A különös történet a szegedi Csillag börtönben indult, 1988-ban. Ott találkozott ugyanis először a magyar börtönviszonyokat régóta dokumentáló fotós, Urbán Tamás, az intézmény „hírességével”, a lábujjától a feje búbjáig kitetovált Pillangóval, aki nemcsak egzotikus külseje miatt lógott ki rabtársai közül, de intelligenciával, művészi érzékenységével és kreativitásával is.
Pillangó vagyok, a magyar pillangó, de a becsületes nevem Deák Ferenc. No, nem a haza bölcse, sokkal inkább a haza bűnözője!
– mutatkozott be Urbánnak a zárkája ajtajában csaknem meztelenül ücsörgő rab, mikor először szóba elegyedtek. Urbán ezt követően visszajárt beszélgetni és fotózni őt, miközben szép lassan megérett benne a gondolat, hogy a hamarosan szabaduló Pillangó önkéntes, vagyis nem hivatalos pártfogója legyen.
„Nem olyannak láttam, mint a többi rabot. Addigra már több száz elítéltet fényképeztem végig, és amennyire lehetséges, jóban voltam a többiekkel is. Ha hosszabb távú munkán dolgozik, a fényképész és a témája között óhatatlanul is kialakul egy mélyebb, személyes kapcsolat. Ellentétben a többiekkel, Pillangóban nem láttam számítást. Tudtam, hogy senki nem töltheti a fél életét, közel tizennyolc évet börtönben a semmiért. Mégis szerencsétlennek, kiszolgáltatottnak láttam őt” – írja Urbán a kiállításhoz készült katalógusban. A decens, polgári kisugárzású fotós és az extrém kinézetű punk között különös kapcsolat szövődött, amit a hat évet felölelő képek segítenek megérteni. A tárlat sajtóbejárásán Urbán többször is egykori barátjaként emlékezett meg Pillangóról.
Mikor rákérdeztünk, hogy létezhet-e valódi barátság fotóriporter és alanya között, azt felelte, hogy nem gondolkodott ezen a szóhasználaton, de nagyon jóban voltak, és Pillangó inkább egyfajta apafiguraként tekinthetett rá, akinek jelenlétében próbált viselkedni és inkább nem csinált balhét. Ez az apa-fiú viszony a kezdetektől kialakult: már a szabadulás előtt kötöttek egy megállapodást, hogy Urbán fogja kezelni Pillangó hét év alatt összekuporgatott, mintegy tizenháromezer forintos rabkeresetét, nehogy fenekére verjen az első kocsmában. Az volt a deal, hogy apránként csorgatja majd vissza neki, írásaiért és rajzaiért cserébe. És ezt be is tartották, Pillangó ugyanis grafomán volt, aki nemcsak tetoválásaiban élte ki kreativitását, de már a börtönben és utána is megszállottan írt naplót és rajzolt.
Urbán természetesen Pillangó szabadulását is alaposan dokumentálta. A keresztbe vetett lábbal ülő börtönőr és a tetoválásait teljes pompájában megvillantó, épp öltözködő outsider képe olyan, mintha a rendpárti hatalom és a normák elleni lázadás örök ellentétét sűrítené egyetlen szimbolikus pillanatba. Urbán Daciájával elindultak a főváros felé, ám a pártfogói szerep korántsem indult zökkenőmentesen, ahogy azt az alábbi párbeszéd jelzi.
– Aztán Pesten merrefelé? – törtem meg a csendet.
– A Pesti út 280. alá mennék. Ott lakik a bátyám családostul.
– De hisz ősszel épp azt mesélted, nem vagytok épp jóban, mégis oda vezet az első utad?
– Ja, de azt is mondtam, hogy megölöm, amiért kisemmizett a közös lakásból. Minek azt halogatni?
