A Vígszínházban töltött fél évem alatt napi szinten tapasztaltam vagy voltam szemtanúja abúzusnak, a toxikus légkör által kialakult pszichikai nyomás következtében magam is öt kilót fogytam, illetve a kirúgásomat megelőző próbán pánikrohamom volt. Ezt a beteges légkört nagyrészt az igazgatónő viselkedése váltja ki
– állítja Fenyvesi Lili, aki az Eszenyi Enikővel készült interjúnk után jelentkezett lapunknál. Fenyvesi négy évig dolgozott rendezőasszisztensként diploma- és vizsgafilmekben, mellette szabadúszóként részt vett színházi produkciókban is. Azért akart színházi tapasztalatokat is gyűjteni filmrendezői diplomája mellé, hogy tanulhasson a rendezésről, a színészvezetésről, a színészekről, illetve egy előadás operatív működéséről. A Vígszínház tökéletes terepnek tűnt a számára, mert úgy látja: kiváló szakemberek és művészek dolgoznak ott, akik a magyar színházcsinálás csúcsát jelentik. „Több művészgeneráció dolgozik együtt, egymás mellett fejlődve évtizedek óta. Sokan itt nőttek fel, itt váltak elismert előadókká, és a sok háttérdolgozó között is akadnak, akik negyven éve segítik és erősítik a Vígszínház csapatát. Az utóbbi években, Eszenyi Enikő igazgatása alatt elkezdődött egy fluktuáció főképp az operatív munkakörök esetében. Világosítók, díszítők, hangosítók, öltöztetők, fodrászok és rendezőasszisztensek jöttek-mentek a színházban, ami miatt állandó bizonytalanság és bizalmatlanság alakult ki” – mondja Fenyvesi Lili, aki szerint ebben komoly szerepe van annak, hogy Eszenyi bárkit, bármikor, bárhogyan kirúg, még ha ezt nem is személyesen teszi, inkább a produkciós igazgatóval végezteti el.
Reggeli gyomorgörcs
A Vígből történt tömeges távozások kérdését többen felvetették az utóbbi időben. „A fluktuáció minden munkahelyen természetes” – felelte legutóbbi interjúnkban Eszenyi Enikő arra a kérdésre, hogy nem utal-e feszültségre az a tény, hogy az elmúlt tíz évben csaknem ötven ember távozott a színházból. „Tíz év alatt tíz dramaturg, tizenhárom igazgatói titkár, tizennégy sajtós. Színészek, akik már az ő hívására mentek oda, játszottak komoly szerepeket, és mégis hamar elmentek: Stohl András, Hevér Gábor, Hajduk Károly és még sokan mások” – részletezi a Revizoron megjelent cikkében a távozókat Csáki Judit, aki amellett érvel, hogy a fluktuáció bizonyos szintig ugyan valóban természetes jelenség, de ezt a léptékét aligha lehet a versenyszféra vagy a sorozatok elszívó erejére fogni.
Lapunknak további három, név nélkül nyilatkozó, korábban a Vígszínházban dolgozó ember is megerősítette, hogy a nyilvános megalázás bevett eszköz volt Eszenyi részéről, ami elviselhetetlen légkört alakított ki, és kulcsszerepet játszott abban, hogy elhagyták a színházat. Többen arról számoltak be, hogy reggelente gyomorgörccsel mentek dolgozni, aggódva, hogy vajon milyen megszégyenítésben lesz részük aznap. Az általuk mondottak szerint a megalázó bánásmód időről időre váratlanul kedvességbe váltott át, ami ilyenkor felébresztette a reményt, hogy esetleg javulni fognak a dolgok, de aztán ugyanolyan váratlanul visszatért a verbális erőszak. Egyik megszólalónk szerint épp ez a kiszámíthatatlan hangulatingadozás teszi működtethetővé a rendszert, mert amúgy a legtöbben azonnal elmenekülnének, ha folyamatos lenne a bántalmazó hangvétel.
