Megírtuk hétfőn, hogy elhunyt Erdélyi Lajos, a Marosvásárhelyen született, de az elmúlt három évtizedben Budapesten élt újságíró és fotóművész.
Erdélyi egy marosvásárhelyi zsidó család első gyermekeként 1929. május 17-én született. A város 1944-es német megszállásakor húgával és szüleivel együtt a gettóba kényszerült, ahonnan Auschwitzba deportálták őket. Édesanyját és húgát azonnal a gázkamrák felé irányították, őt azonban édesapjával együtt néhány nappal később előbb Schotterwerkébe, majd Dörnhauba vitték, ahonnan 1945 májusában térhettek haza.
A fiút osztályidegenné nyilvánított édesapja miatt elbocsátották a kolozsvári egyetemről, a Bolyai Tudományegyetemen azonban folytathatta a tanulást, bár 1950-ben megszerzett közgazdasági diplomája ellenére eleinte esztergályosként kellett dolgoznia. Innen került később az Új Út és a Dolgozó Nő magazinok szerkesztőségébe, ahonnan 1958-ban a következő évben megszűnő Művészet, majd az Új Élet, valamint számos másik erdélyi lap munkatársa lett.
Hamar a fotótörténet került érdeklődése központjába, így bel- és külföldi riportjai mellett fotótörténeti és fotóesztétikai írások tömegei is kikerültek a keze alól. Számos fronton kiállt egy fotómúzeum elindításáért, próbálkozásait azonban nem koronázta siker.
Erdélyi gyorsan felívelő pályája ellenére nem újságíróként, hanem fotográfusként, illetve fotótörténészként vált igazán ismertté: Székelyföld képekben című kötetében kiadta a Székelyföldet hat kötetben leíró Orbán Balázs százéves fényképeit, majd kiállítást és filmet készített az 1890-ben elhunyt, a toll mellett hozzá hasonlóan a kamerát is magabiztosan kezelt íróról.
Ő mutatta be a nagyközönségnek az Afrika-kutató széki gróf Teleki Sámuel a XIX. század utolsó másfél évtizedében született belső-afrikai fotóit is (1977), de zsidó temetőkről készített sorozata (Régi zsidó temetők művészete, 1980) is a magyar fényképészet fontos állomása.
Röviddel hatvanadik születésnapja előtt, 1988-ban Magyarországra települt, ahol 1992-ig a Magyar Nemzet munkatársa volt. Élete utolsó három évtizedében interjúkban, írásokban, kötetekben (Túlélés, egy fotográfus visszaemlékezése, 2006) és beszélgetésekben ismertette meg a kettős identitású magyar zsidóként a vészkorszakban és azután szerzett tapasztalatait, illetve vett részt tevékenyen a múlt számos fontos pillanatának minél szélesebb rétegekkel való megismertetésében.
Életéről Jávor István Laló címmel készített ötven perces portréfilmet, ez teljes hosszában itt látható:
2014-ben Kincses Károly fotótörténész a Mai Manó Házban beszélgetett vele, másfél órában bemutatva a munkásságát – köztük a vízbe fojtott Bözödújfaluban készített sorozatát:
Munkáit több nyelven, így angolul és németül kiadták, képei pedig csoportos és egyéni kiállítások keretein belül is bejárták a világot: a kultúra iránt fogékonyak Hongkongban, Brazíliában, Portugáliában, Japánban, Mexikóban, a New York-i Magyar Főkonzulátuson és Magyar Házban, a washingtoni Capitoliumban, illetve a Berlini Collegium Hungaricum épületében találkozhattak velük.