Állítása nyomatékosítására Pillangó elő is vett táskájából egy bökőt, ami több más személyes tárggyal együtt szintén megcsodálható a Capa Központban rendezett kiállításon. A tőr szerencsére nem került éles használatba, mert Urbán kétségbeesésében rögtönzött egy sztorit arról, hogy milyen kár ez a gyilkossági terv, mert ő estére már bulit szervezett Pillangónak, bomba jó csajokkal. Az elterelési hadművelet bejött, Pillangót először egy újságíró kollégával ebédelni vitték – ő aggatta rá először a Pillangót haláláig elkísérő „felesleges”-t, mint eposzi jelzőt. A vendéglőben nemcsak arctetoválásával és extravagáns öltözékével botránkoztatott meg mindenkit, de azzal is, hogy kézzel esett neki a rántott húsnak. Végül a behazudott buli is összejött, köszönhetően annak, hogy Urbán korábban a szexmunkából élő lányokról is készített képriportot, így elvitte Pillangót az egyik veszélyes kőbányai lakótelepre, egy Böbe néven futó prostituálthoz.
Mit hoztál ide nekem? Ezt nem is anya szülte!
– kiabálta először Böbe, mikor megpillantotta friss kuncsaftját, ám végül egész jól elvoltak a kocsiban, amíg Urbán sétált egyet a tömbházak körül (persze fotózni azért itt sem felejtett el). Szóval így sikerült Pillangót eltántorítani attól, hogy már szabadulása napján visszakerüljön a börtönbe, és szerencsére meggyőzték arról is, hogy inkább a bíróságon vegyen elégtételt az őt kisemmiző féltestvérétől. Pillangónak nagyon megtetszett a gondolat, hogy életében először ő lehet a felperes egy ügyben, így belement a tervbe, még öltönyt és nyakkendőt is hajlandó volt húzni az ügy érdekében.
A következő években egy kőbányai panelban lakott, ami egy kisebb kommuna székhelyén szolgált, és mikor épp nem ivott, akkor írt vagy rajzolt, ágyában pedig egymást váltották az alkalmi szeretők. Mert hiába hökkentek meg tőle elsőre, Pillangó kifejezetten népszerű volt a nők körében, de senkivel nem tudott hosszabb kapcsolatot kialakítani. A városban járva pedig természetesen lépten-nyomon magára vonta az emberek figyelmét, akár a Széchenyi fürdő vendégeiről, akár utcai járókelőkről volt szó. Elég egy pillanatra belegondolni abba, hogy kinézetével még ma is kilógna a tömegből, akkor mennyire lehetett kirívó jelenség a kései Kádár-korban és a rendszerváltás éveiben. Ehhez annyira hozzászokott, hogy állítása szerint egyáltalán nem zavarta, ha megbámulják, naplójában arról is értekezik, hogy azért volt szüksége külseje átformálására, mert csak így volt képes igazán önmagává válni.
Hogy az arcom kitetoválását hogy határoztam el, még nekem sem egészen tiszta. Mindenesetre azért elég nagy elhatározás kell ehhez. Mert szerintem nem sűrűn szaladgálnak ilyen fazonok a nagyvilágban. Tudomásom szerint csak egy van rajtam kívül, Angliában. Egy Karl Grün nevű egyén, aztán konyec. Lehet, hogy volt valamilyen külsőleg irányított, de belsőleg rám tukmált kényszer a dologban. Mert amikor jött a gondolat, hogy csinálni kell, semmi, de semmi nem állíthatott meg. Tudtam nagyon jól, hogy mit csinálok. Ital hatása, gyógyszer hatása alatt nem álltam. Józan ésszel vittem véghez. Tudtam, sok kellemetlenségem lesz még, de akkor is csináltam. Így sem tudott érdekelni. ’78-ban, mikor is pillangóm lett csinálva, tíz nap sötétzárkát kaptam érte. Nem bánom a mai napig, hogy így nézek ki. Én akartam így kinézni, én hordom ezt a fejet, akinek nem tetszik, nem kötelező rám nézni.
