egyetlen kézzel is a zongoraművészek közé emelkedett.
Zichy Géza egy gyermekkori vadászbalesetben, tizennégy éves korában elvesztette fél karját, ráadásul a jobbat. A csapás számára nem az összeomlás és a magába fordulás kezdete lett, hanem éppen ellenkezőleg. Emberfeletti ambícióval, akarással vetette bele magát a munkába, és ügyetlen karját virtuóz játékossá fejlesztette, amely – bal keze hüvelykujjával olykor a jobbat helyettesítve – kettő helyett is játszott. Tudására, tehetségére Liszt Ferenc is felfigyelt, akivel életre szóló barátságot kötött. A romantika meghatározó zeneművésze vendégeskedett tetétleni birtokán, és nemegyszer játszottak is együtt „háromkezest”.
Zichy Géza nem műkedvelő főúr volt, hanem igazi művész, mi több, „kultúrpolitikus”, akinek tevékenységét az uralkodó is jutalmazta. Amikor 1901-ben a Zenede elnöki tisztében negyedszázados jubileumát ünnepelte, a király Ferenc József-rendet adományozott neki.
A gróf életében legalább olyan fontos szerepet játszott az írás, mint a rendjelek. Költemények, regények, operák fűződnek mára – a nagyközönség számára – feledésbe merült nevéhez. Mi több, megírta az életét is, hatalmas fejezetet szentelve a gyerekkorának, amelyben pályájának egyes állomásait legendává szőtte az emlékezés. Mi – olvasói – pedig, akiket e legenda aranyfénye elvakít, leginkább a kortárs emlékezőket hívhatjuk segítségül, ha alakját jobban meg szeretnénk ismerni.
A zenélő paplan
Az egykori Zemplén vármegyei Sztárán született a nagymihályi és sztárai gróf Sztáray család ősi barokk kastélyában, amely ma is áll, igaz, az egykori úri lakot mára teljesen körbevette a családi házak gyűrűje, hajdani parkjának otthont adó kertjéből alig maradt az épület méretéhez képest zsebkendőnyi terület. A bejáratot – hajdan itt hintók forgolódtak – jószerivel csak néhány lépés választja el a szomszédos háztól, nemhogy hintónak, de egy nagyobb talicskának is alig hagyva helyet.
Számára ez az ősi fészek talán a legmeghatározóbb kötődést jelentette, az édesanya világát, akitől művészi hajlamát, zeneszeretetét örökölte. Édesanyjának és édesapjának nevelési gyakorlata különbözött az arisztokrata családi tradíciótól abban, hogy gyermekeiket közelebb engedték magukhoz, és bensőségesebb környezetben éltek. Ehhez némiképp hozzájárultak a történelmi körülmények is, amelyek a családot szorosabban összetartozó egységgé forrasztották.
Apja, Zichy Lipót (1805–1869) a bécsi hadmérnöki akadémiát végezte el, majd a császári hadsereg őrnagyaként állt be a honvédseregbe. Részt vett a schwechati ütközetben, alezredessé, majd ezredessé léptették elő. A 10. huszárezred parancsnokaként a tétényi lovassági összecsapásban jeleskedett, a csata másnapján, 1849. január 4-én azonban (testvérével Zichy Pállal egy napon) kilépett a hadseregből.
A hadbíróság megfosztotta rangjától, famíliája hosszú ideig rendőrségi megfigyelés alatt élte a szabadságküzdelmek utáni éveket Nagyszombatban (illetve a Nagyszombat melletti Födémesen, ahol Zichy Géza kis, a vasúti töltés mellett álló kastélyt említ). Laktak Szomolányban is egy kis házban az erdő szélén. A családi hagyomány szerint Zichy Lipótot jelképesen felakasztották, ez azonban nem valószínű. Zichy Géza gyermekkorának meghatározó helyszíne volt még a vedrődi kastély, ahol nagyapja tekintélyes birtokkal rendelkezett, és a seregélyesi patinás, klasszicista stílusú úri lak.
Talán csúnyasága mentette meg édesanyját a zaklatástól. Amikor a cári csapatok Sztárára érkeztek, Sztáray Mária a hálószobában keresett menedéket. Féltett gyűjteményét, óráit a paplan alá rejtette – meglehet, az orosz katona vonzódása az időmérő szerkezetekhez régebbi keletű a második világháborúnál –, maga pedig a gyermeket karjára vette és imádkozva várta sorsának jobbra fordulását.
