Körmendi migráns menni Tesco (2016.május)
Magyarországon a politikusok és a politikamagyarázók zöme kis túlzással alig látott menekültet. Vagy ha mégis, gondolom, higiénés okokból, nem mert közel menni hozzá. amikor kisstílű embertelenségeiket elővezetik, jutott eszébe a „menekültipari” riporternek, aki most éppen Körmenden tapasztalhatta meg, hogy semmi nem az, aminek a gyűlöletiparosok láttatni akarják. A rendőrségi vizsgálat egyértelműen cáfolta, hogy a befogadottak kézilabdás lányokat molesztáltak és ablakot törtek volna be. Egyikőjüket viszont 50 ezer forint (maximális) bírsággal sújtották, mert nem a zebrán kelt át. Az általam megismert körmendiek viszont – az ipari méretű pánikkeltés és jogos kétségeik dacára – tisztességes emberek tudtak maradni.
„Sajnos nem engedhetem be, az előbb egy tévéstábot is el kellett küldenem” – mondja a rendészeti szakközépiskola bejárati portáján a rendőrtiszt, akit a tanácstalan ügyeletes hallgatók hívtak oda. Hogy miért nem lehet bemenni a táborba, akarom mondani, ideiglenes befogadó állomásra, miközben a kérelmük elbírálására váró menekültek ki-be mászkálhatnak, arra csak megrántja a vállát az egyenruhás, aztán visszakérdez: „Lát itt egyetlen befogadottat is ki- vagy bemenni?”
A főbejáratnál tényleg nem, de amikor megkerülöm a több száz méternyi kerítéssel körbevett objektumot, és egy földúton poroszkálok az egykori határőrkiképző laktanyát megkerülve, rögtön belebotlom három sötétebb bőrű fiatalemberbe. A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) sajtósa két napja közölte velem, hogy:
az elhelyezettek személyiségi jogaira tekintettel és a nyugalmuk megőrzése érdekében az ideiglenes befogadó állomásra történő belépését és az ott történő interjúkészítést nem áll módunkban engedélyezni.
(Én még legalább választ kaptam, nem úgy, mint az a portugál újságírónő és a neki magyarból tolmácsoló építészhallgató lány, akikkel a tábor hátsó bejáratánál találkoztam, és akiket válaszra sem méltatott a BÁH.)
Ketten, a húszas éveiken túl, bangladesinek, míg a legfiatalabbnak látszó srác afgánnak mondja magát. Nem hivatkoznak személyiségi jogaikra, mi több, kifejezetten örömmel veszik „nyugalmuk” megzavarását.
Utóbb a BÁH sajtósa kedvesen arról tájékoztatott, hogy a menedékkérők meghallgatásán való részvételemet „sajnos nem áll módunkban engedélyezni”, így aztán nem követhetem élőben, ahogy „a menekültügyi hatóság az eljárás során részletesen meghallgatja a kérelmezőt a menekülésének okairól, kiemelt figyelmet fordítva a szavahihetőségének vizsgálatára”. S mivel nekem éppen nem állt rendelkezésemre, ahogy a nemállmódunkban BÁH ügyintézőjének, olyan „országinformációs adatbázis, amely nagy valószínűséggel alátámasztja vagy cáfolja a kérelmező menekülésének történetét”, ezért aztán a fiatal férfiak előadását nem állt módomban kétségbe vonni.
Pénzt váltani, bevásárolni, telefonkártyát venni igyekeznek az egykori határőr bázissal párhuzamosan futó 8-as út túloldalán lévő bevásárlóközpontba. A Tesco amiatt is életfontosságú hely a menekülteknek, mert ott van a Western Union, oda küldik nekik a rokonok, ismerősök (a magyar kormány szerint természetesen Soros György alapítványa) a pénzt. Hogy honnan? „Ezt nem árulhatom el magának, üzleti titok. Fifikásak ám nagyon, amelyiknek nincs igazolványa, annak valamelyik, papírokkal rendelkező társa nevére jön a küldemény” – avat be a pénzváltó-pénzküldő szolgálat alkalmazottja. Annyit azért mond, hogy a bangladesiek legtöbbjének az Egyesült Királyságból érkezik a muníció.
„A táborban nagyon lassú a wifi” – magyarázza a másik, szakállas bangladesi férfi angolul, aki okostelefonján mutatja meg, honnan indult, merre is vándorolt, míg végül Körmenden kötött ki. Ő január óta van Magyarországon, több helyen megfordult, a legtöbb időt Bicskén töltötte, onnan buszoztatták át őket ide, a nyugati határszélre. „Senki nem mondta meg, hiába kérdeztük, miért hoztak ide.” A több mint kétszáz Körmendre zsuppolt férfi többsége afgán és bangladesi, de akadnak irániak, pakisztániak és nyugat-afrikaiak is, szír állítólag egy sincs közöttük.
Nem mondnak nekünk semmit, az őrség angolul sem tud rendesen. Sokszor nem értjük, mit kérnek tőlünk.
