Ha egy kisgyerek életében először hallaná a zsidó szót, és megkérdezné, mit jelent, mit mondana neki?
Azt mondanám, hogy a zsidóság olyan, mint egy csapat, mondjuk, sport- vagy cserkészcsapat, amit az tart össze, hogy a tagjai ugyanazokat a dolgokat szeretik és tisztelik. Ráadásul ebben a csapatban távoli rokonok vannak, akik egy tőről fakadnak, valaha, nagyon régen ők egy törzs voltak, aztán sokan lettek. A csapaton belül rengeteg különbség lehet, nem egyforma emberekből áll. Be lehet térni ebbe a csapatba, és ott is lehet hagyni, bár az nehezebb.
Tizennégy évesen szembesült azzal, hogy zsidó. Húszévesen elment Izraelbe, és nyolc évig ott is maradt. Mi vitte ki, és mi hozta vissza?
Jelentkeztem Pesten a színművészetire. Ostobán és nagyképűen azt képzeltem, csak a tehetségtelen embereknek kell felkészülniük a felvételire, nekem nem, mert rólam sugárzik a tehetség. Ki is dobtak az első rostán. Gondoltam, jól megbüntetem őket, és kimegyek külföldre tanulni. Izraeltől olyan lehetőséget kaptam, amit más országtól nem kaptam volna meg. Azt mondták: ha igazolni tudod, hogy zsidó vagy, biztosítjuk a lakhatásodat, a megélhetésedet, és a tanulmányaidat is fizetjük, így nem volt kérdés, hogy oda megyek. Nem a zsidóságom vagy a cionizmusom hajtott ki, de az tartott ott. Öt éve kint éltem már, amikor az egyik magyarországi családlátogatásom alkalmával megismerkedtem egy lánnyal. Kijött velem Izraelbe, de nem találta ott a helyét, ezért az egyetem elvégzése után visszajöttem, itt kezdtünk közös életet. Aztán elváltunk.
Besorozták az izraeli hadseregbe, három évet harcoló alakulatban töltött. Izraelben a katonai szolgálat kötelező ugyan, de nem muszáj harcolni. Kérhette volna magát olyan egységhez is, ahol nem kell fegyvert fognia. Miért nem azt választotta?
Fölmérték a fizikai állapotomat, azt mondták, alkalmas vagyok arra, hogy harcoló alakulatban legyek, és megkérdezték, a tengerészethez, a légierőhöz, a nehéztüzérséghez, a harckocsisokhoz vagy a gyalogosokhoz szeretnék-e kerülni. Nem mondták, hogy van egy hatodik hadtest is, az úgynevezett nemzeti szolgálat, ahol nem kell fegyvert fogni. Az alapkiképzésen tudtam meg egy fiútól, aki kérte is az áthelyezését, de én akkor már eldöntöttem: végigcsinálom úgy, ahogy rám osztották, ezekkel a lapokkal fogok játszani. Ilyen a természetem is.
Volt éles helyzetben?
Libanonban állomásoztunk, minden nap lőttünk, és minden nap lőttek ránk. Szerencsére személyes konfliktusba alig-alig kellett kerülnöm, mert tüzér voltam, és a tüzérek messzire lőnek. Akikre én lövöldöztem, azok húsz-huszonöt kilométerre voltak tőlem.
Sokat változtatott a személyiségén a seregben töltött három év?
Nemcsak a sereg, hanem egész Izrael sokat változtatott rajtam. Nagy hangú, viszonylag önző, beképzelt fiatal gyerek voltam, dús, hosszú szőke hajam volt, a Madách Imre Gimnázium menő színjátszókörében főszerepeket kaptam, nagyon kedveltek a lányok. Ez nagyon fontos, alázatra nevelő felismerés volt. A gimnáziumot végigbukdácsolhattam, a seregben viszont nem lehet bukdácsolni, szó szerint életbevágóan fontos, hogy megtanulj a fegyverrel bánni. De ott nem is mondták, mint ahogy a gimnáziumban, hogy hülye vagy, kisfiam, nem tudom, mit keresel itt. Ott azt mondták: mindenre képes vagy, ha akarod, meg tudod tanulni, meg tudod csinálni. Ha ezt három évig sulykolják az emberbe, akkor elhiszi. Az egész izraeli társadalmat áthatja ez a szemlélet.