Kisvártatva hatalmas termetű kozák tiszt döngő léptei verték fel a termek csendjét. A nő kétségbeesetten magához szorította gyermekét. Az orosz csendben megállt fölötte.
A három ember kivételes találkozására történetesen éppen délben került sor.
A paplan alá rejtett óragyűjtemény svájci műszerészei pedig azért lettek méltán világhírűek, mert alkotásaik szélsőséges körülmények között is tökéletesen – stílusosan óraműszerűen – működtek: csengve, bongva, dallamokat harsogva jelezték az időt.
A gyermek első emléke is a szabadságharchoz, illetve az utána kialakult nehéz körülményekhez kapcsolódott. 1851-ből a nagyszombati költözésről írta: „Repej – atyámnak egykori huszárőrmestere – az ölében vitt egy hosszú folyosón, és egy üres szobában valami lópokrócra helyezett a földre, mondván, hogy ez az én szobám. Én erre keserves sírásra fakadtam; az öreg katona, hogy lecsendesítsen, hátára vett s körülnyargalta velem a szobát, mialatt egy harci dalt énekelt, melynek refrainje ez volt: »Így lovagol a honvéd, a csatába«”.
„Bárány”, avagy a nevelői brutalitás emléke
Zichy Géza apjáról, Zichy Lipótról elevenített fel egy történetet, amely a kemény nevelői elbánás emlékeként hagyományozódott a családban. „Atyám kistermetű; szélesvállú ember volt; világos buzavirágszínű szeme jóságosan tekintett sasorra és szőke bajusza fölött. Erélye szelídséggel párosult. Szigorú nevelésben részesült, mert abban az időben a gyermek szülei szemében nem volt házi oltár, hanem egy szükséges házibútor, mely a nemzetség és vagyon fennmaradását biztosíthatta. »Gyermekből és pohárból mindig kevés van a háznál!« – mondta nagyapa.
Nagyúri házaknál abban az időben a gyermek sorsa a nevelő vagy a nevelőnő volt: szegény atyám sorsát Báránynak nevezték, azonban ez a Bárány báránybőrbe bújt Farkasnak bizonyult, a nevelésére bízott gyerekeket reggeltől estig ütötte, kínozta s midőn egy este apám azt suttogta fivérének Lászlónak: »Ma nem kaptam verést…«, az embertelen pribék meghallotta és véresre verte a hátát.
Panaszkodásnak nem volt helye, a főúri szülők távol állottak a gyermekektől s ezek csak különös kegyképpen és meghatározott órákban jelenhettek meg a szülők előtt, ezenkívül a gyermek lelke rendesen zárkózott s legtöbbje magába fojtja szenvedését.
Ez a Bárány úr tehát szabadon garázdálkodhatott s gyakran megszerezte magának azt a gyönyörűséget, hogy a fiúktól valami ürügy alatt megvonta az eledelt s ő maga jó étvággyal fogyasztotta el gazdag ebédjét az éhes gyermekek előtt.
Egy napon a kis Lászlót azzal büntette, hogy kezeit szíjjal kötötte össze s e szíjnál fogva úgy akasztotta fel, hogy a levegőben lógott. Az én bátor 10 éves atyám indulatosan feléje lépett és szólt: »Bárány úr! Ha ön Lászlót azonnal fel nem oldja, esküszöm, hogy ha megnövök, meg fogom önt büntetni.« »Úgy«, felelte a hóhér és szelíd mosollyal akasztotta atyámat fivére mellé. A rettenetes jelenetnek egy irgalmas komornyik vetett véget, aki a fiúkat felszabadította.
Évek múlva – midőn atyám huszárhadnagy lett – első dolga volt Bárány urat felkeresni. A jeles nevelő, mint nyugdíjazott Bécsben élt. A délceg huszártiszt kezében lovaglóostorral csöngetett be Bárány úr lakásán, a csöngetésre egy beteg, megtört öregember vánszorgott elő ajtót nyitni. »Ismer Ön engem?«, kérdezte atyám a halálra rémült embert. »Ön az drága növendékem!«, hebegte a remegő aggastyán hátrálva. »Ön a drága növendékének megmérgezte a gyermekéveit«, felelte atyám, »én azért jöttem, hogy megbüntessem, de úgy látom, az Isten megbüntette helyettem, hiszen nyomorult és beteg!« Ezen szavakkal Bárány lábai elé dobta [a] lovaglóostort s elsietett, de míg a három emeleten lejutott, haragja fokozatosan lecsillapodott, a kapu alatt megállva, nemes természete kerekedett felül s szánakozva gondolt egykori kínzójára.”