A saját keze nyomát dicsérő tetoválásaiból Urbán Tamás kérésére katalógust is készített, amelyben akkurátusan felsorolja, hogy hány Mickey egér, kaméleon, mókus, suszterbogár, skorpió, kígyó, csótány, szamurájfej, Pinocchio, szárnyas koponya, trombita orrú szörny, falábú kalóz és persze pillangó borítja a testét. A lista azonban nem ezekkel, hanem egy zavarba ejtő tétellel kezdődik: „Kb. 2000 horogkereszt”. Saját bevallása szerint nem a nácik után választotta ezt a motívumot, hanem egyszer olvasott egy könyvet a buddhizmusról, ahol a szvasztika a jószerencse jelképeként szerepelt. Rögtön be is vert egyet a kezére, és már csak azért is megtetszett neki a horogkereszt, mert nem kellett vele hosszan pepecselni, pár perc alatt végzett vele az ember.
Egységes ideológiát amúgy is nehéz lenne leolvasni Pillangó bőréről, amin a szigorúan indiai horogkeresztek mellett azért helyet kapott rabsapkás Hitlerfej és pár Dávid csillag is. Ez a megfejthetetlen, lenyűgözően kaotikus képregény éppolyan értelmezhetetlen volt a társadalom túlnyomó többsége számára, mint Deák Ferenc egész személyisége. Nem véletlen, hogy Fiáth Titanilla börtönpszichológus, kulturális antropológus épp a Trickster, vagyis tréfacsináló istenségek ősi panteonjába illeszti be Pillangó figuráját, akik annyira normasértők, hogy még a definíciós kísérleteknek is ellenállnak. Mert a Trickster örök kívülálló, lényegéhez tartozik az ambivalencia, hiszen vegyíti a játékot a felforgatással, az őrültséget a tudással, és ahol tudja, kifigurázza a pozitív hősöket.
A puszta megjelenésével közúti karambolokat okozó Pillangó pedig pont ilyen alaknak tűnt, aki hol becsületsértési perrel fenyegetett bárkit, aki vele kapcsolatban kiejti a munka szót, máskor a Zsaru magazinban adott tanácsokat a rejszológép elkészítéséhez. Gyereke ugyan sosem született, mégis kijelentette, hogy ha egyszer apa lesz, neki nem kell majd képeskönyvet vennie. „Csak levetkőzöm, átlapoz engem és aztán elrakom magamat.”
Pillangóra nemcsak a járókelők, a média is hamar felfigyelt. Friderikusz Sándor például meghívta népszerű show-jába, ami akkor még nem a tévében ment, hanem országszerte, tömött művelődési házakban. Urbán vitte le a debreceni fellépésre, ahol az egyik attrakció a Pa-Dö-Dő, a másik Pillangó volt, aki természetesen csaknem meztelenre vetkőzve beszélgetett fesztelenül a műsorvezetővel. Ezt követően a német Stern magazinban is lejött róla egy cikk, amit ki más képei illusztráltak volna, mint Urbáné.
Emellett Pillangó az underground szcéna ikonikus figurájává is vált. Gyakran felbukkant a szubkultúra szent helyeként szolgáló Fekete Lyukban, és egy rövid ideig még a Sziámival is rendszeresen fellépett, olykor énekelve, de többnyire, mint színpadi elem, a börtönben tökéletesített jógapózait demonstrálva a közönségnek. Ő azonban akkora kívülálló volt, hogy még az outsiderek gyülekezeteként felfogható underground is kivetette magából. Állandó balhéi miatt kitiltották a Fekete Lyukból, majd lopás gyanújába keveredett, ami miatt egy időre még a börtönbe is visszakerült. Urbán Tamás azonban a végsőkig kitartott mellette, és még harminc évvel később, a kiállítás kurátorával is civilizált vitába keveredett a sajtóbejáráson, hogy vajon mennyire hozta a saját fejére a bajt, vagy mennyire keverték bele mások az életét végigkísérő büntetőügyekbe. Persze azt ő, és minden ismerős pontosan tudta, hogy Pillangó nem számíthat hosszú életre. A jelek szerint maga Pillangó is:
Sokat vakerálnak arról, hogy mi lesz, ha öreg leszek. Hát semmi! Én úgysem leszek öreg ember! Mindig fiatal maradok, fiatalon is patkolok majd el
– zárta rövidre ezt a kérdést egyik írásában, és tartotta is a szavát. Negyvenéves volt, amikor 1994 májusában a Népszigeten bandázott haverokkal, és egyszer csak közölte velük, hogy ő most átnéz a túloldalra, majd bevetette magát a Dunába. Azt még látták, hogy visszaindult az újpesti oldalról a sziget felé, de vissza már nem érkezett, így lassan mindenki hazament. Másfél héttel később találták meg a holttestét a Lánchíd mellett, egy hajón megakadva.