A hadseregben, különösen, ha háborút vív, fanatizálják a katonákat. Ez nem zavarta?
Nem. Azt gondoltam, akkora lehetőséget kaptam az országtól, hogy ennyivel tartozom neki. Visszatekintve is fair „üzletnek” látom, még most is táplálkozom belőle. A Gólem Színház azért is képes ott tartani, ahol tart, mert nem vesztettem el az izraeli mentalitásomat, próbálok úgy hatni a munkatársaimra, ahogy rám hatott a sereg. Azt mondom: amit akarunk, azt képesek vagyunk tao nélkül, támogatás, díszlet, jelmez, saját társulat nélkül is megcsinálni. Csak higgyetek benne!
Mikor és mitől jött el az a nap, amikor úgy ébredt, hogy létrehozza a Gólem Színházat?
2003-ban, amikor visszajöttem Magyarországra, az összes budapesti színháznak elküldtem az életrajzomat. Nem akartam rögtön a Katona nagyszínpadán rendezni, de abban bíztam, hogy rendezőasszisztensként elkezdhetem az utamat, és majd bebizonyíthatom, hogy alkalmas vagyok, mondjuk, stúdióelőadások rendezésére. Hárman válaszoltak, az IBS akkori igazgatója, Vámos Miklós, aztán a Madách Színház akkori igazgatója, Kerényi Imre és Kőváry Katalin (Gryllus Dorka és Gryllus Samu anyukája). Kati volt az, aki azonnal látta bennem a lehetőséget, éppen vidéki színházhoz ment dolgozni, és hívott, hogy menjek vele. Nem mentem, mondván: ugyan már, az ember ne temesse el magát vidéken, Pesten legyen híres művész! Ez persze nem működött, rájöttem, hogy ha színházat akarok csinálni, akkor teremtenem kell egy sajátot. Nem gondoltam – talán ez is Izrael hatása –, hogy annyira különleges vagyok, mint Pintér Béla vagy Bodó Viktor, akik társulatot tudnak építeni maguk köré, inkább azt kerestem, milyen tematika lehet érdekes. Mivel nem volt zsidó színház, kézenfekvőnek tűnt, hogy zsidó színházat hozzak létre. Ehhez a témához úgy merek hozzányúlni, mint más alkotó talán nem, mert rögtön leantiszemitázzák. Csak azért, mert kinevet egy-két zsidó szokást, vagy zsidók szerepelnek egy-egy nevetséges szituációban. Azt hittem, ez világra szóló ötlet, a kádban fekve, egy vendégségbe készülődve, nagyon lelkesen felvetettem az akkori csajomnak, aki azt mondta: milyen hülyeség ez? Na, szállj ki a kádból, mert el kell indulnunk! Az első nehézséggel helyben kellett megküzdenem. Gondoltam, oké, akkor van dolgom. És 2005-ben elindítottam a Gólemet.
Mit ért zsidó színházon?
A Gólem Színház attól zsidó színház, hogy a zsidó kultúrkör alapján szemléli a világot. Ugyanazok a dolgok fontosak a zsidóknak is, mint bárki másnak, élet, halál, szerelem, család, barátság, árulás, bosszú, ami a világirodalom szinte egészét lefedi, de van egyfajta kulturális különbség a között, ahogy a Talmud, ahogy mi beszélünk ezekről a dolgokról, és ahogy az Újszövetség vagy bármely más csoport beszél. Például keresztény kultúrkörben a család alapja az anya és a fia – a piéta: Mária leveszi a keresztről Jézust –, a zsidó kultúrkörben az apa-fiú kapcsolat az alap. Mint ahogy a pesti humor is önironikus, mi is nagyon sokat nevetünk saját magunkon. Van egy szólásmondás Izraelben: ha valakire mutogatsz, közben három ujjal magadra mutogatsz, eggyel meg fölfelé, a Jóistenre. Mielőtt kifigurázunk valakit, kifigurázzuk magunkat. A mai magyar színházak többsége óvakodik ettől, inkább a szakrális vagy álszent ábrázolás érvényesül. Magyarországon a holokauszt után nem lehetett őszintén beszélni a zsidókról. Nem! A kisebbségeknek is ugyanaz a bánásmód jár, mint a többségnek.
