Kultúra

Búcsúznak a győztes nácik és a képmutató techguruk

Két népszerű sorozat is a befejező évadához érkezett: hogyan búcsúzik a párhuzamos univerzumokról és alternatív történelemről elmélkedő Ember a fellegvárban, illetve a startup világot kifigurázó Szilícium-völgy? És hogyan bírják a tempót azok, akik még folytatják, mint a Rólunk szól? Hat sorozatévad kritikája.

Ember a fellegvárban, 4. évad

Végéhez érkezett az Amazon hányatott sorsú sorozata, a Philip K. Dick regénye alapján készült, hátborzongató alternatív valóságot bemutató Ember a fellegvárban (The Man In the High Castle). A sorozat többször is showrunnert cserélt, és ugyan még tavaly bejelentették, hogy jön a negyedik évad, idén februárban kiderült, hogy ez az utolsó is lesz egyben. Vegyük ehhez hozzá, mennyit változott az amerikai politika a sorozat 2015-ös indulása óta, és már egyáltalán nem annyira éles a kontraszt a sorozatbeli náci Amerika és a mostani között, mindezek ismeretében nem olyan meglepő talán a tervezettnél korábbi befejezés – főleg, hogy a tavalyi évad sem volt különösebben erős. A záróévad viszont pontosan olyan is volt, mint egy menet közben összecsapott, sietve kitalált befejezés, tele következetlenséggel, a semmiből előkerülő szálakkal és szereplőkkel, váratlan hiányzókkal. Így rögtön a legelején kinyírták az egyik legfontosabb szereplőt, Tagomi minisztert, de úgy, ahogy az olcsó sorozatokban szokták, a színész, Cary-Hiroyuki Tagawa egy pillanatra sem látszott az egész évadban. A főszereplők közül John Smith (Rufus Sewell) és felesége, Helen (Chelah Horsdal) még az eddigieknél is jobban dominálnak, ami nem is baj, mert messze az ő történetszáluk a legérdekesebb, pláne, hogy Smithnek átjárása van abba a világba, ahol a szövetségesek nyerték a háborút, ő pedig boldog családapa és biztosítási ügynök a kertvárosban.

Juliana (Alexa Davalos) is ebben a mi világunkban kezdi a cselekmény fonalát egy év szünet után felvevő szezont, de aztán elég nyilvánvaló lesz, hogy a sorsdöntő dolgok a másikban történnek, ahol már recseg-ropog a japán birodalom, a náci vezér Himmler (Kenneth Tigar) pedig egy megroggyant egészségű öregember benyomását kelti. Ez még rendben is volna, de egy sereg fontos szereplő jelenik meg úgy, hogy korábban még csak említés sem volt a létezésükről: mindenekelőtt a fekete ellenállók alkotta Fekete Kommunista Lázadók (BCR), akik egyből óriási fenyegetést is jelentenek a japán megszállókra; aztán Kido felügyelőnek (Joel De La Fuente) előkerül egy felnőtt fia, Smithről pedig hirtelen kiderül, hogy létezik egy jó barátja, Bill Whitcroft (Eric Lange), akivel ‘46-ban együtt álltak át a nácikhoz, és aki egy hasonlóan magas rangú vezető az amerikai nácik között. Ja, előkerül még egy fontos szerepet játszó német tábornok, Wilhelm Goertzmann is. Ennyi következetlenség nyilván nem tesz jót, de legalább akkora baj, hogy az új szereplőknél nyoma sincs már annak az összetettségnek, mint ami ezt a sorozatot kezdetben jellemezte. A BCR vezetői például egytől egyig egyenes, jószándékú, szabadságszerető és igazságos emberek, mintha csak egy mesefilmből léptek volna ki, ami még úgy is ügyetlen, ha megértjük, hogy az alkotóknak gyorsan pótolniuk kellett, amiért nem nagyon foglalkoztak eddig azzal, hogy mi is lenne a feketék sorsa ebben az ábrázolt világban.

