Ha az ember rákeres Sugár Berci nevére, akkor az első találatok ilyen címek, mint „A ’90-es évek szívtiprójára rá sem lehet ismerni.” Ön ráismer?
Hát persze, ugyanakkor úgy is gondolok a popkarrierre az életemben, mint egy epizódra. Bár ezt is önazonos résznek tartom, a szellemi és mindenféle fejlődésemben nagyon fontos szerepet játszott, de azért nagyon erős kitérő volt.
Kitérőnek értékeli?
Igen, mert én ugyan gyerekkoromtól nagyon-nagyon szerettem volna szerepelni, de a popzene volt az utolsó lehetőség. Eredetileg úgy képzeltem el magam, mint komoly drámai színészt, nagyon érdekelt az irodalom, a filmek, aztán ahogy kamaszodtam, egyre komolyabb filmeket, egyre jobb színészeket néztem, és azt gondoltam, hogy vagy ilyen színész leszek, vagy nem leszek színész. Viszont úgy hozta a sors, hogy a legtehetségesebb mindig az éneklésben voltam, ezért alapvetően musical produkciókban szerepeltem, és így jutottam el a popzenéig is, először, ugye, gyerekként, és aztán az, hogy felnőttként ismét elkezdtem popzenével foglalkozni, az megint csak egy teljes véletlen volt.
Hogyan történt?
Egy énekes barátomat kísértem el egy tévéfelvételre, és mögöttem ült egy férfi, aki megkopogtatta a vállamat, és, mint a filmekben, adott egy névjegykártyát, hogy „szia, Márkus Robi vagyok, az EMI-nak dolgozom, és ha még érdekel téged az éneklés, akkor hívj fel”. Ez iszonyatosan nagy lehetőség volt.
És be is jött, Beryként elég ismert lett, hogy a cikkeket idézzem, „a ’90-es évek szívtiprója”.
Pedig soha nem akartam popzenével foglalkozni, nem azért, mert nem tartom azt egy jól művelhető műfajnak, de én szívem szerint filmekben játszottam volna, szuper, nagy filmekben, és mindig olyan emberekhez hasonlítottam magam, akiknek a bokájáig nem értem fel színészként. Egyébként az életemben csak támogatott az ismertség, soha nem éreztem igazán komoly negatív hatását, hogy az internetes kocsmabeszéd milyen, az nem izgat. De például, ha egy kicsit előreugrok, az, amikor elkezdtem jógát tanítani, és senki nem tudta, hogy mit csinálok, nagyon sokat segített nekem, hogy jógaiskolák azért hívtak tanítani, mert azt gondolták, hogy majd bevonzom az embereket, ha mással nem, akkor azzal, hogy legalább egyszer meg akarnak nézni. Ma meg már… igazából sehogy sem viszonyulok ehhez az időszakhoz, annyira távoli. Épp a minap írtam rá egy régi EMI-os ismerősömre, hogy „te, azzal képben vagy, hogy húsz évvel ezelőtt jelent meg az Ébredj velem”? Ami az első kislemez volt ebből a Bery-korszakból, ami popzenészként a legsikeresebb korszakom volt, az a kemény két vagy három év. Húsz év, az már történelem, hát gyerek voltam!
Véletlenekről beszél, miközben, ha kívülről ránézek az életére, olyan, mintha folyamatosan a hírnévvel, meg az önmaga megmutatásának a vágyával húzna kötelet, mintha nagyon ezt akarta volna végig.
Én tényleg ezt akartam, nem akarok képmutatónak tűnni. Tényleg születésemtől fogva mindig minden lehetőséget megragadtam arra, hogy mutassak magamból valamit. És szerencsémre vagy szerencsétlenségemre, volt is némi affinitásom ehhez, és jó helyen jókor is voltam, olyan konstellációban működött az életem az elmúlt negyven évben többször is, hogy összeértek ezek a szálak, és valami ki tudott belőle jönni.
Már egész korán is, hiszen Bery előtt, ugye, létezett egy másik Sugár Berci is, a gyereksztár. Az saját vágy volt vagy szülői nyomás?