Kapott hideget-meleget ezekért a gondolatokért?
Igen, minden oldalról. A zsidók sem feltétlenül önkívületben ölelkezve boldogok, amikor azt mondom: ti, velem együtt ugyanolyan hibákat követtek el, mint mások, és attól, hogy valaki túlélte a holokauszt poklát, még nem szent, lehet borzasztó pöcsfej is. A kettő nem függ össze. Akinek van egy pici humora, veszi a lapot, és érti, hogy nem a gyökereket akarom megtagadni, ez nem valami bújtatott asszimilációs reklám, hanem azt próbálom mondani, hogy sokféleképpen meg lehet élni a zsidóságot. Ha nem a vallásban, hanem a kultúrában találom meg a zsidó gyökereimet, akkor elmegyek a színházba. Megtarthatom otthon is a hanukát, nem kell feltétlenül kirohannom egy köztérre, és a főpolgármesterrel együtt meggyújtanom a gyertyát. Attól nem leszek jobb zsidó.
Induláskor honnan teremtett pénzt a Gólemre?
A privát szektorban dolgoztam, a fizetésemből vettünk jelmezeket, így indultunk. Az első két-három évben párhuzamosan csináltam a kettőt, aztán amikor úgy éreztem, hogy százszázalékosan a színházzal kell foglalkoznom, kiléptem a munkahelyemről. Elmentem a fővárosi önkormányzathoz, ahol sok sikert kívántak, és azt mondták, talán kérjek támogatást a Mazsihisztől. Ők azt kérdezték: mitől zsidó színház ez? Magyar nyelvű, nem jiddis, játszol pénteken, tehát nem vagy vallásos, ez független, de nem zsidó színház, kérj támogatást Budapesttől! Nem csak eleinte, hanem sokáig sehonnan nem kaptunk pénzt. Az első támogatónk a Jewish Distribution Committee (JDC), egy amerikai alapítvány volt (már van JDC Hungary is), ők azóta is kitartóan támogatnak minket. Magyarországon nincs hagyománya a tematikus színháznak, a szakma is kívülállóként kezelt bennünket, talán még mindig akként kezel. Nem sértődnék meg, ha azt mondaná Kováts Adél, Eszenyi Enikő, Mácsai Pál, Máté Gábor, hogy fontosnak tartja, amit csinálunk, és szívesen segítené a Gólemet azzal, hogy rendez nálunk egy előadást, amiért nem kér pénzt. Vagy jöjjön Vidnyánszky Attila, és mondja azt, hogy a Nemzeti Színház költségvetéséből ugyan nem ad nekünk, de mellénk áll azzal, hogy ingyen megrendez egy darabot!
Nem lenne célravezetőbb, ha nem várná az ajánlkozásukat, hanem megkérné őket?
Lehet, hogy nekem is nyitnom kell. De másképp veszi ki magát, ha én kérek meg egy híres rendezőt, hogy jöjjön el nulla forintért dolgozni. Már csak azért is, mert abból ítélik meg a zsidó közösséget és a zsidó színházat, ahogyan mi viselkedünk, hiszen ez ,,a” zsidó színház. Nagyon könnyen megbélyegzik az embert, és már így is van rajtunk elég bélyeg.
Miből tartják fenn magukat?
Schőn Edina, az első producerünk jó alapokat fektetett le, amiket Marcsa Barbara, a jelenlegi ügyvezető igazgató továbbfejlesztett, és egy olyan, több lábon álló üzleti modellt alkotott, amiben akkor is működik a színház, ha senkitől nem kapunk nagy összegű támogatást. Van sok kicsi és apró támogatásunk, például az Ezer Gólem havi ezerforintos magánadományai, a Magnet Közösségi Bank ügyfelei pénzforgalmának számunkra felajánlott százalékai. A GóleMenzán vendégeknek főzünk, annak a bevétele szintén a színházé, vannak alapítványi támogatások, önkéntes munkával is segítik a háttérmunkánkat, és úgy épülnek fel az előadásaink, hogy eltartják magukat. Kevés színésszel dolgozunk, lehetőleg nagy közönség előtt játszunk, de vannak szerelemdarabok is, ahol legfeljebb negyvenen ülnek a nézőtéren. Szerintünk az üzleti modellünkkel megelőztük a korunkat, ennek köszönhetjük, hogy nem haltunk meg, mint a Szputnyik, a Krétakör, a Koma [a KOMA a cikk megjelenése után jelezte, hogy még nagyon is működik – A szerk.] és a többiek. Nem elítélve őket puszta tényként mondom: mi máshogyan szocializálódtunk. Nem arra vártunk, hogy állami támogatásból gazdálkodhassunk, hanem arra törekedtünk, hogy meg tudjunk állni a saját lábunkon. Ez jó volt abból a szempontból is, hogy most történhet bármi, mi akkor is működni, játszani fogunk. Csak jó lenne most már ötről a hatra lépni, nem megint kettőről a háromra.