Mutatják, merre menjek, hol van a sátortábor bejárata. Rendőrautó húz el mellettünk, lassítanak, megnéznek bennünket, de csak mintegy száz méterre tőlünk parkolnak le. Két készenlétis, bordó sapkás rendőr és két terepruhás, rangerkalapos katona száll ki a kocsiból. A katonai rangerek mutatóujja a nyakukban csövükkel lefelé fordított gépkarabélyuk ravaszán. Ott állnak még akkor is, amikor odaérek a tábor bejárathoz vezető hátsó kis ösvényhez. Tovább nem mehetek – hajtanak el, aztán elindulnak befelé. Én pedig egyenesen tovább, balról kerülve a kerítést. A leharcolt gumiabroncsoktól hemzsegő, térdig érő fűből kimagasló cserjés mögött megpillantom a bázist: a félig összeroskadt egykori fa őrtorony és a gazzal benőtt vasúti sínek előtt tucatnyi kopottas, négyszögletű, csúcsos, khaki színű sátor, meg tőlük távolabb leverve két hasonló sötétbarna. A Röszkén és Hegyeshalom–Nickelsdorfban megismert UNHCR-es (ENSZ menekültügyis) téglalap alakú, kék sátrakból innen csak egy látszik. A ponyvaépítmények körül férfiak cigarettáznak, trécselnek, messziről fehérlik a füvön a rengeteg szemét.
De miért éppen Körmend? Főleg ezt nem értik az általam megkérdezett, jogilag szabad embernek számító menedékkérők és helyi lakosok egyaránt. Pedig egyszerű. Egy elvileg nyitott, de persze bekamerázott menekülttábor hol lehetne biztonságosabb helyen, mint egy, a BM tulajdonában lévő rendészeti bázison, a városi rendőrkapitányság mellett, a város legszélén? Az sem lehet véletlen, hogy kizárólag fiatal férfiakat hoztak eddig ide, hiszen ennél szigorúbb őrizetet máshol nehéz lenne olcsóbban megszervezni. Ha balhé törne ki, helyben vannak a fegyveresek. Nem csak a rendőrök és rendőrtanulók, de az ide vezényelt honvédségi egység is. Nem is beszélve a táborban a belső rendet felügyelő civil biztonsági szolgálatról. Odabent ugyanis a jogszabályok szerint a rendőrök, katonák nem járőrözhetnek, ahogy azt például Orosz Mihály Zoltán Jobbik-patronálta Becsület Légiója háborítatlanul teheti a tiszavasvári cigánytelepen. Persze ott csak magyar állampolgárságú romák laknak. Márpedig a jogszabályokat itt aggályosan betartják. A kerítésen kívül viszont csak akkor lehet föllépni a menedékkérővel szemben, ha bűncselekményt követ el. Vagy szabálysértést, például, ha a Tescóba tartva a 8-as úton nem a kőhajításra lévő gyalogátkelőhelyen megy át. Igaz, percekig figyeltem, ott kelnek át a bennszülöttek is, ahol éppen eszükbe jut, és véletlenül sem a zebrán. Ahogy jómagam is simán átbattyogtam a bevásárlóközpontba tartva. Nálunk sokba kerül a másság, kivált, ha látszik is a szabálysértőn, hogy nem európai.
A rendőriskola előtti parkolóban megszólított negyvenes férfi, aki a kapitányságon intézett valamit, ezt mondja:
Gondolom, abban reménykednek, akik idehozták őket, hogy sokan lelépnek majd közülük az osztrák határ felé. Mindenki tudja, nem akarnak ezek itt maradni. Jobb is, ha minél előbb télakolnak, miért mi etessük őket? Az én özvegy anyám 60 ezer forint nyugdíjból él…
A 300 főre méretezett körmendi befogadó állomásra költöztetettek közül eddig tucatnyian léceltek le.
„Már nyitáskor itt vannak, hármasával, ötösével jönnek. Ők is voltak már itt kora reggel” – mutat a Tesco biztonsági őre arra a három fiatalemberre, akikkel alig fél órája a sátortábor bejáratánál beszélgettem. „Az a vékony, egyfolytában vigyorgó, kék pólós gyerek egy üveg vodkát vett, de legalább meg is látszik rajta…” – tréfálkozik az őrző-védő. „Ez persze nem jellemző” – teszi hozzá. „Ezek a mohamedánok nem nagyon élnek alkohollal. Néha pénzt kéregetnek a vásárlóktól, ez egy kicsit zavaró, de ezt olyan alázatosan csinálják, mint a hajléktalanok. Nálunk még semmi komoly gond nem volt velük.” A security-s az 1980-as években a körmendi kiképzőbázison volt határőr, aztán 25 évet húzott le rendőrként. „Akkoriban gladiátorképzőnek nevezték a laktanyát, akkor sem volt könnyű ott kibírni…”
A körmendi polgármester még február elején egyeztetett a kormány illetékeseivel, aztán márciusban Orbánnal és Lázárral is találkozott, akik, ahogy Bebes István honlapján olvasható, „ismét megerősítették abban, hogy a kormány nem kíván létrehozni befogadó állomásokat Magyarország területén. Kizárólag úgynevezett biztonságos őrzési pontok kerülnek felállításra, arra az esetre, ha a jelenleginél nagyobb számú illegális bevándorló lépné át a magyar határt. A körmendi sátortábor is egy ilyen besorolású őrzési pont lesz (…) Ezek azonban nem minősülnek menekülttábornak.”