Nagyon eltökélt gyerek voltam, kilencéves koromban kezdtem el dolgozni színházakban, és akkor aztán tényleg csak a színpad érdekelt, Broadway-sztárként képzeltem el magamat, és ezt meg is erősítette bennem a környezetem. Az anyukám tizenkét éve halt meg, és amikor meghalt, akkor próbáltam információkat szerezni arról, hogy mennyi nyomás volt abban, hogy én ezzel foglalkoztam. Anyukám lakberendező volt, és nagyon muzikális, artisztikus, művelt nő – megjegyzem, a bátyám a Bécsi Szimfonikusoknak a tagja, szóval lehet, hogy nem volt olyan rossz ötlet a részéről, hogy beíratott minket zeneiskolába –, és azt gondolom, hogy ő inkább csak támogatott, mint nyomasztott. Mert mindenki megerősítette a családi barátok között, akik születésemtől fogva ismertek, hogy „de figyelj, Berci, te mindig ezt akartad csinálni, nem kellett kérni, hogy szerepelj, épp ellenkezőleg, nem lehetett lelőni”. Ez egy nagyon nagy lelki perverzió, amikor valaki előadóművész akar lenni, nagyon súlyos visszaigazolási kényszer, nagyon sok nagy művészről tudjuk, hogy traumatizált gyerek volt, és ha a traumák párosulnak egy zseniális tehetséggel, akkor a határ tényleg a csillagos ég. Na most, én sem nem voltam egy zseniális tehetség, sem nem volt egy traumatizált gyerekkorom.
Így elmaradt a világhír…
El. Az átlagosnál tehetségesebb voltam, és ha hittem volna abban, hogy egy nagy énekes akarok lenni, ha lett volna egy elképzelésem arról, hogy mit szeretnék megvalósítani énekesként, akkor szerintem még ma is el tudnék pötyögni ebben a szakmában, ha nem is feltétlenül az élvonalban. Az előadói képességeim mindig jobbak voltak, mint az énekesi képességeim, és aztán ez a jógában is kifizetődött, mert azt hiszem, jól át tudom adni, amiben hiszek – amiben nem hiszek, azt kevésbé, ezért is voltam meglepődve, hogy viszonylag sikeres voltam popzenészként. De semmiképp sem akarom úgy interpretálni a popzenészi múltamat, hogy ez egy szörnyű szenvedés volt. Egyrészt baromi jól kerestem, ami a húszas éveimben a legnagyobb szabadság, másrészt meg tök jó, ha az embert meg a dalait sokan szeretik, meg felkészítenek arra, hogy jól nézzek ki egy klipben. Főleg, hogy kövér, szemüveges gyerekként folyamatos bullyingban volt részem, és jó volt ott a húszas éveimben megélni, hogy azért na, összeszedtem magamat.
Tehát tulajdonképpen híres lett gyerekként, aztán még egyszer felnőttként, és aztán most, jógaoktatóként is eléggé nagy névnek számít.
És a jógaoktatással visszajött megint a szereplés az életembe. Pedig ugyanígy ezt sem akartam csinálni. Úgy kezdődött az egész, hogy egy valamikori kapcsolatommal szerencsét próbáltunk Svédországban, majd hazajöttünk onnan, és akkorra én már elég régen és elég rigorózusan jógáztam, és az exem hatására, meg saját elhatározásból is azt gondoltam, hogy ha már ez ennyire fontos napi rutin az életemben, akkor tényleg lehet, hogy kellene vele valamit kezdenem, és elmentem egy oktatóképzésre. Ott volt persze a fejemben, hogy nekem ugyan van egy gyakorlásom, de semmit nem tudok a jógáról, hát hogy fogok én tanítani, de azért megcsináltam ezt a képzést. Szerencsém volt, mert nagyon jól hasznosítható tudást adtak át, és ez után képes voltam megtartani egy órát annyi önbizalommal, ami ahhoz szükséges; és nagyon jól jött az is, hogy volt színpadi múltam, mert pontosan tudtam, milyen az, amikor a félelmet le kell győznöm, amikor meg vagyok győződve róla, hogy semmit nem tudok, és nagyon nagyot lehet hibázni, és mindenki látni fogja. Ez engem mindig spannolt, és szerintem a legtöbb előadó így működik, hogy ezt az izgalmat lovagolja meg egész életében, hogy retteg ettől a helyzettől, de ez tartja életben.
Jógaoktatóként is megvan tehát a szereplés, ráadásul az órák mellett reggeli tévéműsorban is népszerűsíti a jógát.