Ahhoz, hogy ne takaréklángon égjenek, mégis csak szükségük van állami támogatásra. Folyamatosan pályáztak, nyertek is. De előfordult, hogy visszautasították a kapott pénzt. Miért?
Ez a holokauszt hetvenedik emlékévében történt, amikor az éjszaka leple alatt felállították a Szabadság téren a német megszállás áldozatainak emlékművét, és amikor a kamenyec-podolszkiji mészárlásról kijelentette a Veritas intézet igazgatója, hogy az egy idegenrendészeti intézkedés volt. Indultunk és nyertünk azon a pályázaton, amin szétosztottak több százmillió forintot, de a történtek után azt mondtuk, hogy kedves kormány, ha komolyan gondolnátok, amit mondtok, akkor nem tennétek azt, amit tesztek – és visszautasítottuk a pénzt, sőt picit motorjai voltunk annak, hogy többen is visszautasították. Összehívtam egy beszélgetésre a pályázat nyerteseit, zsidó és nem zsidó szervezeteket, és azt kértem: arra, aki visszaadja, ne mondjuk, hogy ostoba, arra, aki nem adja vissza, ne mondjuk, hogy áruló! Ne szidjuk egymást, próbáljuk ki, ez milyen érzés! Kipróbáltuk, működött, jó érzés volt, vissza is adtuk a pénzt.
A kulturális tao megszüntetésével mennyit veszítettek?
A színházak egyik lába a tao volt, amit alólunk is kirúgtak. Nekünk tizenhárom-tizennégy millió lett volna, ehelyett kétmilliót állapított meg a kulturális államtitkárság, úgyhogy intenzív levelezésbe fogtam mindenkivel. Fekete Péter fogadott is. Nem ismerte a Gólem Színházat, de úgy tűnt, sikerült meggyőzni arról, hogy a munkánk támogatásra érdemes, és kérte, hogy induljunk a kiegészítő pályázatokon. Nyertünk is. A Csányi utca 3. alatti épület, a leendő Zsidó Előadó-művészeti Központ felújítására kaptunk több mint tizennyolc millió forintot, ez – teljesen őszintén mondom – nagyon szép összegnek látszott, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy az EMIH egymilliárd-nyolcszázmilliót kap egy nagyon hasonló dologra. Akkor elfogyott az oxigén körülöttünk. Addig azt gondoltuk, rendben van, az egyötödét, egynegyedét kaptuk annak, ami kell, az állam ennyit vállalt, előteremtjük a többit. Ez így jó érzés. Működésre is kaptunk tízmillió körüli támogatást, ami a mi szintünkön, azt gondolom, rendben van. Az állam és egy-két művész, köztük a Nemzeti Színház igazgatójának szemét iszonyúan szúrta, hogy több százmillió forintokat kaptak olyanok, akik szerintük nem képviselnek értéket, a nézők mégis tömegével mentek megnézni az előadásaikat. Ezen nem változtatott a tao eltörlése, az emberek még mindig ugyanazokba a színházakba járnak. Másrészt nem azokat büntették, akik csaltak. Azok most belefognak más üzletbe.
Ezt elég hangosan szóvá is tette?