Vannak persze jól sikerült részek: egy meglepően mozgalmas csatajelenet rögtön az első epizódban, Smith találkozása Thomasszal a másik világban, Helga és a lányai viszonya, vagy a japán birodalom mérsékelt és radikális vezetőinek konfliktusa, de az utolsó részre már a maradék következetesség is eltűnik a sorozatból. Ez már nem egy okos, provokatív és gondolkodásra késztető sci-fi, aminek indult, hanem nagyjából Az éhezők viadala-szintű young adult kalandfilm, jókkal és rosszakkal, amivel semmi gond, csak nem erről volt szó az elején. Szinte semennyire nem használják ki az alkotók a párhuzamos világok elméletét, a végén pedig egy csomó kérdésre nem is kapunk választ. Cserébe hosszan nézhetjük mellékszereplők érzelmi életét (tudom, hogy Robert Childan a regényben fontos karakter, de itt a végén már nincs sok funkciója), és tényleg csak a legelejétől fogva velünk lévő szereplők tűnnek kicsit is érdekesnek, mint Kido és a Smith házaspár, de még Juliana Crain is csak egy lesz a számos papírmasé karakter közül. Azért is kár, mert az Ember a fellegvárban által létrehozott, és nagyon ötletesen bemutatott univerzum rengeteg lehetőséget tartogatott volna még, de a legtöbb ziccer sajnos kimaradt. Így viszont legalább nem is bánjuk annyira, hogy nem lesz több folytatás. (Inkei Bence)

Ember a fellegvárban (The Man In the High Castle), 4. évad, 10 rész, Amazon Prime. 24.hu: 6/10

Szilícium-völgy, 6. évad

Elég sok minden történt a tech cégek világában azóta, hogy az HBO 2014-ben elindította a Szilícium-völgy című sorozatát: az adatgyűjtési botrányok kissé megtépázták a vállalatok szuperkúl imidzsét, így Zuckerberg és társai a világot egy szebb jövő felé repítő zsenikből mára gyanús manipulátorokká váltak a közvélemény szemében, akik nemcsak nyerészkednek a gyengeségeinken, de népirtáshoz nyújtanak gyűlöletplatformot, és még a demokráciákat is megroppantják. Ez egyfelől hálás folyamat volt az alkotók számára, hiszen állandóan új témákat szolgáltatott, kihívást is jelentett, hogy a sorozat vajon lépést tud-e tartani a hírekkel és botrányokkal úgy, hogy közben megőrzi saját belső logikáját.

Most már elég nagy biztonsággal kijelenthető, hogy sikerült, hiszen lassan lezárul a Szilícium-völgy hatodik és egyben utolsó évada, amelynek nyitójelenetében Richard, a saját tech céget alapító főszereplő egy éppolyan kongresszusi meghallgatáson égeti porig magát, amilyenre Zuckerberg lassan hazajár, hogy számot adjon újabb gonosztetteiről. Ilyen értelemben inkább a valóság zárkózott fel Mike Judge sorozatához, ami a kezdetektől fogva a tech guruk szánalmas és kártékony képmutatásából csinált viccet. Judge inspirációja saját élményeken alapult, hiszen pályája elején egy rövid ideig a Szilícium-völgyben dolgozott, de épp azért hagyta ott, mert hányingere volt a viselkedéskultúrától. A tapasztalat azonban nagyon jól jött a sorozat írásakor.

Az elég rövid hatodik évad tartja az eddig hozott színvonalat, miközben igyekszik elvarrni a szálakat, bár a sorozatból pár évvel ezelőtt kiírt T. J. Miller hiánya nekem még mindig nagyon fájó. Nevetséges seggfejekben persze így sincs hiány, de senki nem tud olyan szórakoztatóan seggfej lenni, mint Erlich Bachman. Mindenesetre bölcs döntés az alkotók részéről, hogy saját döntésből zárják le a történetet, és nem várják meg a hanyatlás elkerülhetetlen jeleit, ami egy idő után jelentkezik a túlnyújtott sorozatoknál. Ráadásul, sok jel mutat arra, hogy a Szilícium-völgy valóságánál nincs jobb paródia: amíg olyan jeleneteket produkálnak a tech guruk, mint Elon Musk felsülése a „törhetetlen üvegű” terepjáróval, addig nem is lesz égető szükség tévés görbe tükörre, hogy könnyesre röhöghessük magunkat. (Jankovics Márton)

