Bálnát becserkészni és meghágni

Marko Ramiusz, a szovjet haditengerészet első osztályú kapitánya a sarkvidéki viszonyoknak megfelelően volt öltözve, úgy, ahogy ez Poljarnijban, az Északi Flotta tengeralattjáró-bázisán szokásos: öt réteg gyapjú és viaszosvászon védte a hideg ellen. Egy piszkos vontatóhajó északnak lökte a tengeralattjáró orrát, a csatorna irányába. A dokk, ahol két végtelenül hosszú hónapig vesztegelt a Vörös Október, egyike volt azoknak a vízzel töltött betondobozoknak, amelyeket azért építettek, hogy a rakétahordozó tengeralattjáróknak védelmet nyújtsanak az időjárás viszontagságai ellen. A dokk szélén egy csapat tengerész és dokkmunkás figyelte a hajó indulását az oroszokra jellemző egykedvűséggel, minden integetés és biztatás nélkül.

– Motorokat bekapcsolni, lassan előre – adta ki a parancsot Ramiusz a mellette álló Kamarovnak. A vontatóhajó félrekanyarodott, és szabaddá tette az utat a tengeralattjáró előtt. Ramiusz hátrafordult, és egy pillantást vetett a kettős hajócsavar által kavart hullámokra. A vontatóhajó kapitánya búcsút intett, és Ramiusz is felemelte karját. A vontatóhajó feladata egyszerű volt, de ezt jól és gyorsan végrehajtotta. A Vörös Október, egy Tájfun osztályú tengeralattjáró, már saját erőből haladt a Kolai-öbölből kivezető csatorna felé.

– Ott a Purga, kapitány – mondta Kamarov a jégtörőre mutatva, amelynek a nyílt tengerre kellett kísérnie őket. Ramiusz bólintott. Az a két óra, amíg a csatornán áthaladnak, inkább türelmet igényel, mint tengerészeti szakismereteket. Hideg északi szél fújt, olyan, amilyet a világnak csak ezen a részén lehet érezni. Az ősz vége szokatlanul enyhe volt, alig havazott, pedig errefelé méterekben mérik a hó vastagságát. Egy héttel ezelőtt azonban vad hóvihar söpört végig a murmanszki partvidéken, és kisebb-nagyobb darabokat szaggatott le a sarkvidéki jéghegyekből. A jégtörő tehát nem csak díszkíséretet jelentett; a Purga feladata az volt, hogy megtisztítsa a tengeralattjáró útját azoktól a jégtömböktől, amelyek az éjszaka során a csatornába sodródtak. A szovjet haditengerészet legújabb típusú rakétahordozó tengeralattjáróját meg kellett védeni attól, hogy holmi kóbor jégdarabok kárt okozzanak benne.

Az élénk szél felkorbácsolta a tengerszoros vizét, és a hullámok átcsaptak a hajó lekerekített orrán, végigsöpörtek a rakéták tárolására szolgáló lapos fedélzeten, megkerülve a feketén magasodó tornyot. A víz színén összefüggő réteget alkotott a hajókból kiszivárgó olaj, ami a hideg miatt nem párolgott el, és a sziklákon is körös-körül fekete nyomot hagyott, mintha egy mocskos óriás fürdőkádnak használta volna a szorost. Egész jó hasonlat, gondolta Ramiusz. A szovjet óriás nem sokat törődik azzal a szennyel, amit maga után hagy. Ramiusz a part környéki halászhajókon ismerkedett meg a tengerrel, és tudta, hogy a tengerész csak a természettel való harmóniában végezheti munkáját.

– Sebességet egyharmadra növelni – mondta a kapitány, és Kamarov telefonon keresztül továbbította a parancsot. A víz mozgása felerősödött, ahogy az Október a Purga nyomába szegődött. Kamarov sorhajóhadnagy a hajó navigátora volt, azelőtt az öböl bejáratának két oldalánál állomásozó hadihajók révkalauzaként teljesített szolgálatot. A két tiszt a háromszáz méterrel előttük haladó felfegyverzett jégtörőre szegezte tekintetét. A Purga hátsó fedélzetén a legénység néhány tagja toporgott a hidegben. Az egyikről fehér köténye elárulta, hogy ő a hajószakács. Tanúi akartak lenni annak az eseménynek, amikor a Vörös Október először indul gyakorlatra, de különben is, a tengerészek számára minden érdekes, ami szolgálatuk egyhangúságába némi változatosságot hoz.

Máskor bosszantotta volna Ramiuszt, hogy kíséretet rendeltek a hajója mellé – hisz a csatorna széles és mély –, most azonban nem. A jég komoly veszélyt jelentett, és Ramiusz nem hagyhatta ezt figyelmen kívül.