Ahol tudtam, szóvá tettem, de azért mi nagyon a radar alatt repülünk. Nekem van egy kis médianyilvánosságom a Klubrádióban és az ATV-ben, ott sokat és bátran beszéltem, egyesek szerint túl sokat és túl bátran, diplomatikusabb, taktikusabb lenne, ha vagy befognám a számat, vagy többet panaszkodnék. Na, ez is olyan dolog, amit kiöltek belőlem Izraelben. Nem vagyok képes befogni a számat, és panaszkodni sem nagyon vagyok képes. Ben-Gurion azt mondta a sivatagról: ne azt lássuk benne, hogy itt nincs semmi, hanem azt, hogy sok mindenre ad lehetőséget. Így látom én is. Nem azt gondolom, hogy szellemi elsivatagosodás, ami Magyarországon történik, hanem azt, hogy még többet tehetünk, még nagyobb felelősséget kapunk mi, gondolkodó, alkotó emberek, hogy tanítsuk azokat, akik hajlandóak tanulni.
Hogyan jött a Zsidó Előadó-művészeti Központ ötlete?
Egyrészt azt vettük észre, hogy a darabjainkat nem kell levenni a műsorról, a közönség jön, veszi a jegyeket, és többet foglalkozunk logisztikával, mint művészeti munkával, évi egy-két bemutatónál többet nem tudunk vállalni, mert rohanunk előadásról előadásra. Ezen változtatni akartunk. Másrészt szerintem minden szervezet életében kell a megújulás, legalább tízévenként. Körülbelül a tizedik évad után mondtam azt: csinálhatjuk így a Gólem Színházat, amíg világ a világ, de előre kell lépnünk. Hozzunk létre egy olyan zsidó művészeti központot, ami nem csak nekünk biztosít állandó teret, hanem másoknak is, akik szeretnének zsidó témával foglalkozni, de nem engedi az anyaszínházuk, mert provokatívnak találja. Négy évvel ezelőtt írtam az első leveleket polgármestereknek, Zugló és a VII. kerület volt nyitott rá. Folyamatosan kerestünk helyeket, közben a Csányi utca 5.-ben elkészült a Zsidó Történeti Tár. Hívtak, hogy nézzem meg, akarok-e ott előadást csinálni, alkalmas-e rá a hely. Rendeztem egy izraeli függetlenségi napi ünnepséget, amin ott volt Vattamány Zsolt, Erzsébetváros akkori polgármestere is. Nem klasszikus gólemes produkciót látott, de azért sok önirónia volt benne, vegyítettük a humort és a pátoszt. Valószínűleg akkor mozdult meg benne valami, mert utána leült velem beszélgetni, körülbelül tíz perc alatt megértette, hogy mit szeretnék, és a kezdeményezés mellé állt. Aztán megkaptuk a Csányi utca 3. földszintjét és hatalmas pincéjét.
Mit kért cserébe a polgármester?
Egyáltalán nem várt politikai elköteleződést, szóba sem került a politika. Van arra példa, hogy a kormány kvázi ajándékba ad egy ingatlan egy hitközségnek – miért is? –, de mi nem „csak úgy” kaptunk egy épületet, hanem kötöttünk egy közszolgáltatási szerződést a kerülettel. A szerződés arra kötelez bennünket, hogy itt színház, olyan előadó-művészeti központ legyen, ami illeszkedik a tematikánkhoz, illeszkedik a történelmi zsidó negyedhez; együttműködünk a kerületi iskolákkal, az önkormányzattal. Ha mondjuk, érzékenyíteni kell a rendőröket, hogy a zsidó turistákkal hogyan bánjanak, akkor nézhetnek nálunk előadást, beszélgetünk velük. Az iskolák nemcsak akkor találkozhatnak a zsidó kultúrával, amikor holokauszt emléknap van, és a fejükhöz kapnak az igazgatók, hogy a Saul fiát vagy a Hegedűs a háztetőnt vetítsék-e a gyerekeknek, hanem egy kicsit más megközelítést is láthatnak. A kerületi lakosok állandó kedvezményt kapnak a belépődíjakból. Ezt mind boldogan vállaljuk.
Ingyen rendelkezésükre bocsátották az ingatlant, de lényegében saját erőből kell kialakítaniuk a belső teret?