Így van, és nagyon jó, hogy hála istennek már az van, hogy nem csak a múltamról kell beszélni, vagy arról, hogy milyen volt kövér gyereknek lenni, vagy milyen olyan embernek lenni, aki a melegségéről nyíltan beszél. Most már, ha hívnak médiába, akkor a jóga miatt hívnak, másért nem is mennék. És ez tök jó dolog, és nem öncélú szereplés. Annyiban nyilván öncélú is, hogy jó, ha többen jönnek hozzám gyakorolni, de ha megnézzük ezeket a megjelenéseket, én nem promotálom magamat vagy a termet, nem promotálok semmit, „csak” a jógát. Nagyon szocreál szó lesz ez, de – egy exem fogalmazott így – van bennem népnevelő hajlam. Nem tudom, a tévében mennyien kapnak kedvet ahhoz, hogy jógázzanak, de sok ismeretlentől kapok ilyen megjelenések után levelet, hogy segítsek ebben-abban, és próbálom őket elirányítani a megfelelő emberhez, mert azért ez egy személyes műfaj.
Rengetegen járnak is az óráira.
Igen, legalább ötven gyakorlóval találkozom egy nap, ez napi egy vagy két óra. És persze, ez nagyon hízelgő, de törekszem arra, hogy elengedjem azt a csábítást, hogy a saját egómat építsem azzal, hogy ilyen dolgok történnek velem. Mert én elsősorban annak tudom be, hogy azt tudom mondani, hogy sikeres jógatanár vagyok – ha egyáltalán a „sikeres” szót használhatjuk a jóga bármilyen kontextusában – , hogy a sors megajándékozott egy olyan guruval, akitől folyamatosan olyan útmutatást kapok, ami nemcsak a gyakorlásomnak, de a tanításomnak is olyan új irányt adott, hogy itt nem férnek be az emberek az esti órára. Egy percig nem gondolom, hogy miattam vannak itt az emberek, szócsőnek, rezonőrnek tekintem magam, idehozom a tanárom tudásának a morzsalékát, amit fel tudtam dolgozni. Ő egy finn oktató, Jani Jaatinen vagy Gokulacandra, aki nemcsak ászanatudásban egyedülálló, mert az emberfeletti pózok, amikre ő képes, azok is azért lehetségesek, mert mentálisan is a helyén van. Öt éve gyakorlok vele, minden januárban elmegyek hozzá egy hónapra gyakorolni, amekkora dózisban csak lehet, és ott fel kell magamat tölteni, mert utána nem nagyon találkozom vele, mert Borneón él. Mindent alárendelek ennek az egy hónapnak, nem nyaralok, nem telelek, legfeljebb elmegyek kétszer három napra nyáron, meg piros betűs ünnepeken nem tanítok, de egyébként itt vagyok egy héten hat napot most már öt éve, és úgy tűnik, hogy mostanában nem is fog változni ez a helyzet.
A jóga azért, ha komolyan végzik, elég hangsúlyos lelki-spirituális változásokat hoz az azt művelők életébe. Megfigyelt magán ilyen átalakulásokat?
Azért amikor az ember ebben a folyamatban benne van, akkor nem éli meg különösebben markáns, erős változásokként mindezt, inkább nagyon erős szemléletformálásról beszélünk. Arról, persze, kutatások is szólnak, hogy a pranayama, azaz a légzőgyakorlatok és a pózok, az ászanák gyakorlása olyan erős hatással van az idegrendszerre, hogy akár morfológiailag változtatja meg az agyat. Én például elég neurotikus ember vagyok alapvetően, meg nagyon szorongó gyerek és aztán szorongó felnőtt voltam, és erre nagyon pozitívan hatott a jóga. A fizikai változásokról, az alvásminőségről, az emésztésről nem beszélve, vagy arról, hogy akik jógáznak, azok egy kicsit kortalanná válnak, hiszen az egész filozófia arról szól, hogy a fizikai test egy eszköz, és a fizikai létezés átmeneti. És ezen a gondolaton továbbhaladva teljesen máshogy viszonyulok élethez, halálhoz, elmúláshoz, öregedéshez, máshogy ragaszkodom dolgokhoz, emberekhez, tárgyakhoz. És miközben tudom, hogy ez azért most még egy fizikai lét, amiben ki kell fizetni a számlákat, mégis azt gondolom, hogy többről kell szóljon az életünk, mint hogy pénzt keressünk, és elmenjünk nyaralni, együnk, szexeljünk egy jót – ami az érzékeinken keresztül hat az elménkre, arról azt gondolom, hogy annál többről kell szólnia az életnek. Nagy Björk-rajongó voltam kamaszkoromban, és neki a debütáló lemezén volt egy száma: There’s More To Life Than This, és valóban azt gondolom, sokkal több dologról szól az élet, mint a fizikai, érzéki élményekről.