Hallgattam, ahogy a színpadról aláz
Fenyvesi Lili a probléma részének látja, hogy szerinte Eszenyi Enikő kizárólag saját céljait, saját sikerét és szépségét részesíti előnyben fontos szakmai döntésekben is. „Legyen az szereposztás, jelmez, darab vagy rendező – mindenről ő dönt, akkor is, ha éppen az adott előadásban úgymond »csak« színésznőként van jelen, nem rendezőként és még kevésbé igazgatóként.” Állítása szerint a Premier című előadásnál is ez történt, amelyre igazgatóként egy fiatal szlovák rendezőt, Martin Čičvákot hívta meg rendezni. A megbeszélések, egyeztetések és próbák tolmács segítségével zajlottak, mivel Eszenyi nem beszél angolul. Többször hívta magához Fenyvesi Lilit is, hogy tolmácsoljon neki.
Természetesen segítettem, hiszen fontos, hogy a rendező és a főszereplője beszéljenek egy próbafolyamat során. Ám Eszenyi Enikő nem a szerepéről szeretett volna többet megtudni, hanem minden olyan rendezői instrukciót, amivel ő nem értett egyet, nem róla szólt, nem őt helyezte rivaldafénybe, azt egyszerűen bojkottálta, ezzel ellehetetlenítve a rendezőt és annak munkáját. Ezt újra és újra megtette próba közben is, egyszerűen figyelmen kívül hagyta az instrukciót, és halkan a színpadon maga rendezte meg a darabot. Ha egy színész nem fogadta el Enikő kérését, és inkább a rendezőre figyelt, akkor ő valamilyen módon bosszút állt. Megjegyzést tett a külsejére, kirendezte a jelenetből vagy csak ki a fényből, vagy elintézte, hogy ne ő játssza a későbbiekben a szerepet.
– mondja Fenyvesi Lili, aki szerint Eszenyi Enikő teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a színház működésének alapvető szabályait, a kollektív szerződést, az ott dolgozók munka- és szabadidejét. Lapunknak felidézett egy esetet, amikor egy próba után a produkciós igazgató összehívott rendkívüli gyűlést a rendezővel, díszítőkkel és technikusokkal, hogy tisztázza a Premier című előadás csapatával: a szakszervezet által előírt két megengedett szombati munkanapot felhasználták, tehát nem próbálhatnak többet ezen a napon. A rendező ezt elfogadta, és elnézést kért, amiért úgy tudta, hogy szabad próbálni szombaton is, „majd váratlanul megjelent Eszenyi, és közölte, hogy márpedig minden szombaton próbálni fogunk a bemutatóig”. A nyilvános megaláztatások mellett erről a jelenségről beszélt a Revizornak névtelenül nyilatkozó színész is, aki szerint Eszenyi nemcsak interjúkban mondja, neki tényleg a színház az otthona – de a többieknek nem feltétlenül. „Családunk van, ünnepeink, és nem biztos, hogy huszonnégy órában akarunk rendelkezésre állni.”
Fenyvesi Lili szerint állandó jelenség a Vígben, hogy az időben megírt és közzétett próbaterv akár éjjel is változhat, sőt, néha Eszenyi a színpadon önkényesen változtatja meg a kiírt jelenetek menetrendjét. Felidéz egy másik esetet, mikor a szlovák rendezővel közösen összeállított tervezetet, amit mindenki elfogadott, Eszenyi a próbakezdéskor kifogásolta. A nagyszínpadon álltak a háttérdolgozók és a művészek, amikor az igazgató elkezdte lekicsinylően és megalázóan minősíteni az ő asszisztensi munkáját, mindenki előtt üvöltött vele, és nem volt hajlandó elkezdeni a próbát, amíg a rendezőasszisztens be nem hívta azokat a színészeket, akikkel ő akart próbálni, és akiknek az általa időben közzétett próbatábla alapján épp szabadnapjuk volt.
A próba másfél óráig állt, ezalatt kizárólag velem ordibált, én pedig magatehetetlenül álltam, és abban reménykedtem, hogy valaki megvéd. Senki nem mert megszólalni, pedig mindenki tudta, hogy én nem követtem el semmilyen hibát. A behívott színész végül megérkezett, és elkezdtük a jelenetet, amire senki nem volt felkészülve. A próbán így számos hiány és probléma merült fel, amiért Enikő minden esetben engem kért számon abuzív hangvételt alkalmazva
– mondja Fenyvesi Lili, aki szerint amikor az egyik jelenetben Eszenyinek improvizálnia kellett szerep szerint, azt is arra használta ki, hogy az ő inkompetenciájáról és hasznavehetetlenségéről tartson rögtönzött monológot. „Többször kiszólt nekem a színpadról, de mivel ezt részévé tette a játékának, ezért nem tehettem semmit. Álltam a nézőtéren, jegyzeteltem a mozgásait, és hallgattam, ahogy aláz. Mire szünetet adott a rendező, addigra olyan idegállapotba kerültem, hogy a szünet után képtelen voltam visszamenni a próbára. Igyekeztem minél gyorsabban távozni az épületből, és biztonságos környezetbe kerülni. Másnap este ügyeltem, harmadnap váratlanul kirúgtak.”