A felújítást is nekünk kell megoldanunk. Azóta volt egy önkormányzati választás, most az első vacsoránál tartunk az új vezetéssel, még nem volt mozi és csókolózás, de remélhetőleg eljönnek azok a pillanatok is, amikor jobban összemelegedünk. Azt reméljük, hogy kicsit tud majd segíteni a felújításban a kerületi és a fővárosi önkormányzat is. Jelenleg ez a legfontosabb üzenetünk a politikusoknak, hogy a szűkülő kulturális költségvetésnek azokra a helyekre, szervezetekre kell fókuszálnia, akik nem halat kérnek, hanem hálót. Mi ilyenek vagyunk. Ha most kapunk egy összeget, jövőre nem ennyit vagy többet kérünk, hanem kevesebbet. Olyan üzleti modellbe fektetünk, amivel fenn tudjuk tartani magunkat, és legközelebb száz százalék helyett már elég lesz a hatvan, ha jól megy, az ötven, a negyven. Nemcsak a Gólemnek, hanem még két-három csapatnak lesz helye a központban, ha színvonalas ötletük van, itt meg tudják csinálni az előadást, próbálhatnak, játszhatnak, tán még raktározhatnak is.
Honnan fogják összeszedni a hiányzó összeget?
Február elején szeretnénk elindítani egy nagy közösségi gyűjtést, ami több lábon áll majd. Vannak nagyköveteink, akik felajánlásokat tesznek, azt gondoljuk, ebből összejön pár millió forint. Gryllus Dorka, Frenák Pál és a többi nagykövetünk még gondolkodik, hogy mit vállal majd, a szemétgyűjtéstől kezdve a cigarettáról való leszokásig sok minden szóba került. Schmied Zoltán már el is döntötte: ha összejön x százezer forint, mondjuk, a lámpaparkra vagy a székekre, ejtőernyővel kiugrik egy repülőgépből. A folyamatos ezer forintos támogatásokból is befolyik egy összeg. Ezenkívül nagy külföldi alapítványokhoz, zsidó közösségekhez, tehetős külföldi egyéni támogatókhoz fordulunk.
Rádiós, tévés közszerepléseket azért vállal, mert a színház nem elég hatékony fórum a véleménye közlésére?
A színház sosem tud azonnal reagálni, hiszen sokkal összetettebb, több időt vesz igénybe egy előadás létrehozása. Másrészt ugyanabban a cipőben járunk, mint minden független társulat, éppen csak arra van pénzünk, hogy létrehozzunk egy produkciót, de hiába csináljuk, ha nem tudnak róla. Honnan fognak arról tudni az emberek, hogy létezik egy zsidó színház? És egyáltalán, mi az? Sok kalapos, pajeszos ember? Ha hallanak engem, rájönnek, hogy nem, ez valami egészen más. Sokszor jönnek oda hozzám azzal, hogy láttak a tévében, hallottak a rádióban, és most már megnéznék egy rendezésemet is. A közszereplések konkrét reklámértéke is felbecsülhetetlen. Szerencsésen találkozik, hogy elmondhatom a közügyekről kikívánkozó véleményemet, és rajtam keresztül megismerik a Gólem Színházat is.
Felelősen gondolkodó értelmiségiként és színházi alkotóként mit tart a legfontosabb feladatnak a magyar társadalom jelenlegi állapotában?
A jelenlegi politikai hatalom pont az ellenkezőjét teszi annak, mint amit el akar érni. Nem nagyon tudunk arra büszkék lenni, hogy magyarok vagyunk, legalábbis azok nem, akikkel egy körben mozgok, nem nagyon tudunk beszélgetni, folyamatosan megsértjük, megbántjuk egymást. De nem szabad feladni, az, hogy a mi életünkben nem lesz megoldás, nem kell, hogy gyengítse a küzdelmünket. Ez nem ment fel minket a munka alól. Csak tudnunk kell, hogy sokáig fog tartani. Az egyetemen három éven keresztül folyt a párbeszéd arról, hogy egy háborúban álló államnak joga van-e színházat csinálni bármiről, vagy csak a háborúról szólhat. Az egyik csapat, amiben én is benne voltam, azt mondta: nekünk az a dolgunk, hogy mindenről beszéljünk. Mi vigyük át „fogunkban tartva a szerelmet a túlsó partra”! Ha hagyjuk, hogy ömöljön ránk, ami csak kifér a politikai szócsövön, ha a kormány mondja meg, milyen az igazi barátság, ha előírhatja, hogy az igazi párkapcsolat csak férfi és nő között jöhet létre, akkor nem végeztük jól a dolgunkat. Mindig az a feladatunk, hogy árnyaljunk. Akkor is az lenne a feladatunk, ha baloldali kormány lenne.
Kiemelt kép: Farkas Norbert / 24.hu