Amikor a popszakmai karrierje elkezdett leáldozni, akkor már ott volt a jóga is. Megkönnyítette a jóga a popsztárság elengedését?
Hát, azért nehéz volt. Pedig azért, bár az emberek hajlamosak azt hinni, hogy sokkal több ideig tartott, de valójában két-három évről beszélünk, két lemezről. Aztán leléptem Amerikába, onnan visszajöttem romokban, mert szembesülnöm kellett azzal, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet, túl nagy egóval kimentem, azt gondoltam, hogy majd jönni fognak a lehetőségek. És visszatérve azt éreztem, hogy már nem akarok énekelni, de kényszerpályán vagyok, semmihez nem értek, egy normális iskolát nem végeztem el, de mindenki ismeri az arcomat. A kiadó is várta a kislemezeket, amit aztán addig húztam-halasztottam, míg gyakorlatilag nullára redukálódott bennem az ambíció. Viszont ekkor azt gondoltam, hogy most van itt az ideje egy szerzői albumnak. Miközben a kiadóm eddigre teljesen átalakult, és ha nem volt egy iszonyú jó menedzsered, vagy nem voltál nagyon-nagyon agilis, akkor senki nem tudott róla, hogy lemezed jelent meg. Nekem így lett az utolsó lemezem, ami aztán teljesen a süllyesztőbe is került. Nem bánom annyira, bár a legérdekesebb emberrel csináltam, akivel valaha dolgoztam, Tzumó Árpáddal, aki egy irtó menő dzsesszzongorista, és nem lett volna baj azzal a lemezzel, csak rosszkor volt rossz helyen, évek óta ment az X-Faktor, a Megasztár, én meg még mindig a fiú voltam az Egyedülből, aki még mindig azért ment el a tévéműsorokba, hogy ezt az egy dalt elénekelje. És nagyon nehéz volt ezt a kényszerpályát elhagyni, mert nem tudtam, mit fogok csinálni. Beálltam a pult mögé barátaim éttermében, és el sem tudom mondani, hányszor volt, hogy megkérdezték, ne haragudj, te nem az a fiú vagy, na, énekelj már nekünk egy kicsit! Jó, vicceltek, mennyi salátát adhatok? De ez mind hozzám tett, és volt már néhány életem, de most először érzem azt, hogy valamit csinálok az életemben, és annak van értelme.
Talán túl távoli pontokat akarok összekötni, de a jógával kapott lelki tapasztalásoknak volt köze ahhoz, hogy elég régen, olyankor coming outolt, amikor Magyarországon még egész kevesen tették meg ezt?
Arra még a jógának kevésbé volt hatása, más miatt jött. Maga a coming out interjú a Strucc című esélyegyenlőségi műsorban került adásba, és amikor a műsor producere, Pistyur Vera felkért erre az interjúra, akkor az első megérzésem ugyan az volt, hogy persze, de mégis kértem huszonnégy óra gondolkodási időt. Az egyetlen félelmem az volt, hogy ha nemet mondok, akkor én mit fogok kapni magamtól, hogy fogom magamnak azt megmagyarázni, hogy mitől félsz, miért nem vállaltad el? És nagyon hangsúlyos volt, hogy akkor egy MSZP-s államtitkárral voltam együtt, és ő nagyon nyomta a meleg egyenjogúsági kérdéseket, nagyon politikus közegben éltünk olyan értelemben, hogy nap mint nap beszéltünk erről a párommal, így azt gondoltam, hogy ha valamikor, akkor ennek most van itt az ideje. Plusz az anyukám akkor végstádiumos rákbeteg volt, és, bár attól féltem, hogy hetekkel megrövidítem az életét, annyira fog stresszelni, hogy agyonvernek-e az utcán, de közben akartam azt is, hogy lássa, hogy erről lehet teljesen kulturált formában beszélni, és emiatt semmilyen atrocitás nem fog érni. Nem is ért, sőt, csak pozitív visszajelzéseket kaptam. A legnegatívabb visszajelzéseket pont a frusztrált melegektől kaptam, akik nincsenek magukkal nagyon kibékülve, és attól tartanak, hogy ha valaki más erről beszél, akkor velük is inkább fognak foglalkozni. Pedig voltak akkor is már nálam fontosabb, híresebb melegek, akiktől nagyobb szemléletformálás lett volna egy nyilvános coming out, mondtam is neveket az interjúban, de sajnos nem engedték adásba.