A balsejtelmek ellenére Urbán Tamás megdöbbent, amikor értesült arról, hogy barátja belefulladt a Dunába, pedig az is egy Pillangótól megszokott, nagy hülyeség volt. „Ha két héttel később úszkál, valószínűleg nem történik semmi baja” – mondta kérdésünkre. Ez a halálnem ráadásul azt is meghiúsította, hogy Pillangó kitetovált feje ígéretének megfelelően bekerülhessen Urbán gyűjteményébe, pedig erről még különös szerződést is írtak egy papírcetlire.
Persze így is bőven elég anyag halmozódott fel Urbánnál, aki évtizedeken át őrizgette a sok ezer fotót, rajzot, jegyzetet és tárgyat, amit felhalmozott barátságuk hat éve alatt. Szinte hihetetlen, de ez a hatalmas és egészen különleges anyag eddig nem volt kiállítva vagy könyvben kiadva. Urbán Tamás tárgyilagos hangon meséli, hogy már rég le is tett arról, hogy ez valaha bekövetkezhet, azonban barátok és családtagok forszírozták, hogy mindenképp meg kéne történnie. Ezt a régi hiányt tölti ki tehát a Capa Központ Felesleges Pillangó című kiállítása és a mellé kiadott katalógus (még akkor is, ha, persze, itt is csak egy töredéke fért ki az anyagnak).
A fotók, dokumentumok és rajzok mellett különleges tárgyak is szerepelnek a kiállításon. Nemcsak a már említett bökő került vitrinbe, de olyan börtönrelikviák is, mint a pálinkafőző, a kórházba kijutni akaró rabok által lenyelt „horgok”, az utolsó magyar börtön-kübli, illetve a Pillangó által kifejlesztett rejszológép is. Mert ez utóbbi találmányáról természetesen nemcsak a Zsaru magazinban elmélkedett, de a valóságban is megépítette a Csillagban eltöltött szűkös évek alatt. Pillangó testét végül hamvasztani kellet, földi maradványait Urbánék egy kis búcsúszertartás keretében szórták be a Dunába. És egy nyughatatlan Tricksterhez talán tényleg épp ez a temetés passzol a legjobban.
A kiállításról hazafelé tartva egyszer csak a Deák téri metrómegálló peronján találtam magam, a katalógust lapozgatva. Ekkor nyilallt belém a gondolat, hogy tulajdonképpen még sose néztem utána, melyik Deák Ferencről nevezték el a teret: a haza bölcséről, vagy a haza bűnözőjéről? Annyira elmerengtem ezen az égető kérdésen, hogy véletlenül rossz metróra szálltam. Mikor észbe kaptam, hogy épp az úti célommal ellentétes irányba száguldok, először elmorzsoltam egy halk káromkodást, majd rájöttem, hogy igazából ez így van rendjén: legyen ez az én észrevétlen, kispolgári lázadásom a józanság és gyakorlatiasság béklyója ellen, amivel apró emléket állítok Pillangónak.
Az Urbán Tamás: Felesleges Pillangó című kiállítás április 5-ig látható a Capa Központban.
Kiemelt kép: Urbán Tamás