Szilícium-völgy, 6. évad, 6 epizód, HBO, 24.hu: 7,5/10

Rólunk szól / This Is Us, 4. évad

A This Is Us – mert nekem már csak ez marad a címe – annak ellenére nem kap túl sok figyelmet a szórakoztatóipari világsajtóban, itthon meg pláne, hogy egy évről évre díjak tucatjaira jelölt, és egy-egy nagyobb díjat rendre be is zsebelő, elsővonalbeli sorozatról beszélünk, amit 13-17 millióan néznek. A This Is Us eredetileg a Foxé volt, de az NBC-n debütált, és jelenleg is ott sugározzák Amerikában, emellett pár éve megvette a jogokat a Hulu is. A széria Rólunk szól címen itthon is fut, egy ideig a Viasaton ment, jelenleg a Sony Max csatornán lehet nézni, ám az amerikai premierhez képest elég komoly lemaradással: az első évad elejénél járnak, holott hazájában a sorozat már a negyedik évad közepénél tart, és a magamfajta keményvonalas rajongók nagy bánatára éppen most van évadszünet, január közepéig nem érkezik új rész. Pedig a negyedik évad eddig szokásosan erős, és ez pláne komoly teljesítmény, tekintve, hogy nagy kihívást vállalt a sorozat azzal, hogy új szereplők és idősíkok bevezetésével indította az évadot, ami mindig kockázatos vállalás. Na de ne szaladjunk ennyire előre, lássuk, mi is ez a sorozat, hátha valakinek nincs meg.

A This Is Us műfaját tekintve családi drámasorozat, éspedig az a fajta, ami nélkülözi a királydrámákat idéző maffia-szarkavarást és a szappanoperás belső viszályokat: ha nem is minden gyarlóságot nélkülöző, de összeségében rendes emberekről szól, és ez már önmagában is üdítő változatosság abban a korban, amikor kedvenc tévés tartalmaink 95 százaléka intrikáról szól. Öt főszereplőnk van, egy család öt tagja, anyu, apu (Rebecca és Jack), és három gyerekük, akik közül egy örökbefogadott (Kevin, Kate és Randall). A pár hármasikreket várt, ám elsőszülöttjük halva született, és nem tudták megmenteni a kórházban. Aznap éjjel viszont a kórházba került egy szintén aznap született, magára hagyott kisbaba, ezt pedig Jack és Rebecca jelnek vette: az a kisfiú az ő gyerekük, még ha, szemben velük, ő fekete is.

Innen indulunk, legalábbis a sorozat kezdetén, de a történetben azért mégsem teljesen, a This Is Us lényegét ugyanis az adja, ahogy az idővel bánik: párhuzamosan futnak a jelen, a múlt és a jövő képei. Megszületésükkel egy időben látjuk a három testvért felnőve is, de vissza-visszautazunk kisgyerek- és kamaszkorukba ugyanúgy, mint előre idősebb napjaikra, sőt, a sorozat gyakran utaztatja vissza a nézőt még jóval azelőttre is, hogy a tesók megszülettek volna. Ezekből az idősávokból áll össze a hőseink élete, felfedezhető párhuzamokkal, a tettek eredőivel és következményeivel, és emberéletek alakulásának mozgatóival. Ezzel az izgalmas időjátékkal együtt jár az is, hogy sosem lehet igazából spoilerről beszélni a sorozat kapcsán, ugyanis maga a sorozat spoilerez: megmutatja, akár évekkel előre, hogy egy-egy karakternek mi lesz a sorsa, és mégis, kivárni, végignézni, ahogy odáig eljut, épp olyan érdekes, sőt. Ez a negyedik évadban sincs másként, és a dolog fantasztikusan működik, részről részre potyognak be a kis infómorzsák, sejtetve egy jövőbeli eseményt, vagy épp visszautalva a múltra, és ez izgalmas kincsvadászattá teszi a máskülönben szokatlanul nyugodalmas emberi történetet, melyben nem ölnek halomra, nem fúrnak ki hivatalából, zsákmányolnak ki senkit. Továbbra is az egyik legjobb a piacon, depressziós lélek ápolására meg – a felvonultatott rendes emberek magas száma miatt – éppenséggel a legjobb. (Bodnár Judit Lola)