Sok minden elhangzik, de profik vagyunk
A vezetői attitűdjét érintő állításokkal kapcsolatban Eszenyi Enikőt is megkerestük, aki először is szóvá tette, hogy a Vígszínház működését és az ő személyét „igaztalan támadások” érték az elmúlt időben, ami szerinte szoros összefüggésben áll azzal, hogy március 10-én kerül sor a színház igazgatói posztjára pályázó jelöltek meghallgatására. Mikor arról érdeklődtünk, hogy igaz-e a számos volt dolgozó által megerősített állítás, hogy bevett eszköze a verbális erőszak és a nyilvános megalázás, és hogy valóban hosszas, megalázó ordibálásban részesítette-e például Fenyvesi Lilit a Premier című előadás próbáján, nem válaszolt egyértelműen. Szerinte ilyen kérdést csak az tesz fel „egy színházi pályázat kapcsán”, aki akar valamit.
Színházi emberként csak azt mondhatom, hogy egy felfokozott próbafolyamat közben sok minden elhangzik, de mivel profik vagyunk, a helyén kezeljük ezeket a szituációkat, tudjuk, hogy miként kell elválasztani a megszólalásokból a lényegeset a lényegtelentől
– írja.
Arra a kérdésre sem adott egyértelmű választ, hogy Fenyvesi Lili esetében volt-e konkrét szakmai indoka a kirúgásnak, azt viszont kifejtette, hogy szerinte nem a színházban uralkodó rossz hangulat okozza a dolgozók körében tapasztalható nagy léptékű fluktuációt. Úgy véli, nem szabad összekeverni egyes munkatársak szakmai alkalmasságát/alkalmatlanságát a színház egészében történő mozgásokkal, mert utóbbinak sokkal inkább az állandó megújulásra való törekvéshez van köze. „Igazgatóként rendkívüli kihívást és felelősséget jelent a különböző színészgenerációk organikus együttjátszásának megteremtése, és a fiatal színészek pályára állítása. Az ilyen vállalások sérülésekkel is járnak, de az emberi méltóság megsértése soha nem következhet be” – írja Eszenyi. Azt készségesen elismeri, hogy a kreatív, alkotói világban néha valóban gondot jelent, hol kell meghúzni a határokat munkaidő és szabadidő között, és eldönteni „mikor ártunk a túlzott lendülettel, és mikor segítünk”. Állítása szerint azonban igyekszik korlátozni magát ezen a téren, és tiszteletben tartani a kettő között húzódó határt.
Véres és deprimáló
Nem Fenyvesi Lilié az első eset, hogy valaki névvel vállalva szóvá teszi a hatalmi visszaéléseket, a Vígszínházon belül uralkodó hangulatot, illetve azt, hogy kellő súlyú szakmai indok és konstruktív párbeszéd nélkül átrendeznek egy előadást. Néder Panni még 2017-ben írta meg a Facebookon, hogy Eszenyi 2010-ben nagyjából az első próbától kezdve átrendezte diplomamunkáját, a Túl a Maszat-hegyent:
„Véres és deprimáló próbafolyamat volt, annyi pozitív hozadékkal, hogy a főpróbahétre lebetegedett, én meg az utolsó erőtartalékokat mozgósítva visszaállítottam, amit tudtam” – írta az azóta Németországban élő rendező, aki most a 24.hunak nyilatkozott az esettel kapcsolatban. Szerinte az átrendezés jelenségével színházi berkeken belül mindenki tisztában van, és nagyon sajnálja, hogy mások eddig nem hozták nyilvánosságra a saját történeteiket. A Vígszínházban ugyanis ez egy nagyon régi hagyomány, Marton László is rendszeresen gyakorolta, minden bizonnyal Eszenyi Enikő is ebben a közegben nevelkedett – ami nem menti fel őt Néder szerint, aki már 2009-től, asszisztensként is több alkalommal tanúja volt ennek a folyamatnak. Két fiatal rendező, és egy idősebb, akkor 55 év körüli férfi is átesett ezen, tehát nem életkortól függött, hogy kit rendez át az igazgató. Néder Panni a Túl a Maszat-hegyen rendezésekor 23 éves egyetemista volt, és úgy látja, bőven lettek volna megfelelő pedagógiai módszerek arra, hogy Eszenyi megbeszélje vele, ha hiányos az eszköztára, de egyáltalán nem ez történt.