Nevelői pokol
Zichy Géza meleg családi légkörben, az arisztokrata hagyomány szellemében nevelkedett. Négyen voltak testvérek, és az élénk fiúk (Sándor, Elek, Ernő és Géza), kik közül a tréfacsinálásra mindig kész Ernő úgyszintén néggyel ért fel, megkeserítették az egyetlen nevelő, „Csiky bácsi” életét, aki a francia társalkodónő mellett vigyázott a kicsikre.
Csiky bácsinak ráadásul az egyedüllét és elvonulás sem adatott meg, hisz hálószobáját megosztotta Gézával, aki el sem bírt aludni az idős ember jelenléte nélkül, és – mint erről más emlékiratok is hasonlóképpen számolnak be – estéről estére remegve várta, hogy a nevelő a hagyományos esti program, a szalonban folytatott társalgás után nyugovóra térjen. „Szekrényemen egy gyertya égett, a világosság az ablakhoz csalta a baglyokat; remegve, borzadállyal hallgattam sivításukat s rettegésem a tetőpontra hágott, ha az üveghez csapódó szárnyak megzörgették az ablaktáblát. Takarómat fejemre húzva, sirtam és imádkoztam fél éjjelen át s egész testemet kiverte a hideg verejték.”
A visszahúzódó, félénk, álmodozó gyermek be sem mert számolni félelmeiről, hisz katona apja megvetően hallgatta látomásait és történeteit. Zichy Lipót kedveszegetten állapította meg, hogy minden bizonnyal pap lesz a fiából. Zichy Géza nem lett pap, viszont hároméves korában a zongorához ült, ötévesen zongoratanárt kapott, hétévesen pedig hegedűt vásárolt magának.
Zichy Géza másik segédnevelője azonban egész életében megmaradt a család szolgálatában, és egykori növendékének tetétleni birtokát igazgatta a birtokos megelégedésére.
A vedrődi úri lak
Bár a zichi és vásonkeői gróf Zichy család hosszú évtizedek óta kiköltözött falai közül, a vedrődi kastély ma is őrzi a hajdani rezidencia világát, hangulatát. A második világháború után iskolaként szolgáló emeletes úri lakot hatalmas park övezi, amelynek kötelező tartozékait, a tavat, a várat – amely természetesen középkori lovagot sohasem látott, hisz eredetileg is romnak építették –, továbbá a gróf egykori keleti utazásainak emlékét, egy meglehetősen megkopott obeliszket ma is megcsodálhatjuk.
A környék és a kirándulók igazi paradicsoma a park. Hatalmas, eltévedéssel fenyegető sétákat tehetünk benne, és ne lepődjünk meg, ha a liget útjain lovasok alakja rajzolódik ki az erdei félhomályból.
A kastélyt a 18. században Zichy Ferenc gróf (1774–1861), az arisztokrata család vedrődi ágának megalapítója építtette. A hagyomány szerint az épület legkorábbi, történeti magvát még a templomos lovagok emelték – akiknek állítólagos jelenléte bizonyosan megtermékenyítőleg hatott a helyi folklór névtelen epikusaira.
A családi műgyűjtemény gazdagításának szenvedélyét id. Zichy Ferenc a vagyonnal együtt hagyományozta utódaira. Mind fia, Zichy Ferenc (1811–1900) és unokája Zichy József (1841–1924) szorgalmasan gyarapította a grófi vagyont, olyannyira, hogy a Borovszky-féle századfordulós vármegye-monográfia műkincsek valóságos tárházaként emlékezik meg a többszörös átépítések során szépülő kastélyról. A kötet illusztrációinak tanúsága szerint a szerzők személyesen keresték fel az épületet, ahol a robusztus megjelenésű, szakállas Zichy József talán személyesen mesélt az egyes műtárgyak eredetéről.
Sokat emlegetjük a 19. század utolsó harmadának és a századfordulónak a kapcsán a főrendet. A gróf földművelésügyi, ipar- és kereskedelemügyi miniszterként tevékenykedett 1867 és 1869 között, a Szlávy- és a Bittó-kormányban pedig egyidejűleg töltötte be a közmunka- és közlekedésügyi miniszteri posztot. Fiume kormányzója volt, Trencsén vármegyei főispán és sokáig országgyűlési képviselő. Az egyházpolitikai törvények miatt tisztéről lemondott, és miniszterségét, majd főispánságát követően nem vállalt többé aktív közéleti szerepet.
