Amikor szeptemberben a Joker elnyerte a fődíjat a velencei filmfesztiválon, erősen gyanakodni kezdtem, hogy a döntésnek üzenetértéke van. Itt az ideje befogadni a szuperhősfilmes műfajt a filmművészet elitklubjába? Létezik-e, hogy az idei versenyprogram nagy nevű szerzőinél – Roy Anderssontól Hirokazu Koreedán át Pablo Larraínig – többet, relevánsabbat tud mondani korunkról a Cool túra rendezője? Vagy egyszerűen tényleg arról van szó, hogy a Joker leiskolázta a mezőnyt? Nos, a többi versenyfilmet még nem láthattam (csak egyet, az Ad Astrát), de az igazság szerintem valahol a második lehetőség környékén keresendő. A Joker minden ízében a korszellem filmje, vagy legalábbis az egyik uralkodó korszellem-olvasaté: a válságba jutott, szeméthalomban fuldokló, amorális és lelketlen világ ébresztője.
Vagyis kicsit olyan, mint az X – A rendszerből törölve, csak jobban van megcsinálva. De legalább annyira hangosan és tagoltan mondja a nézőnek, hogy haver, vedd észre magad, nagy szarban vagy! Hát milyen világot építettél magad köré? Patkányok árasztják el a várost! A metrón iszonyatosan bunkók az emberek! A kamaszfiúk embereket rugdosnak a sikátorban! És ki a felelős ezért? Te bizony, komám, ott a hetedik sor közepén.
Ez a borzalmas didaxis nevetségesebben hangzik leírva, mint a filmben, mert a film szerencsére nem New Yorkban vagy a bűnös világ valamelyik másik központi városában játszódik, hanem Gotham Cityben, amit mindig úgy lehet használni, ahogy az alkotó szeretné. Tim Burton számára ez a város maga volt a Metropolis expresszionista díszlete, vízköpők grimaszoltak minden háztetőn és folyton sötét, viharos éjszaka volt. Joel Schumacher rágógumiszínű vidámparknak rendezte be a várost, Christopher Nolan pedig a későkapitalizmus vesztébe rohanó kígyófészkének. Todd Phillips pedig… nos, Todd Phillips is ez utóbbinak, csak az ő története a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján játszódik, emiatt barnásabbak, kopottabbak a tűzfalak meg a statiszták.
A tárgyi környezeten kívül a hetvenes évek, ama illúzióit vesztett évtized korhangulatát hivatottak megteremteni a Joker filmtörténeti mintái is, ugyanis a történet voltaképpen a Taxisofőr átértelmezése. Ezúttal is egy pszichiátriai kezelésre szoruló, súlyosan traumatizált ember becsavarodásának és közveszélyessé válásának folyamatát követjük nyomon, miközben a főhősre tapadva megértjük, hogyan jutott idáig, és hol van az ő igazsága. A film nem is igyekszik titkolni a Taxisofőr-ihletést: itt is az ujjukkal pisztolyt formálva mímelnek öngyilkosságot a szereplők, és ebben is játszik Robert de Niro. Igaz, ő rögtön két korábbi szerepe miatt aratja le a megérdemelt tapsot, mivel a Joker cselekményének egyik fontos szála A komédia királyát idézi meg.
De ne legyünk igazságtalanok. A Joker nívósan megcsinált, hatásos film, amelyben napjaink egyik legjelentősebb amerikai színésze, Joaquin Phoenix hátborzongatóan profi alakítást nyújt. Táncol, arcot fest, nyelvet ölt és könnyezik, és ennek ellenére vannak jelenetek, amelyekben az Arthur Fleckként anyakönyvezett Joker nem tűnik óriási ripacsnak, csak egy igazi embernek, depressziós, szegény ördögnek, akit cserben hagyott a társadalom. A Jack Nicholson-féle Joker nagystílű bonviván volt, a „világ első gyilkosságművésze”, Heath Ledger Jokere pedig az értelem nélküli, kaotikus pusztítás nagyon is racionális főpapja.
Azt, hogy Joker ilyen is lehet, mármint megalázott, kiszolgáltatott kisember, akit a lelketlen társadalom és saját törékeny pszichéje tesz gyilkossá, Alan Moore korszakos művéből – az egyikből a sok közül –, A gyilkos tréfából emelte át Phillips és írótársa, Scott Silver. Abból a képregényből tudható, hogy Joker sikertelen komikusként próbált kitörni a tisztes szegénységből, csak aztán máshogy alakultak a dolgok. Joker mint szórakoztatóipari szereplő tehát már A gyilkos tréfában és persze az első Batman-filmben is a saját torz tükörképünk volt, az ember, akit szeretünk nézni a tévében. Az értékvesztett korok pajzsukra emelik az ilyen figurákat – mutatja Phillips, a Trump-éra figyelmes filmese.
Tiszteletreméltó, hogy Todd Phillipsnek markáns véleménye van a világról, és adekvát kontextust talált hozzá az újfent gazdagon értelmezhetőnek bizonyuló Batman-mítoszban. Filmje konzekvensen érvel, de az égvilágon semmit nem bíz a nézőre, még annyit sem enged, hogy magunk döntsük el, a kedves szomszéd nő vajon csak Joker képzeletében volt-e kedves, vagy a rideg valóságban is (Zazie Beetz természetesen valós és képzelt változatban is a legüdébb jelenség a filmben). Éppen ezek miatt a Joker izgalmasabb korjelenségként, mint műalkotásként, sikerét látva pedig kijelenthető, hogy 2019 a Todd Phillipshez és Quentin Tarantinóhoz hasonló, középkorú hollywoodi rendezők éve, akik a múltban játszódó történeteikben siratják az ebek harmincadjára jutott világot.
Joker (2019), 121 perc. 24.hu: 7/10
Borítófotó: Intercom