Rólunk szól (This Is Us), 4. évad, 18 rész, NBC (itthon Sony Max). 24.hu: 8/10

The End of the Fucking World, 2. évad

A Charles Forman képregényéből adaptált The End of the Fucking World a tavalyi év egyik nagy meglepetéssikere volt. A sorozatban nagyon jó érzékkel keverték a kamasz elidegenedést és lázadást a fekete humorral és a hagyományos bűnügyi toposzokkal. A világ elől menekülő Bonnie és Clyde azonban ezúttal két brit, meglehetősen furcsa kamasz. Egyik, James, pszichopata sorozatgyilkos akar lenni, ha felnő, a másik, Alyssa, pedig annyira gyűlöli a családját, hogy inkább beszáll az autóba a fura fiúval és világgá megy.

Mikor a Netflix berendelte a második évadot, sokan féltek attól, hogy az alkotók innen csak elrontani tudják majd a történetet, így jobb ötlet lenne annyiban hagyni az első évad végi, nyitott befejezésnél a dolgot. A félelmek azonban nem váltak valóra, a második évad ugyan nem ad hozzá sok újdonságot az előzőhöz, de újabb hat részben bontja ki James és Alyssa imádnivaló elcseszettségét. Egy fél fokkal több a romantika és a komolykodás, de ez nem megy a nyers humor kárára, a karakterfejlődést viszont kiválóan szolgálja, kissé belekapva a traumafeldolgozás és a kötődésképtelenség pszichológiai hátterébe is . Még a szívmelengető finálé sem semlegesíti a fanyar humort, így nem csúszik át giccsbe. A zárókép tökéletes pont arra, hogy végleg elengedjük Alyssa és James kezét. A sorozatot író Charlie Covell szerencsére be is jelentette, hogy ő is így pontosan így érzi, tehát nem lesz harmadik évad. (Jankovics Márton)

The End of The Fucking World, 2. évad, 8 epizód, Netflix. 24.hu értékelés: 8,5/10

Big Mouth, 3. évad

Nick Kroll animációs sorozata még februárban, Valentin-napon nyitotta meg a harmadik évadot, aztán október elején adták ki a többi a részt egyszerre a Netflixen. A tinikor – főleg borzalmas – élményeit a fiúk, illetve a lányok szemével is újra átéljük, és már többször hangsúlyoztuk, hogy mennyire kreatív a sorozat. A szereplők felnőtté válását mindig egy-egy hormonszörny jelzi, a fiktív lényekkel együtt ébred a tinik szexualitása, vagy éppen ők azok, akik arra biztatják a menstruáló lányokat, hogy égessék fel a házukat is, ha éppen azt diktálja a lendületük. Toporzékoljanak, üvöltözzenek a szüleikkel, és csinálják azt, amihez csak kedvük szottyan. A szinkron zseniális, főleg, hogy Nick Kroll vagy öt karakternek kölcsönzi a hangját, de ne feledkezzünk meg Maya Rudolph színésznőről sem, aki tinilányok dühöngő lelkének legtökéletesebb szószólója.

Annyi sorozat van, amit már rég abba kellett volna hagyni, mégis túl sok évadokon keresztül nyújtják. A Big Mouth a harmadik évadnál tart, de még mindig van mondanivalója. Nem önismétlő, és rengeteg mérföldkő várhat még Nickre (Nick Kroll), Andrew-ra (Andrew Glouberman), Jessire (Jessi Klein) meg a többiekre. Előre röhöghetünk, hogy mi lesz majd, amikor egyetemre mennek, akkor mi történik a hormonjaikkal: tombolnak-e még, vagy lassanként lenyugszanak.