– Nos, kapitány, ismét vízre szállunk, hogy teljesítsük a rógyina (haza) iránti kötelességünket – dugta be a fejét a feljáró nyílásán Ivan Jurjevics Putyin másodosztályú kapitány, szokása szerint engedélyt sem kérve, és a szárazföldiek esetlenségével felmászott a létrán. A parányi toronyhídfülkében már nélküle is alig fért el egymás mellett a kapitány, a navigátor és a tisztességtudóan hallgató őrszem. Putyin volt a hajó zampolitja (politikai tisztje), és folyton a rógyinát emlegette, ezt az orosz fülnek oly misztikusan csengő szót, amely a kommunista párt számára Vlagyimir Iljics Lenin nevével együtt az Istent helyettesíti.

– Igen, Ivan, így van – válaszolta Ramiusz, és a hangjában több lelkesedés volt, mint amit valójában érzett. – Két hétig leszünk vízen. Jó, hogy végre elhagyhatjuk a dokkot. A tengerésznek a tengeren a helye, nem a kikötőben, a bürokraták meg a sáros csizmájú munkások között. És fázni sem fogunk.

– Csak nem akarja azt mondani, hogy hideg van? – kérdezte Putyin hitetlenkedve.

Ramiusz újból megállapította, már vagy századszor, hogy Putyinnál tökéletesebb politikai tisztet nehéz lenne elképzelni. Nagyhangú volt, a humora otromba, és állandóan éreztette a környezetével, hogy kivel van dolguk. Putyinnal, a politikai tisztek gyöngyével nem volt tanácsos tréfálni.

– Már hosszú ideje szolgálok tengeralattjárón, így megszoktam a kellemes hőmérsékletet és a szilárd talajt a lábam alatt – válaszolta Ramiusz, de Putyin nem értette meg a rejtett célzást. A politikai tiszt azért került ugyanis tengeralattjáróra, mert a rombolókon, ahol pályafutását kezdte, krónikus tengeribetegség kínozta – meg talán azért is, mert nem zavarta a bezártság tudata, ami sokak számára elviselhetetlenné teszi a tengeralattjárót.

– Hej, Marko Alekszandrovics, Gorkijban ilyenkor már nyílnak a virágok! – folytatta a beszélgetést Putyin.

– Milyen virág nyílik ilyenkor, politikai tiszt elvtárs? – kérdezte Ramiusz, miközben távcsövével a szorost vizsgálta. Délre járt az idő, a narancssárga fényben ragyogó nap alig emelkedett a horizont fölé, és a szoros sziklái bíborvörös árnyékot vetettek.

– Természetesen hóvirág – válaszolta Putyin hangosan hahotázva. – Ilyenkor kipirul a nők és a gyerekek arca, a lehelet felhőként gomolyog a levegőben, és a vodkának különleges zamata van. Sokért nem adnám, ha most Gorkijban lehetnék.

A fickónak inkább az Inturisztnál volna a helye, semmint a haditengerészetnél, gondolta magában a kapitány. Csakhogy Gorkij tiltott terület a külföldiek számára. Ramiusz már kétszer volt ott, és úgy találta, hogy Gorkij, ütött-kopott házaival, piszkos utcáival és rosszul öltözött lakóival, nem sokban különbözik a többi szovjet várostól. Akárcsak a legtöbb orosz város, Gorkij is télen nyújtja a legelőnyösebb képet, mert a hó eltakarja a szemetet. Ramiuszt, aki félig litván volt, szebb helyhez kötötték gyermekkori emlékei, egy tengerparti faluhoz, ahol egész házsorok maradtak meg teljes épségben a Hanzaidőkből.