Fotó: MTI/Czimbal Gyula
Nem arról volt szó, hogy csináltam valamit, amiről a főpróbahéten kiderült, hogy katasztrófa, hanem arról, hogy a Vígben ez egy bevett dolog volt. Eszenyi bejárt a próbákra, és sokszor végig sem nézte, amit csináltam: akár két perc után leállított jeleneteket, és elkezdte a maga szájíze szerint megrendezni
– meséli Néder, aki ilyenkor hiába mondta a színészeknek, hogy ez vagy az a mondat egész másról szól, az igazgatói instrukcióval senki nem mert szembeszegülni.
Néder Panni is több alkalommal tanúja volt nyilvános megszégyenítéseknek, már azt is árulkodó és szomorú jelnek találta, hogy a műszak milyen hálás volt neki pusztán attól, hogy kedvesen szólt hozzájuk. Különösen azt tartotta elviselhetetlennek, ahogy Eszenyi a tánckarral beszélt:
Mikrofonba üvöltözött és elhordta őket mindennek, ami kifejezetten visszataszító, megalázó dolog volt.
Ott töltött évei alatt – asszisztensként, majd rendezőként – azt tapasztalta, hogy a Vígszínházban általános félelem uralkodik életkortól és nemtől függetlenül, ami sokszor megbénítja az embereket, mások meg egyszerűen elhagyják a színházat. Amikor egy újabb Eszenyivel kapcsolatos csalódása után, 2017-ben kiírta az élményeit az említett posztban, több vígszínházi dolgozótól kapott üzenetet, akik megköszönték neki, hogy nyilvánosan fel merte vállalni azt, amit ők csendben tűrnek. „Ennek nyilván örültem is, közben viszont nagyon szomorúnak tartottam, hogy ekkora a rettegés.” Néder szerint a posztnak lehetett köze ahhoz is, hogy Eszenyi pár hónappal később úgy döntött: szünetelteti a nyolc éve nagy sikerrel, telt házzal futó előadást, ami azóta sem került vissza a műsorra. A Maszat-hegy bemutatója után Eszenyi évekig nem állt szóba Néderrel, mondván, csalódást okozott neki, mert a főpróbaheti távollétét kihasználva visszarendezte az előadás egy részét.
Romokban voltam a próbafolyamat végén. Évekig tartott helyre tenni magamban, hogy ebből mi a saját felelősségem, és mi nem az.
Hiába néztem végig, hogy ezt akár egy hatvanéves emberrel is megcsinálja, tehát nem a fiatalságomon, tapasztalatlanságomon múlik, magamra vettem, hogy elvéreztem ebben a helyzetben, és nem tudtam a színészekért, valamint egyéb munkatársaimért kiállni. Azon túl, hogy ez szakmailag is rettenetes, méltatlan dolog, az önbizalmamon maradandó károsodást okozott”
Néder Panni szerint hasonló helyzetek máshol is előfordulhatnak, mert az egész magyar színházi kultúra patriarchális alapokon nyugszik, és a színházi vezetők számos esetben nem képesek reflektálni saját tetteikre. Viszont úgy látja, a permanens megszégyenítés, átrendezés és a másik rongyként kezelése eléggé specifikus jelenség. „Mondom ezt úgy, hogy sajnos szinte mindenhol vannak hatalmukkal visszaélő emberek, de ez a Vígszínházban uralkodó általános félelem inkább helyi sajátosság.”