Körmend lakói nem lázadtak föl a kormánydöntés és többségükben mameluk képviselőik ellen, mint tavaly nyáron a helyiek Martonfán és Sormáson. Nem tüntettek, kizárólag a szabadidő hasznos eltöltésére létrejött Pro Körmend egyesület önkormányzati képviselője, Tompa László ágált a migránsok elhelyezése miatt, de határozati javaslatát lesöpörte a testület. Aztán már a sátortábor átadása után, a Jobbik utaztatta ide és vonultatta fel fanatikus aktivistáit május 7-én.
A szerző, bizonyos Bill Warner, még videoüzenetet is intézett remélt körmendi és szombathelyi vásárlóihoz. Ebből megtudhatták, hogy ő egy kiképzőközpont vezetője, és ideológiai harcot hirdetett keresztény civilizációnk védelmében az iszlám ellen. A Hit Gyülekezete egykori szóvivője, a Hetek és az ATV külpolitikai szerkesztője, Morvay Péter szintén egy könyvbemutató erejéig szállt be április végén a befogadó tábor felállítása ellen küzdő Tompa képviselő Pro Körmend egyesülete mellé. Az egyik nyugat-magyarországi hírportálnál dolgozó ismerősöm már az ominózus sportcsarnoki eset másnapjának reggelén személyesen győződött meg róla, hogy humbug volt az egész. „Tompa hívhatta föl és informálta félre az atv.hu-n megjelent cikk szerzőjét, Szobota Zoltánt, nyilván, hogy nyomatékot adjon a Pro Körmend egyesület tiltakozásának a tábor felállítása ellen. Szobota, a Hit Gyülekezete hetilapjának, a Heteknek a munkatársa” – mesélte telefonon kollégám. A Pro Körmend Városszépítő Egyesület április 29-én – két nappal a „biztonságos őrzési pont” megnyitása előtt – mutatta be a német „leleplező” újságíró, Udo Ulfkotte A menekültipar című könyvét. Az est vendége Morvay Péter közgazdász-újságíró, a kötet irodalmi szerkesztője volt. A megjelentek, főleg, akik meg is vásárolták és elolvasták a könyvet, megtudhatták belőle, „hogyan profitálnak politikusok, újságírók és civilszervezetek a menekülthullámból”.
„Bebes, a polgármester parancsba kapta, hogy nincs apelláta a tábor ellen” – magyarázza az EU-s pénzből térkövezett Szabadság téri Kossuth-szobor előtt egy kopasz, nyugdíjas helybeli, aki „nem éppen Fidesz-szavazó”. „Hogy félni? Mitől kéne nekem 78 évesen, uram? A gyerekeim Szombathelyen élnek, az idősebb unokám egy vaduzi cégnél informatikus már nyolc éve, a két kisebb fiú meg átjár kétnaponta Ausztriába, egy pékségben dolgoznak. Valahol kényszermigránsok ők is.” meg a sportcsarnoknál történtek, vagyis meg nem történtek, mint a megyei rendőrfőkapitány és kormány közti hiteltelen kommunikációs pingpongból végül is kiderült. A nyugalomnál talán csak az unalom nagyobb a belvárosban ezen a májusi délutánon, hiába kutatok utánuk, migránsoknak nyomuk sincs. S bár itt is, mint szerte a hazában, kicsit túltolták a burkolást, kis túlzással a szökőkutakból is vízkő folyik, a cirka 12 ezer lélekszámú Körmend centruma igazán rendezett.
Nálunk tegnap volt bent három menekült, jól szituált fiatalemberek voltak. Kávét ittak, mobiloztak. Én még egy hölgy vendégünktől sem hallottam, pedig nálunk aztán sokan megfordulnak, hogy beszóltak volna neki
– mondja az eladónő a térről nyíló tejivóban, miközben házi rétest tesz elém.
„Jobb félni, mint megijedni. Nekem az a feladatom, hogy megvédjem a magyarokat egy kölni helyzet kialakulásától” – ezzel bírta indokolni a soros kormányinfón Lázár János miniszter, hogy egy nem létező jelentésre hivatkozva azt állította korábban, a körmendi ideiglenes befogadó állomás migránsai zaklatták a helyi kézilabdacsapat lányait. Mindenesetre Lázár utólag bocsánatot kért azoktól a menedékkérőktől, akiket esetleg megsértett. Ilyesmire nem volt eddig példa; ha ez így megy tovább, mi lesz a befogadási kvóta elleni hecckampánnyal?
Tódor János: MENEKÜLTEK, CSICSKÁK, KÖZMUNKÁSOK — Nemzeti konzultáció hét tételben
A kötet bemutatója szeptember 19-én, 18,30-kor lesz a Kugler Art Szalonban (Budapest, Sütő u.2.); a könyv megvásárolható az Írók Boltjában és a Láng Tékában.
Kiemelt kép: Varga György / MTI