Szokatlan dolog volt, hogy nem orosz létére egy szovjet hadihajón teljesít szolgálatot, sőt ő a parancsnok. Marko apja, Alekszandr Ramiusz annak idején különleges érdemeket szerzett a pártban, elszánt kommunista volt, a sztálini rendszer hűséges és megbízható kiszolgálója. Amikor a Szovjetunió 1940-ben megszállta Litvániát, idősb Ramiusz tevékenyen részt vett azoknak a politikusoknak, üzletembereknek, papoknak és egyéb megbízhatatlan elemeknek az összefogdosásában, akiktől az új rendszernek tartania kellett. Hogy ezeknek mi lett a sorsa, azt Moszkvában is legfeljebb csak sejtették. Amikor a németek egy év múlva megtámadták a Szovjetuniót, Alekszandr politikai komisszár lett a hadseregben, és Leningrád ostrománál hősies helytállást tanúsított. 1944-ben a 11. gárdahadsereg első egységével visszatért hazájába, és részt vett a véres bosszúhadjáratban azok ellen, akik együttműködtek a németekkel, vagy ennek gyanújába keveredtek. Marko apja tehát igazi szovjet hős volt, és Marko nagyon szégyellte, hogy a fia. Édesanyja egészségét a Leningrád ostroma alatt elszenvedett nélkülözések annyira aláásták, hogy meghalt Marko születésekor. A gyermekről apai nagyanyja gondoskodott Litvániában, miközben az apa a párt vilniusi Központi Bizottságában tevékenykedett, várva, hogy bekerüljön a moszkvai legfelső vezetésbe. A vágya teljesült, beválasztották póttagnak a Politikai Bizottságba, ám ekkor egy szívroham végzett vele.

Marko azonban nem csak szégyellte magát. Apja érdemei lehetővé tették számára célja megvalósítását, ami egyfajta személyes bosszú volt a Szovjetunión, és Marko úgy gondolta, hogy ezzel meggyilkolt honfitársai ezreinek szolgáltat elégtételt.

– Márpedig ahová mi megyünk, Ivan Jurjevics, ott nagyon hideg lesz – válaszolta végül a politikai tiszt szavaira.

Putyin barátságosan megveregette a kapitány vállát. Vajon őszinte vagy tettetett volt ez a gesztus? Valószínűleg őszinte, gondolta Ramiusz, aki igyekezett mindig igazságos lenni, és meg volt győződve róla, hogy ebből az alacsony termetű, nagyhangú bugrisból nem haltak ki teljesen az emberi érzések.

– Miért van az, kapitány elvtárs, hogy maga mindig olyan boldog, amikor vízre száll, és elhagyja a rógyina partjait?

Ramiusz, akinek a szemén még mindig ott volt a távcső, elmosolyodott. – A tengerésznek egy hazája van, Ivan Jurjevics, de két felesége. Ön soha nem fogja ezt megérteni. Most én a második feleségemet látogatom meg, ezt a hideg, szívtelen asszonyt, akihez mégis teljes lelkemmel ragaszkodom. – Ramiusz itt szünetet tartott, és a mosoly eltűnt az arcáról, majd hozzátette: – Hiszen ő most az egyetlen feleségem.

Marko látta, hogy a válasz hatott Putyinra. A politikai tiszt ott volt, amikor a fényesre gyalult fenyőfa koporsó eltűnt a krematórium süllyesztőjében. Putyint megrendítette Natalja Bogdanova Ramiusz halála, de ezért sajátos módon azt az Istent tette felelőssé, akinek létét különben tagadta. Ramiusz viszont nem Istent okolta felesége haláláért, hanem az államot, és azt az értelmetlen tragédiát, ami vele történt, bosszúért kiáltó, szörnyű bűnnek tekintette.

– Jégdarabok – szólalt meg az őrszem.

– A nyílt tengerről sodródhattak be a csatornába – mondta Kamarov –, de az is lehet, hogy a gleccser déli oldaláról olvadtak le. Könnyen ki tudjuk kerülni őket.

– Kapitány – harsant fel egy érces hang a hangszóróban –, üzenet a Flotta főhadiszállásáról.

– Olvassa be!

– „A hadgyakorlat körzetében ellenséges hajók nincsenek. Folytassa útját a parancsnak megfelelően. Aláírás: Korov, flottaparancsnok.”

– Vettem. – A hangszóró kikapcsolt. – Szóval nincsenek amerikányecek a közelben?

– Csak nem kételkedik a flottaparancsnok szavaiban? – okvetetlenkedett Putyin.

– Remélem, hogy a tájékoztatás megfelel a valóságnak – hangzott Ramiusz válasza, ami aligha nyerte el a politikai tiszt tetszését. – De gondoljon csak az indulás előtti eligazításra!

Putyin kelletlenül toporogva hol egyik, hol másik lábára állt. Bizonyára fázik, gondolta Ramiusz.

– Azok a 688-as osztályú amerikai tengeralattjárók, a Los Angelesek! Emlékezzék csak, Ivan, mit mondott az egyik amerikai tiszt a hírszerzőnknek: arra is képesek, hogy becserkésszenek és meghágjanak egy bálnát, mielőtt észrevenné, hogy a közelben vannak. Kíváncsi lennék, hogy jutott a KGB ennek az információnak a birtokába.

Tom Clancy: Vadászat a Vörös Októberre

Partvonal, 2019

Kiemelt kép: Getty Images