Új esélyt adott, de megbánta
Eszenyi Enikőt erről a jelenségről is megkérdeztük, azt felelte, hogy az igazgatói szerepet nem hatalmi helyzetként éli meg, még akkor sem, ha ez hatalmat jelent. Állítása szerint számára egy színház vezetése azt jelenti, hogy mindenért, a legapróbb részletekig felelősséggel tartozik, ami kiterjed „az előadások színvonalára, az esetleges felújító próbák segítésére is”.
Igen, van véleményem az amúgy általam meghívott rendezők munkájáról, de ez nem jelenti azt, hogy alkotói munkájukat nem tisztelném
– írja Eszenyi, hozzátéve, hogy felé eddig még nem jelezte egyetlen rendező sem, hogy megsértette volna az autonómiáját.
Néder Panni azt mondta, hogy a Maszat-hegy próbafolyamata alatt valóban nem történt ilyen direkt beolvasás, mert pályakezdőként a túlélés és a kármentés volt a célja, de fél évvel a premier után egy beszélgetésben szembesítette Eszenyit a viselkedése hatásaival. Hosszú évekkel később, mikor Néder már külföldön dolgozott, Eszenyi bocsánatot is kért tőle, amiért átgázolt rajta, és kifejezte, hogy szeretné, ha újra dolgozna a Vígszínházban. Érkezett is felkérés egy Vígben megvalósuló nemzetközi kooperációra, aminek szervezésébe Néder lelkesen bele is vetette magát, ám a hosszas, kudarcba fulladt folyamat végén ismét hasonlóan megalázó helyzetekben találta magát. „Most már nem vagyok összetört, csak dühös. Azért döntöttem úgy, hogy megosztom a történéseket nyilvánosan is, mert szerintem ilyenkor ki kell állni. Tudom, hogy Magyarországon számos színházcsinálónak vannak hasonló történetei – ettől az eljárásmódtól Németországban teljesen elszoktam. Azt hittem, nem történhet meg még egyszer” – kommentálta 2017-ben a történteket.
Több generációt érintett
Hogy a Néder Panni által említett szellemiség tényleg régre visszanyúlik, és nem Eszenyi igazgatóságával kezdődött, azt erősíti meg Simon Balázs beszámolója is, aki még a 90-es években, Marton László vezetése alatt élt át hasonlóan traumatikus élményeket fiatal rendezőként. Ezt az emlékét fel is idézte egy posztban Marton szexuális zaklatási botrányának 2017-es kirobbanása után, kifejtve, hogy szerinte ezek az úgynevezett „felülrendezések” is abúzusok voltak, amelyeket az üzembiztonságra való hivatkozással hajtottak végre. Simon Balázs szerint Martonnak az őt védelmezők által felemlegetett segítőkészségéhez nem férhet kétség, de „sokak autonómiáját elvette… Halálom óráján is emlékezni fogok arra, ahogyan az Országalma főpróbahetén a fluoreszkáló halakkal a fejemen lelkesítő beszédet mondok, miközben Marton középhangon »tovább«-ot mond…”.
A 24.hu-nak elmondta, hogy ezt a jelenséget tényleg rengetegen ismerik a szakmán belül, több generációt mélyen érintett, és a Vígben vezetőről vezetőre öröklődött ez a fajta hatalmi szemlélet. Szerinte ez egy beavatásszerűség volt a társulatban, de ebben a helyzetben kevesen tudtak megmaradni, a pályakezdők közül szinte senki. Mint mondja: „Engem nagyon sokáig kísért ez az élmény, nem is tudom, mit kerestem még utána a Vígben. Mikor másodszor is megpróbálták megtenni, nem engedtem, sarkamra álltam, majd el is jöttem onnan.”
Őt ezek a – nem kizárólag a Vígben szerzett – színházi élményei késztették arra, hogy a hatalom és színház ellentmondásaitól elhúzódva inkább a kollektív alkotás lehetőségeinek kibontásán dolgozzon, közösségi színházi projekteket szervezve, sokszor mélyszegénységben élők számára. Szerinte épp arra lenne szükség, hogy az embernek ne kelljen állandóan a „sarkára állni”, ha meg akarja magát őrizni, inkább minél többen tapasztalják meg, milyen egy közösség részévé válni, és együtt alkotni.
Kiemelt kép: MTI/Kallos Bea