A harmadik évadban  Jay Bilzerian (Jason Mantzoukas) tovább kísérletezik, és egyre inkább rájön, hogy nem minden fekete és fehér, nem baj, ha nem csak a lányokat vagy nem csak a fiúkat szereti. Éppen hogy kijött a párnájával túl szorosra fűzött viszonyából, máris új krízisek elé kénytelen nézni. Az évadfinálé szuperhősös ötlete szuper, azonban aki korábban az animáció stílusa miatt vonakodott, hogy belevágjon-e, az továbbra is csalódni fog. Sajnos túl sokszor hallottam, hogy valaki egyszerűen azért hagyja ki a Big Mouth-t, mert ronda. Ha viszont ezen sikerül túllendülni (már akinek csúnya az összkép), akkor marad egy csodálatos mese, milyen is volt a kamaszkorunk. (Jánossy Villő)

Big Mouth, 3. évad, 11 rész, Netflix. 24.hu: 8,5/10 

Spiral (Engrenages), 7. évad

Bár tényleg egy nagy nemzetközi sikersorozatról beszélünk, amit már száznál is több országban mutattak be, a Spiral Magyarországon még mindig teljesen ismeretlen. Az eredetileg Engrenages (Fogaskerekek) című francia sorozat az egyik legerősebb bűnügyi dráma a piacon, milliós brit közönséggel és további nemzetközi táborral, és még mindig képes újat mutatni a sokszor klisékbe fulladó műfajnak. Ez azért is lehet, mert a Spiral nagyobb igényű sorozat, a francia igazságszolgáltatás hiteles működése érdekli, és ehhez nagyon jól sikerült karaktereket vonultat fel. A hatodik évadról már írtam, akkor úgy tűnt, a következő a befejező évad is lesz, de mégsem így alakult, mert már készül a nyolcadik is. A hetedik évad egy új showrunner, az Un Village Francais című, német megszállás idején játszódó sorozattól átigazoló Marine Francou irányításával készült, és ugyanúgy tizenkét részes, ami már az előző évad erejét is tompította kicsit (a korábbi évadok rövidebbek voltak), cserébe eddig szokatlan párizsi hangulatfelvételek csúsznak be néha.

Ebben az évadban Laure (Caroline Proust) és Gilou (Thierry Godard) nemcsak egy kínai pénzmosó bűnszövetkezet nyomába erednek, de egykori felettesük, Hérville gyilkosait is keresik egyben, ám a nyomozást államérdekek is nehezítik. Roban (Philippe Duclos) vizsgálóbíró a nyugdíjazás előtti utolsó nagy ügyét szeretné győzedelmesen megoldani, míg Joséphine Karlsson (Audrey Fleurot) van a folyton bajba kerülő főszereplők közül a legrosszabb helyzetben: egyenesen a börtönben kezdi az évadot. A jó hír, hogy rajuk kívül megint van pár érdekes új szereplő is, miközben előkerül egy-két régi ismerős is: Machard ex-ügyész és Gilou-ék korábbi társa, „Tintin” Fromentin, a rossz pedig az, hogy mindezek ellenére is talán ez volt a Spiral eddigi leglaposabb évada: a történetből ezúttal hiányoznak az annyira jellemző váratlan fordulatok, a sorozatból szép lassan kikopott a korábbi évadok sokkszerű izgalma, néha kimondottan unalmas, és ezt korábban nem nagyon lehetett elmondani róla. Így is van egy sereg életszerű, fontos társadalmi jelenségeket érintő kérdésfelvetés a sorozatban, sőt, még a francia egészségügy problémái is előkerülnek egy ponton, csak ilyen közepes sztori esetén ez sem igazán vigasztal. Még úgy sem, hogy így is jobban szórakozunk egy átlagos bűnügyi sorozatnál, a színészi alakítások pedig most is páratlanul erősek. Ha pedig a nyugdíjazásával az évad legemberibb jeleneteiért felelős Roban is kikopik a sorozatból esetleg, akkor tényleg nem tudni, mi tartja majd életben a Spiralt a megszokáson kívül? (Inkei Bence)

Spiral (Engrenages), 7. évad, 12 rész, 2018. 24.hu: 7/10 

Ajánlott videó

Olvasói sztorik