Nemrégiben megjelent útinaplói különleges meglepetést tartogatnak olvasóinak. Nem száraz lajstromai keleti és amerikai utazásainak, hanem vérbő, élményekben gazdag írások, amelyek rabul ejtik olvasóikat.
Egy majdnem végzetes őszi nap
Ki tudja, mit tartogatott volna Zichy Géza számára a sors, ha azon a végzetes őszi reggelen apja felelőtlen komornyikjával nem indul el töltött fegyverrel az erdő felé. Ekkor a fiú már két éve vadászott – nem számított hát egészen tapasztalatlannak –, és a Zichy család (amelynek címerében is szerepel az agancs) más tagjaihoz hasonlóan Hubertus hívének tudta magát. Nagy árat fizetett ezért a szenvedélyért. Majdnem a legnagyobbat.
Mint nem egy arisztokrata gyermeknek, neki is volt saját kordéja, amelybe három szamarat és egy – csak rövid ideig ellenkező – lovat befogva önállóan közlekedett. Ennek az alkalmatosságnak az ülésein indult el Jóska komornyik és ő a kalandokat rejtő erdő felé.
A fiú először alig érzett fájdalmat, csak valamilyen tompa ütést a karján.
Óriási szerencséje volt, hogy társaságukhoz csatlakozott gróf Nimptsch Pál főhadnagy. A környéken egy vértesezredet szállásoltak be, és a tiszt gyakran időzött a seregélyesi kastélyban találkozgató arisztokrata társasággal. A hosszú harctéri szolgálat megtanította rá, mi a teendő. Az átlőtt főütőeret egy rézpénzzel szorította le, a fiút kocsira tette, és lóhalálában megkereste a helyi doktort. Nemsokára orvosok érkeztek Székesfehérvárról, akik az elkékült végtag láttán az amputáció mellett döntöttek. Nimptsch, hogy lelket öntsön a fiatal fiúba, a kis beteg ágya mellett virrasztott. (Ecetes vizet ivott, hogy ne aludjon el.) Zichy Géza egész fejezetet szentelt számára emlékiratában, és alighanem méltán.
Felejtés Balatonfüreden
Mikor Zichy Géza felgyógyult súlyos balesetéből, a család Balatonfüredre küldte vigasztalódni, ahol akkoriban zajos fürdőélet működött, színtársulatokkal, megannyi vendéglővel, előkelő társasággal, amely korán felfedezte magának a Balaton-parti várost. A parton, illetve annak közelében nemcsak élvonalbeli művészek, mint Blaha Lujza vagy Jókai Mór, vásároltak, építtettek maguknak villát, kúriát, hanem a nemesség és a főnemesség is. A Horváth-ház mellett, amely a helyi művelődés egyik központjaként méltán vált legendássá, kastéllyal rendelkezett itt az Esterházy és a Dőry család is.
A félkarú grófnak a felejtés eléggé jól sikerült. Már az első napokban kipécézte magának a társaság első számú pojácája, aki egyebek mellett arról volt nevezetes, hogy előszeretettel avatkozik közbe a színielőadáson, ha nem szája íze szerint alakul a darab cselekménye. Így igyekezett lovagiasan megmenteni Desdemonát, vagy bekiabálásokkal, hangos megjegyzésekkel tarkította az előadás menetét. Bizai lelkesen apasztotta a gróf amúgy elég vastag pénztárcáját, és még arra is rávette, hogy udvaroljon a helyi primadonnának. „Szórakozásiam és mulatozásaim aggodalmas mérveket kezdtek ölteni”, írta emlékirataiban, és aligha járt messze a valóságtól.
Erre elég egy példa. A nők és férfiak akkoriban külön strandon fürödtek, és a két nem képviselőit kötél választotta el egymástól a tóban. Aligha az egyenjogúság harcosa volt Zichy Géza, amikor a maga egyszerű módján megpróbált fellázadni a gyakorlat ellen. A tiltakozás meglehetősen egyéni módját választva női ruhába bújt, és igyekezett elvegyülni a hölgyek között. Sajnos az úszómester felfigyelt rá, és leleményességét elég komoly pénzbüntetéssel honorálta.
Zichy Géza csínytevései szüleinek is fülébe jutottak, és egy nap a következő nem éppen bőbeszédű távirat várta: „Hazajönni! Papa.”
Podhorányi Zsolt: Gyerekek a kastélyban
Kossuth Kiadó, 2019
Kiemelt kép: Getty Images