Elég nagy vehemenciával éli az életét.
Igen, sok energiát el is vesz. Ilyen a személyiségem, nagyon szenvedélyes ember vagyok, de ezeknek a szenvedélyeknek a nagyon nagy részét kiélem a gyakorlásban. Nagyon sok ideget kell magamból kidolgoznom, és ez sajnos nehéz műfaj. Pedig az emberek arra asszociálnak a jógával kapcsolatban, hogy jaj, kis nyújtózkodás, ücsörgés – de ahhoz, hogy egyáltalán le tudj ülni valóban nyugodtan, odáig el is kell jutni. Jógás nyelven úgy mondják, igába kell hajtani a testet, a testhez fűződő viszonyodat át kell alakítanod, hogy egészséges legyen annyira a gerinced, hogy képes legyél ülni, hogy meditálj, vagy legalábbis próbálkozz vele, mert utóbbi is rengeteg gyakorlást igényel. A testi fegyelem az első lépcsőfoka ennek, és ezért elég rigorózusan is tanítok. A jóga nem önsanyargatás, hanem az összpontosítás gyakorlása, de sajnos annyira buta és tunya tud lenni a test, hogy az én tapasztalataim szerint csak egy nagyon kemény és nagyon rigorózus gyakorlással lehet leszoktatni erről a tunyaságról. Ha nap mint nap, türelemmel és odaadással gyakorlunk, a test is felfedi az intelligens oldalát. Azt akarom, hogy ha valaki eljön hozzám gyakorolni, akkor lehet, hogy óra közben úgy érzi, hogy nem fogja túlélni ezt az órát, de tízből kilencen úgy menjenek el innen, hogy erősebbnek, nyugodtabbnak érzik magukat, és ha a testre ilyen erősen hat valami, akkor az elmére is. Mostanában minden óra végén emlékeztetem arra a gyakorlókat, gondolkozzanak azon, hogy miért járnak ide. Ez egy nagyon narcisztikus tevékenység tud lenni, de minden a cél, csak az nem, hogy az egót pumpáljuk.
Bele lehet ezekbe az irányzatokba azért tekeredni, és aztán emberünk a jógán túl nem lát, nem szavaz, nem politizál, nem aktív, nem hoz tudatos fogyasztói döntést, és így tovább. Mennyire maradt ilyen értelemben világi?
Vannak olyan jógás barátaim, akik azt mondják, hogy nálam racionálisabb embert nem ismernek, amire mindig azt mondom, hogy hála istennek, mert ha ezt egy elszállt jógás mondja nekem, akkor az azt jelenti, hogy én még érzékelem, hogy ebben a világban élek, és tudom, hogy nem a Himalája csúcsán jógiként meditálok. Nekem nagyon nagy szükségem van a világi kultúrára, értve ez alatt a Netflixet, HBO GO-t, a mozit, a színházat, a nyugati irodalmat. És persze, én is szeretnék sok mindent elengedni ebből, mert, ahogy egyre többet olvasok védikus irodalmat, és ásom bele magam ebbe a témába, egyre inkább úgy érzem, hogy azért ebben van valami, ez egy óriási tudás, a jóga fája, az ember az életének minden szegmensére meríthet inspirációt. És sok materiális dolog lehet, hogy a mentális és spirituális fejlődésben valóban hátráltat, de hogy hol húzom meg a határt, az nehezebb kérdés. Idegenkedek én is a bigottságtól, de a filozófiai-intellektuális oldalról azért csábítható vagyok. Mert én is keresem az életemben nagyon a válaszokat, hogy az nem lehet, hogy csak ad hoc történnek a dolgok, vagy ha igen, akkor szeretném jobban csinálni, én irányítani, és azért látom, hogy ha a testet lehet irányítani, akkor mást is lehet.
Kiemelt kép: 24.hu / Marjai János
